Az ötödik hadoszlop? Betekintés a budapesti kormányzati politika és a romániai magyar elit két világháború közti kapcsolattartásába. Limes, 2012. 2. sz. 5-28.

LIMES฀2012.2 TUDOMÁNYOS฀SZEMLE KiSEbbSégbEN฀éS฀TöbbSégbEN.฀ ErDéLYi฀MagYarSÁg,฀1920–1944฀฀ TaTabÁNYa TARTALOM Szerkesztette: L. Balogh Béni Kisebbségben és többségben. erdélyi magyarság, 1920−1944 Bárdi Nándor: Az ötödik hadoszlop? Betekintés a budapesti kormányzati politika és a romániai magyar elit két világháború közti kapcsolattartásába ................. Egry Gábor: A megértés határán. Nemzetiség és mindennapok a két világháború közti Háromszéken ................................................................ Tóth-Bartos András: Észak-Erdély 1940−1944. Szakirodalmi áttekintés ......... Sárándi Tamás: Fejezetek az észak-erdélyi katonai közigazgatás történetéb l .. Csilléry Edit: Észak–Erdély polgári közigazgatása (1940–1944) ........................ 5 29 51 65 87 nézőpont pritz pál: Helyzetfel(nem)ismerés és helyzetki(nem)használás a Horthy-korszak külpolitikájában .................................................................... 101 KiteKintő Zeidler Miklós: Olvasónapló. Gondolatok Ablonczy Balázs Teleki Pál című könyvér l ..................................................... 109 SZEMLE Nagy Gábor: Budapest a diktatúrák árnyékában. Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor könyvér l ................................................ péteri gábor: A népiek hetven éve. Papp István könyvér l ............................... 147 153 Információk ......................................................................................................... 159 LOGÓ Limes 5 Erdélyi magyarság 1920–1944 Bárdi Nándor az ötödik hadoszlop? betekintés a budapesti kormányzati politika és a romániai magyar elit két világháború közti kapcsolattartásába* A magyar közgondolkodásban él egy kép arról, hogy a szomszédországi nemzeti elitek célja az önálló államiság megteremtése után a homogén nemzetállam kialakítása, tehát az országuk területén él magyarság asszimilálása. Ugyanakkor a szomszédos országok egy részében jelen van az ott él magyarság mintegy ötödik hadoszlopként, a nemzeti egységet veszélyeztet illojális csoportként való megítélése.1 A kisebbségi közösségek működésér l kialakult történeti képünk azon alapszik, hogy a nemzetállami kihívásokra adott válaszok sorozatáról, védekez önszervez désr l van szó. De azt is jól tudjuk, hogy az emberek saját otthonukban, lakóhelyükön saját gyakorlataik, rítusaik szerint hozzák a döntéseiket. A kisebbségi elit ezeknek az életvilágoknak ad érvanyagot és szocializációs keretet egy saját közösségi „mi”-tudat kialakításához. Ebben kulcskérdés az, hogy a kisebbségi magyar közösségek a saját régiójukban őshonosak. Tudatosan ragaszkodnak életvilágaik fenntartásához. „Beilleszkedésük” attól függ, hogy saját lakóhelyükön mennyiben tudják az otthonosság érzetét megteremteni. A közösség reprezentánsai az egységesít , nemzetállami törekvésekkel szemben, nemzetkisebbségként azonosították a két világháború között a romániai magyarságot. Egy adott nemzet más nemzetállamban kisebbségként él részeként. E külön politikai közösség integrációjának a feltétele a közösségi önkormányzat, de minimum a közösséggel szembeni (nyelvi, gazdasági, intézményi) diszkrimináció megszüntetése lehetett volna. Ezzel szemben a többségi társadalom mint a történelmi Magyarország maradékára tekintett a romániai magyar kisebbségre és birodalmi kisebbségként kezelte. Pozícióvédelme, önszervez dése, kapcsolata az anyaországgal egyben a történelmi Magyarországot idézte és biztonságpolitikai kérdéseket vetett fel. Tehát ha az adott korszakra nézve a romániai magyarságot tipologizálni akarnánk, akkor egy olyan őshonos kisebbségről beszélhetünk, amely nemzetkisebbségi státust vár el, miközben honállamában birodalmi kisebbségként kezelik, és önszervez désére, örökségvédelmére ez utóbbi kategorizálás miatt biztonságpolitikai kérdésként tekintenek. Ebben a helyzetben különös jelent séget kap a romániai magyar elit és a budapesti kormányzat kapcsolattartása, amelynek a támogatáspolitikai és nagypolitikai vonatkozásaival már más tanulmányaimban foglalkoztam.2 * A tanulmány az MTA TK Kisebbségkutató Intézet A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája című kutatási programjának keretében készült. Bárdi Nándor 6 Erdélyi magyarság 1920–1944 A következ kben a Társadalmi Egyesületek Szövetsége Központjának (TESzK) és a Miniszterelnökség II. Kisebbségi és nemzetiségi osztályának iratai alapján tipologizálom a kapcsolattartást és az ügyintézést. El ször a húszas években keletkezett „futárleveleket” ismertetem (1), majd a támogatáskéréssel és annak felhasználásának ellen rzésével foglalkozom (2). Külön csoportosítottam a támogatási akcióterveket és javaslatokat (3) a budapesti kérésekt l (4), illetve az erdélyi magyarok ügyeinek Budapesten történ erdélyi kijárásos intézését l (5). Nem gondolom, hogy az itt feldolgozásra kerül romániai ügyek teljesen lefedik a tárgyalt korszak magyar–magyar intézményi kapcsolattartását, de úgy vélem, a működés vázával, a leggyakoribb kérdésekkel szembesülhetünk. Az ügyeket öt típusra osztottam, és egy-egy csoporton belül a legjellemz bbeket emeltem ki a több száz feldolgozott tételb l. 1. Kérdés–felelet futárlevelek Forrásaimban 1921-t l 1928-ig találtam olyan leveleket, amelyek a kolozsvári központ és a TESzK között a rendszeres kapcsolattartást úgy biztosították, hogy feltehet leg havi rendszerességgel minkét fél összegyűjtötte a kéréseit, kérdéseit, illetve a másik fél el z levelére adandó válaszokat. Az els ilyen forrás 1921 augusztusából származik Budapestr l, és egy általam nem ismert erdélyi levélre reagál 21 pontban.3 A levél melléklete az 1920 októberét l kijuttatott erdélyi támogatások listája lehetett, amelyet a kolozsváriaknak (feltehet en Grandpierre Emilnek és Költ Gábornak) be kellett azonosítani, hogy egyáltalán megérkeztek-e a különböz személyek által küldött segélyek.4 A magyarországi illetékes „Igazmondó” néven szerepel a forrásban, és azt kéri, hogy a Felekezetközi Tanács maradjon meg és folytassa munkáját a konliktusok ellenére (II); továbbra megnevezi a református tanítóképz egyik tanárát, akit kér, hogy mindenképp maradjon Erdélyben, igyekezzék megválasztatni magát igazgatónak, és ehhez anyagi támogatást is ajánl (III). A repatriálás ideiglenes felfüggesztését azzal magyarázza a levél, hogy feltorlódtak a vagonok és nem lehet megengedni, hogy a megszállt területek kiürüljenek (IV). Ugyanakkor leszögezi, hogy a tisztvisel - és nyugdíjkérdés ügyében tárgyalásokra van szükség a szomszédos országokkal, de ett l függetlenül a kés bb repatriálók nem szenvedhetnek hátrányt az el bb érkez kkel szemben (V). Külön jegyzék készül a Magyarországra érkez k igazolására (VI). Ez lehet az a lista, amely alapján Grandpierre Magyarországon állásra ajánlott vagy elutasított egyes személyeket.5 A következ pont is válasz lehet, hiszen arra tesznek ígéretet, hogy az 1921/1922-es iskolasegélyeket igyekeznek id ben küldeni, de kérdezik, hogy a románoktól kaptak-e anyagi segítséget az egyház- és iskolafenntartásra (IX). Egy kés bbi pontban kérik, miszerint annak érdekében, hogy a partiumi és bánsági segélyekr l Kolozsvárt is tudjanak, ezeket szervezzék be az 1921/1922-ik évi költségvetési tervbe (XX), illetve bizonyos pénzek megérkeztét kívánják tisztázni (XXI). Politikailag az a pont a legérdekesebb, amely arra utasít, hogy Ugron István ne foglaljon el bukaresti megbízatást. De a budapesti levélíró egyetért Ugron azon véleményével, hogy arra Sándor József sem alkalmas (valószínűleg parlamenti képvisel jelöltségr l lehetett szó, XI). Egy szintén viszontválaszban a politikai szövetségkeresésr l esik szó. A budapesti fél részére nem volt világos, hogy a kormányzattal vagy az erdélyi románsággal tárgyaltak-e Bárdi Nándor 7 Erdélyi magyarság 1920–1944 a kolozsváriak, de azt leszögezik, hogy a tárgyalásoknak a Magyar Szövetség alakuló közgyűlésén elfogadott program alapján kell állniuk (XII). A két fél közti partneri viszonyra utal egy feltételezhet en 1922 eleji kolozsvári beszámoló levél is, amely négy kérdéssel foglalkozik.6 Ezek közül az els az erdélyi ügyek magyarországi kezelésére vonatkozik. Azt kérik, hogy az egyes minisztériumokban a következ személyek kezébe kerüljenek az erdélyi ügyek: Költ Gábor (Külügyminisztérium), Papp Antal (Pénzügyminisztérium) és Imre Sándor (Vallás- és Közoktatási Minisztérium), azzal a kikötéssel, hogy az esetleges miniszterváltozások ne érintsék a munkájukat. Beszámolnak a Magyar Szövetség szervezésér l, de arról is, hogy Ionel Brătianu közölte Ugronnal, tudnak a budapesti összeköttetéseikr l és a pénzügyi támogatásokról, amelyeket persze Ugron letagadott. A harmadik ügy az Erdélyi Bankkal7 szembeni panasz. A Kolozs vármegye által kezelt közélelmezési alap jelszavas, kamatmentes, bemutatóra szóló betétkönyvéb l hiába szerették volna a volt megyei illetékesek kivenni a bennmaradt pénzalapot, a bank nem teljesítette a kérést, noha a pénzintézet a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank üzleti csoportjához tartozott. Kérdezve kérik, hogy nem lehet-e a magyarellenes magatartással szemben valamit tenni? Közlik, hogy köreikben a magyar betéteseket utasították a betétjeik kivételére. (Ezt mintegy zsarolásként jegyzik meg a budapesti érdekeltségeknek üzenve.) A negyedik eset Katona Géza csend r alezredes ügye, aki a kolozsvári vezet k kérésére maradt ott, amikor még úgy látszott, hogy szükséges a katonai szervezet fenntartása. Most pedig Budapesten nem hajlandók reaktivizálni. A kolozsváriak attól tartanak, hogy ez elrettent példa lesz mindazoknak, akik valamilyen feladat ellátása érdekében maradtak Erdélyben. Ez a máskor és máshol is felmerül probléma nem kémkedést vagy katonai szervezkedést jelentett; sok esetben közigazgatási elöljárójuk kérte a tisztvisel ket, hogy maradjanak, és k ezt kötelességüknek érezték, majd úgy gondolták, hogy ezért nem érheti ket Magyarországon hátrány. Jelenleg egyetlen olyan levelet ismerek, ahol a válaszok és a kérdések együtt szerepelnek.8 Három erdélyi vezet politikus 1922. január eleji kérdéseir l van szó, amelyekre egy hét múlva ment is a válasz. A Jósika Samutól, az Erdélyben maradt legmagasabb rangú magyar közjogi méltóságtól, a szervez d Magyar Szövetség vezet jét l vett üzenetet öt pontban foglalták össze: 1. Minden hónapban Ugron István utazik le Hory Andráshoz a bukaresti követségre, és csak a t le kapott információk tekinthet k a Magyar Szövetség működésére nézve hiteleseknek. A budapesti válaszmegjegyzés szerint ezt a kapcsolatot kiemelten kell kezelni, mert Grandpierre esetleges távozása után „a központi vezetést tisztán a Magyar Szövetség kezébe kell letenni”. 2. Kérik az egyházi oktatási segélyeket id ben küldeni, mert a katolikusoknál már 120, a reformátusoknál pedig 130 tanító ment át államosított iskolába izetés hiányában. Budapestr l közlik, hogy iskolasegélyre 1921/22-ben 13 millió lej, egyházi segélyre 7 millió lej lett beállítva. De mivel az egyházak már a román államtól is kapnak segélyt, az egész támogatást a tanítói segélyre lehet fordítani. Így havi 1,2 millió lejt küldenének le. Addig az els félévben lement 3,7 millió lej, és intézkednek, hogy a jöv ben havonta, id ben megérkezzen a támogatás. 3. Nagy Károly református püspök megbízásából küldik az udvarhelyi tanítók lapját. 4. Jósika a budapesti közvetítésben Sebess Dénes helyébe Költ Gábort kérte, arra hivatkozva, hogy akkor „pontosabb, gyorsabb, rendesebb lesz a munka”. Erre a f városi fél semmi okot nem lát. A javaslat hátterében valószínűleg az állt, hogy Költ a kolozsvári kör bi- Bárdi Nándor 8 Erdélyi magyarság 1920–1944 zalmi embere volt, míg Sebess Dénes Bethlen István marosvásárhelyi bizalmas köréhez tartozott, és így t Kolozsvárról kevésbé tudták instruálni. 5. Jósika szóvá tette, hogy az tudtán kívül Grandpierre Emil 500 ezer lejt kapott Horytól, amelyet feltehet leg a választásokra fog elkölteni. A budapesti fél err l nem is tudott, és megígérte, hogy kinyomozza a támogatás sorsát. Grandpierre Emilnek két üzenete volt ebben az összeállításban. Egyrészt az iskolasegélyek leküldését sürgette – amelyre már az el bb ismertetett módon válaszoltak –, másrészt nem látta Tisza Gy. közvetítésének eredményét. (Valószínűleg a bihari politikai szervezkedésr l lehetett szó.) Erre a budapesti válaszoló egy miniszterelnöki sürget levelet ígért az ügyben. A harmadik erdélyi „üzen ” személyiség Szentkereszty Béla volt, a háromszéki magyar politikai élet vezet je. közvetíti vászonra írva 179 volt megyei állami tisztvisel kérdéseit a magyar kormányhoz: az optálási határid után kijöv tisztvisel k nyugdíjuk sérelme nélkül kaphatnak-e Magyarországon állást? Ha a most itt szolgáló tisztvisel k valamelyik utódállamba átmennek, majd ott elvesztik az állásukat, akkor számíthatnak-e magyarországi alkalmazásra? Lehet-e minisztertanácsi határozattal garanciát adni arra, hogy kormányváltozás esetén is fennmarad ez a jogosultság? Budapest válaszai szerint a tisztvisel kérdést nyitottnak tartják, mert arról meg szeretnének állapodni az utódállamokkal. Itt semmilyen garanciát nem tudnak adni. Az optálás lezárulta után az állampolgárság megszerzésével nemzetközi jogi szempontból a magyar állammal szemben nem lehetnek követelések. „Nem tételezhető fel azonban, hogy méltánylást érdemlő esetekben a mindenkori kormány ne találjon és ne nyújtson segédkezet egy olyan volt tisztviselőjének, aki valamely utódállamban áldozatul esett a most annyiszor tapasztalt atrocitásoknak.”9 Tehát a visszahonosításra és a méltányos elbánásra számíthatnak, „de […] feltétlen biztosítékot erre a dolog természeténél fogva soha semmiféle kormány nem nyújthat, mert a minisztertanácsi határozatok érvénye, egy újabb ellentétes határozattal bármikor megszüntethető”.10 Szentkeresztynek három további közérdekű kérdése volt. 1. Van-e kapcsolat a Magyar Szövetség és [Bethlen] „István” között? A közérdekű budapesti válasz: „A M. Sz. vezetésével a bizalmas összeköttetés megvan. Működése a kisebbségi képviselet körében kívánatos. Politikai téren s különösen a választások terén való activitása nem kívánatos mindaddig, amíg a választói jegyzékek szerkesztése, a képviselő jelölési jog és a választási jog független és szabad gyakorlata tekintetében intézményes biztosítékok nincsenek. Inkább ne legyen magyar képviselet, semhogy gyászmagyarok képviseljék néhányan ezt a tisztet.”11 2. „Mi az irányelv Erdélyt illetőleg. Ha 4-5 évről lenne szó, még valahogy kibírják. Ha reménytelen, egész másként kell berendezkedjenek. / Az irányelv: minden positiót megtartani, sőt lehetőleg újakat szerezni gazdasági téren. Az átmenet időtartamára jóslatokat tenni nem lehet, de a reményt egy percig nem szabad feladni.”12 3. A tisztvisel k segélyezésére van-e valamilyen lehet ség? A budapesti – feltehet leg Papp Antal által fogalmazott – válasz lényege, hogy 2,4 millió lej volt erre beállítva, de semmi nem ment le ebb l. Ellenben 250 ezer lej ment ilyen célra egy másik alapból, de nem tudni, hogy megérkezett-e. A megoldás az volna, hogy bejelentkeznek ezzel az igénnyel a kolozsvári központhoz. Ahova erre a célra a közeljöv ben megy támogatás. Ezzel mintegy a kolozsvári integrációt kívánták segíteni. 4. „Nem lehetne a sajtót valamelyest kézbe venni?” – kérdezi Szentkereszty, és utal arra, hogy csak a Brassói Lapokat és az Ellenzéket tartja magyar szempontból megbízható orgánumoknak. A f városból Bárdi Nándor 9 Erdélyi magyarság 1920–1944 erre úgy reagálnak, hogy a sajtó átalakítása folyamatban van, illetve bels propagandát kell teremteni a nem megfelel sajtótermékek bojkottálására. Néhány évvel kés bb, 1927-ben már látszik, hogy egy támogatáspolitikai kérdésekre koncentráló el- és beszámoló levelezés alakult ki a Népies Irodalmi Társaság (NIT) és a kolozsvári, az Országos Magyar Párthoz (OMP) közel álló megbízott, Nagy László ügyvéd, a támogatások adminisztrálója között.13 A nyolcpontos 1927. júliusi beszámoló az egyházi oktatásra szánt segélyek beérkezésével és az egyházak között felállított arányszám közlésével kezd dik. Nyugtázza, hogy a színházi támogatás továbbra is a színpártoló egyesülethez érkezik.14 A támogatások fölötti ellen rzés igénye jelenik meg azokban az értesítésekben is, melyek szerint az addig a ferencesek által egyedül vitt moldvai (csángóment ) akcióra az OMP bizottságot hozott létre, amelyben a párt és a ferencesek képvisel in kívül a Magyar Nép szerkeszt je és az egyházak képvisel i is részt vesznek. Hasonló a helyzet a Kulturhivatallal, amelyet Sulyok István javaslatára állítottak fel, és a Minerva RT-n keresztül meg is érkezett támogatására az els részlet. Itt is bizottság állt fel az egyházak, az OMP és a kultúregyesületek képvisel inek részvételével, hogy meghatározzák és ellen rizzék az egyébként részletes munkatervvel rendelkez – kés bb elhalt – hivatal tevékenységét. A kolozsvári beszámoló szerz je külön említésre méltónak tartja, hogy a bizottság a „Nagyúr” (Bánffy Miklós) támogatását is meg tudta szerezni. Ugyanilyen bizottságosdit már nem működtetnek az OMP illetékesei, amikor az Újság című lap megvásárlásáról tárgyalnak. 3,5 millió lejt ajánlottak a támogatásokból annak érdekében, hogy a pártnak legyen hivatalos lapja, illetve, hogy a Keleti Újságtól 1924-ben Paál Árpád vezetésével távozott csoportot (Kacsó Sándor, Nyir József, Szentimrei Jen stb.) integrálni tudják. Két másik esetben az egyházaknak kérnek sürg s segítséget. A leégett abrudbányai unitárius templom újjáépítéséhez, illet leg a Katolikus Státus és az Erdélyi Református Egyházkerület által a Kolozsvári Takarékpénztártól felvett magas kamatozású hitel ügyében szeretnének politikai támogatást („utasítsák a pénzintézetet”). Személyi kérdésben a Jancsó Bendek által meghirdetett nemzetiségi társadalomszervezés kulcsigurájaként kezelt Gyallay Domokos ténykedését bírálták, és jelezték Budapest felé ennek visszatetsz voltát, határait.15 Az utolsó ismert levélváltás 1928 augusztusában egy kolozsvári megbízott és Papp Antal között történt. Az ebben felmerült ügyeket három csoportba sorolhatjuk.16 Volt három személyi ügy. Az egyik Kocsán János nagyváradi táblabíróra vonatkozott, akinek a magyar szervezkedésben betöltött szerepét Grandpierre ezúton igazolta, és olybá vette, hogy azon a bizalmas jegyzéken, amelyen azok neve állt, akiknek befogadást ígértek, is ott lehetne. A nagyváradi illet most szorult rá az áttelepedésre és igazolásra. A másik ügy sem egyedi: Dick Jakab annak idején Kolozsvárt támogatta a tisztvisel k segélyezését, de id közben tönkrement és 10 358 peng vel tartoznak neki. Csakhogy ennek kiizetésére a címzett, Papp Antal nem látott reményt. Bitay Árpádnak a budapesti román tanszék élére való kinevezését támogatják Kolozsvárról. Ebben az ügyben és a nagyváradi igazolás esetében Papp a támogatásáról biztosította a levélírót. A másik ügycsoport a következ évi támogatási költségvetés-tervezetre vonatkozott. Itt egy július 3-i megbeszélés eredményeit konkretizálták. Papp kérte, hogy az összesen lement évi 26 millió lejnek ne csak a megérkezésér l, hanem a felhasználásáról is kapjon visszajelzést. Különös tekintettel arra, hogy a „központi helyen lévők nem favorizáltattak-e a periférián lévőkkel szemben?” Kérte megtárgyalni az egyetemi Bárdi Nándor 10 Erdélyi magyarság 1920–1944 kollégiumok ügyét és Gulácsy Irén állásba helyezését. Eljárt Balogh Artúr könyvének17 megjelentetése ügyében, és Sulyokkal is beszélt a Juventus fordítóiroda támogatásáról. A színháztámogatás kérdésében, a moldvai akciók kapcsán és egy nagyváradi kiderítetlen ügyben informális beszélgetéseket kért, amíg ezekben nem kap politikai utasításokat. A harmadik ügycsoportba egy politikai természetű kérdés tartozott. A Keleti Újság valószínűleg Magyarországon kért anyagi támogatást, és err l kérdezte „Kolozsvár” véleményét Papp. Onnan az jött vissza, hogy a Keleti Újság hozzon/vigyen a budapesti illetékeseknek egy igazolást, miszerint az OMP hivatalos lapja, továbbá a lap külpolitikai irányvonalában állítsa középpontba a szerb–horvát ellentéteket, mint a kelet–nyugati kulturális különbségek egyikét, amelyet autonomisztikus megoldásokkal lehetne kezelni. Még ebben az évben a Keleti Újság is az OMP hivatalos lapja lett, az el z leg – a szintén magyarországi támogatásból – megszerzett Újságot pedig megszüntették, egyes szerz it a Keleti Újsághoz átvették. A futárlevelekkel fémjelzett kapcsolattartási forma − feltehet en a nagyszámú bukaresti magyar parlamenti frakció és a Willer József vezette ottani pártiroda létrejötte miatt − végül szükségtelenné vált. A pénzügyi elszámolásokat és a politikai orientálást különböz személyek végezték a két oldalon. Mindezt Pataky Tibor felügyelte és Papp Antal koordinálta. A magyarországi egyedi információkérés gyakoribb volt mint az erdélyi, de a politikai tájékoztató és orientáló anyagok is sűrűbben mentek Budapestr l, mint fordítva. Ennek oka egyrészt abban keresend , hogy a NIT- és a TESzK-iroda Budapesten működött, másrészt az erdélyi politikusok rendszeresen beszámoltak a kolozsvári útlevélhivatal, illetve a bukaresti követség diplomatáinak a kisebbségpolitikai történésekr l. Magyarországról els sorban statisztikai és jogi információkat kértek. Az oktatási statisztika a támogatási rendszerhez is elengedhetetlen volt.18 Jogi és sérelmi anyagok a népszövetségi beadványokhoz és a propaganda-kiadványokhoz kellettek. Erdélyb l a nemzetközi kisebbségvédelmi lehet ségekr l kértek információkat és tanácsokat.19 2. a támogatáskérés és az ellenőrzés Az erdélyi támogatási munka jelent s részét az elszámolások tették ki.20 A Kolozsvárra leérkezett pénzek megérkezését folyamatosan visszaigazolták (rendszeres volt-e a kiizetés, átutalás elmaradása, stb.), de azt, hogy ott a terveknek megfelel en került-e szétosztásra, csak a helyi vezet k ellen rizték. Kulcsfontosságú Sebess Dénes 1921. október 26-i (Petri Pálon, a Miniszterelnökség akkori III. osztálya vezet jén keresztül), Bethlen Istvánnak szánt összefoglalója az erdélyi támogatások helyzetér l. Erre a kolozsvári Nagy Lászlóval való budapesti konzultáció idején került sor.21 Sebess, miközben hangsúlyozta a kolozsváriak tisztességét és elismerte veszélyes helyzetüket, alapvet en kritikus volt velük szemben, mert nem sikerült a leküldött összegekkel tételesen elszámolniuk. Tavasszal Endes Miklóst ment le, majd nyáron Haller István utazott Kolozsvárra, hogy tisztázza a pénzsegély felhasználását. Októberben pedig Nagy László22 jött föl, hogy megbeszéljék a problémákat. , mint a segélyeket kezel szervezet titkára, nagyon veszedelmesnek tartotta a részletes listák összeállítását. Ezek bármikor a román politikai rend rséghez kerülhettek. (A szervezetb l Bárdi Nándor 11 Erdélyi magyarság 1920–1944 Papp Antal, Költ Gábor és Garandpierre Emil volt letartóztatva, az els kett nek el is kellett jönnie Romániából.) Nagy kifejtette, hogy a Sebessék által összeállított költségvetési tervet megkapták, de az egyházi oktatási támogatásokat nem az ott megadott kulcs szerint osztották el, hanem a Felekezetközi Tanács döntött ebben az ügyben. Míg a magyarországiak az egyházak lélekszámából és az 1918 el tti költségekb l indultak ki, addig az erdélyiek az iskolaszámot tekintették meghatározónak. A Budapestr l betervezett gazdasági, kulturális és sajtótámogatások esetében azt kérték, hogy küldjék le a pénzeket és k majd az elszámolásnál közlik, milyen akciókra használták fel. Csakhogy Sebess attól tartott, hogy a betervezett intézménytámogatásoknál mindig lesznek fontosabb ügyek: pl. a legutóbb leküldött 0,9 millió lejb l 0,35 millió lejt egyb l ügyvédeknek izettek ki politikai foglyok védelmére és kiszabadításuk érdekében. Majd Nagyék arra hivatkoztak, hogy ezt a katonai költségvetésb l Budapesten megtérítik, mire kiderült, hogy a Vezérkari F nökség illetékese nem is tud a dologról. Sebess másik kritikája az volt a kolozsvári központosítással szemben, hogy sokszor akadozik a kapcsolat, és a Kolozsváron kívüli intézmények támogatását nem integrálták. Ezért nagyon sokan eleve Budapesthez fordulnak. 15 aktuális, nem a kolozsvári központon keresztül beérkezett támogatási igényr l Sebess és Nagy megegyeztek, 14 esetben pedig − Papp Antal véleményét kikérve − folyamatban volt a döntés. Sebess arról a kialakult helyzetr l is beszámolt, hogy sokan és sokfélét beszélnek a támogatásról.23 Ezért a rendszer leegyszerűsítését javasolta. Nagy a megoldást abban látta, hogy minden támogatás a kolozsvári központon menjen keresztül, és ne kezeltessék bürokratikusan, mert az a felekezeti autonómiát sértené.24 Az elszámolásokat közéleti emberekkel ellen riztessék, akik vállalják a felel sséget azok hitelességéért. Erre Papp József volt f ispánt és Haller Gusztáv volt kolozsvári polgármestert javasolta. Sebess pedig azt kérte Petrit l, hogy hívjon össze egy szűk körű értekezletet,25 és ott döntsenek a kolozsvári központ szerepér l, a felekezeti iskolasegély elosztása és a pénzügyi ellen rzés módjáról. A kés bbiekben az anyagi támogatások alapvet en a Budapesten, a NIT vezet ivel közösen Papp által összeállított, az erdélyi vezet kkel is megbeszélt költségvetési terv alapján történtek. A két legnagyobb tétel, a párt és az oktatási inanszírozás egyértelműen a kolozsvári központon ment keresztül. Az éves, havi átalányokat szintén ezen a csatornán lehetett a költségtervbe bevinni. Ezen túl továbbra is voltak külön utalások, els sorban a Partiumba és a Bánságba.26 Ez havi pénzküldés útján a bukaresti követségr l, illetve utalványozással a Miniszterelnökség II. osztályához tartozó, „Idegenben él magyar állampolgárok támogatása és a hazai kisebbségek gondozása” elnevezésű számláról történt.27 A kolozsvári kiizetéseket és átvételi elismervényeket az ottani vezet k ellenrizték, majd a kolozsvári adminisztráció Budapesten számolt el háromhavonta, félévente Sebess Dénesnek, illetve Papp Antalnak.28 Az utóbbit pedig a Miniszterelnökség pénzügyi szakemberei felügyelték, és az elszámolásokat Pataky Tibor hagyta jóvá. Szintén a Miniszterelnökség segítségével érték el, hogy sem a NIT-nél, sem a TESzK-irodán küls szervek nem vizsgálták a pénzfelhasználást.29 A támogatási rendszer kulcsa az intézményekre lebontott éves költségvetés volt, és egyegy intézmény ezen keresztül juthatott támogatáshoz.30 A legnagyobb tétel, az egyházi oktatás támogatásának felosztása ügyében a Felekezetközi Tanács döntött.31 Ezen kívül a budapesti patrónusok, egyházi vezet k, arisztokrata feleségek jártak el a Miniszterelnökségen támogatási ügyekben.32 Külön támogatásokat csak Pataky engedélyezhetett, Bárdi Nándor 12 Erdélyi magyarság 1920–1944 Papp és Sebess legfeljebb javaslatokat tehetett, de saját hatáskörben kiizetésekr l nem dönthettek.33 A konkrét anyagi támogatás kérésén kívül gyakran magyarországi pénzintézeteknél kértek politikai segítséget a romániai intézményvezet k vagy magánszemélyek annak érdekében, hogy romániai pénzintézetekt l segítséget kaphassanak.34 A leggyakoribb intézményi támogatási kérések az egyházaktól érkeztek. Ezen belül is a Királyhágón inneni részek ellátása volt a legproblematikusabb, onnan jött a legtöbb kérés és panasz. Pataky Papp Antaltól vagy Sebess Dénest l a legtöbb esetben az addigi támogatásról is felvilágosítást, illetve véleményezést kért.35 Volt, amikor eleve Bethlen vagy Pataky utasított bizonyos támogatásokra.36 A legfontosabb ügytípusokról és eljárásokról a jegyzetekben adok áttekintést. 3. Akciók és javaslatok A két világháború közti budapesti magyarságpolitika egyik f célkitűzése a külhoni magyarok egységes nemzetiségi társadalomként való megszervezése volt. Ehhez − német minta alapján, a stuttgarti Deutsches Auslandsinstituthoz hasonló − központi irányító, a kormányhivatalt és tanácsadó háttérintézményt kombináló szervezetet képzelt el. Ezt a szerepet a Miniszterelnökség II. osztálya próbálta betölteni, de annak vezet je maga is tudatában volt annak, hogy munkájuk jórészt tűzoltás és kényszerhelyzetek kezelésére szorul, miközben a meghatározó cél a külhoni pozíció rzés és a békeszerz dés revíziójához szükséges megfelel dokumentáció létrehozása volt, amelyet „nyersanyagnak” tekinthetünk.37 A következ kben öt témakörbe csoportosítottam a NIT és a Miniszterelnökség II. osztályának erdélyi magyar vonatkozású, döntés el készítésre készült iratait. Az egyik kulcstéma a dokumentáció kérdése volt. 1923-ban Horváth Jen diplomáciatörténész még a Szociográiai, illetve az Államtudományi Intézet létrehozása el tt javasolta egy tényfeltáró és dokumentációs központ létrehozását.38 (Horváth a Magyar Külügyi Társaság titkáraként szerkesztette kés bb a Háborús felelősség [1928–1931] és a South Eastern Affairs [1931–1939] című folyóiratokat.) A román politika statisztikai csúsztatásainak leleplezését, illetve az erdélyi magyarság öntudatosítását szolgálta Jakabffy Elemér Erdély statisztikája39 című kiadványa, illetve a Magyar Kisebbség folyóirat megjelentetése a NIT segítségével. A Miniszterelnökség számára a legfontosabbak a NIT politikai osztályán vagy a megrendelésükre Erdélyben készült helyzetjelentések voltak. A román politikai élet és a bukaresti magyarságpolitika végig követhet a NIT politikai osztályának éves jelentéseib l és az ahhoz kapcsolódó dokumentációból.40 Ugyanitt több sérelemgyűjtemény is készült; néhányat fel is használtak propagandamunkákhoz,41 de a legátfogóbb közülük nem került kiadásra.42 Gyakoriak voltak az egy-egy régióról vagy utazásról készült helyzetképek.43 A legtöbb összefoglaló jelentés az oktatási helyzetr l készült. Az iskolastatisztika a támogatások miatt is alapvet volt. A sérelmeken túl a diplomahonosítás, a romániai fels oktatásban való részvétel mint stratégiaváltás jelent meg hangsúlyosan.44 A második nagyobb téma és feladatkör szintén dokumentációs jellegű volt, de ez alapvet en a külügyi munka számára készült. Volt, amikor ez valóban segítette a külügyi propagandát, de els dlegesen olyan romániai magyar sérelmek feldolgozását végezték el, amelyeket a nemzetközi fórumok elé (Népszövetség, kétoldalú tárgyalások) vittek, ezáltal Bárdi Nándor 13 Erdélyi magyarság 1920–1944 próbálva nyomást gyakorolni a román illetékesekre. Ennek része volt a kisebbségi szerz dés értelmezésének tisztázása, valamint az erdélyi volt MÁV- és tisztvisel i nyugdíjasok érdekében és a nyelvvizsgaügyben beadandó népszövetségi panaszok el készítése.45 A harmadik témakör egy új, a kisebbségpolitikában hatékony elit kineveléséhez kapcsolódott. Pásint Ödön már 1923-ban – jóval azel tt, hogy 1927–1928-tól hivatalos állásponttá vált volna az, hogy az erdélyi magyar iataloknak Romániában kell diplomát szerezniük – egy kolozsvári egyetemi internátus felállítását javasolta, amely találkozási pont és Magyarország felé kapcsolat lehetne.46 Ez majd a Tanulmányi Bizottságok és az egyházi kollégiumok révén valósul meg Kolozsvárt. A húszas évek végén ezekb l a kollégiumokból indulnak el az új magyar ifjúsági mozgalmak. A NIT, illetve a Miniszterelnökség II. osztálya számára készült egy tanulmány az angol képzési programok erdélyi meghonosításáról. György Lajos a tudományos kutatások és a tanárképzés feladatait foglalta össze, Gyallay Domokos pedig az 1926-os kulturális önszervez désr l számolt be.47 A diák-önszervez dések, ösztöndíjprogram javaslatok, a gyámszül társaságok munkája szintén a NIT-hez kapcsolódott, és így a miniszterelnökség támogatását is élvezte.48 A harmincas évek társadalomszervez , tudásbeviteli programokban gondolkodó szemléletének jegyében született meg a szintén a képzési programokra és a székelyföldi fejlesztésekre koncentráló NIT-reformjavaslat is.49 A negyedik témakörbe a romániai magyarság belső integrációját gyengít , az intaktságot veszélyeztet jelenségekr l szóló feljegyzéseket sorolom. Ezek jelent s része Jancsó Benedek munkája, aki nemcsak leírt egy-egy politikai viszonyrendszert, hanem mind az erdélyi, mind a budapesti politikusok felé üzeneteket fogalmazott meg, vagy éppen azért dolgozott fel bizonyos témákat, hogy rájuk irányítsa a politikusok igyelmét. Ilyen volt például a székelyföldi Kisgazdapárt szervezése, a magyar zsidóság és a szociáldemokrácia OMP-hez való viszonya, vagy a különböz , párton belüli platformok elemzése.50 A korabeli magyar–magyar kapcsolattartás új, korszerű eszköze a rádió volt, ahol megpróbálták a külhoni magyar igényeket szolgálni.51 Végezetül az ötödik fontos téma a gazdasági kérdések és sérelmek köre volt. Míg az utóbbira – els sorban a földreform és a nacionalizálás terén – folyamatosan készültek anyagok, addig a gazdasági realitásokhoz való alkalmazkodást jól tükrözi három összefoglaló anyag. Gyárfás Elemérnek az erdélyi bankszindikátus létrehozásával foglalkozó anyaga még a regionális gazdasági intézményrendszerr l, budapesti decentralizációról, erdélyi önszervez désr l szólt.52 A húszas évek második felében már a magyar szövetkezeti munkáról és a magyarországi intézmények romániai gazdasági lehet ségeir l készültek anyagok Erdélyben.53 A harmincas évek végén pedig a pécsi Kisebbségi Körlevél című folyóirat által szervezett konferencián a romániai magyar gazdaság önszervez dését és lehet ségeit taglalták.54 4. a budapesti kérések és utasítások A következ kben néhány olyan jellemz budapesti kormányzati kérést és utasítást szeretnék bemutatni, amelyek nem a nagypolitikai döntéseket, hanem a folyamatos magyar–magyar viszonyt alakították. A romániai magyar sajtót a romániai magyar közvélemény reprezentációjának és alakítójának tekintették Magyarországon, ezért a legtöbb igyelmet az abban megjelen Bárdi Nándor 14 Erdélyi magyarság 1920–1944 véleményekre fordították. A budapesti NIT-nél és a kormányhivatalban az egyházi oktatás és a párt után a legfontosabb támogatandó intézménynek a sajtót tartották. A húszas évek els felében a polgári radikálisnak számító Keleti Újsággal szemben Kolozsvárt az OMP és a budapesti illetékesek az Ellenzéket szerették volna központi, hivatalos magyar orgánummá fejleszteni. Ez a lap állt közelebb az egyházakhoz és a szervez d OMP-hez. Azonban itt is becsúsztak Magyarországon nem tetsz közlemények.55 1923 novemberében Bethlen István Béldi Kálmánt kérte fel arra, hogy Grandpierre Emil segítségével hozzon létre Balázs András, Kovács Kálmán és Bethlen György részvételével egy „szerkeszt bizottságot”, amely az anyagiak terén az igazgatóságot rendszeresen ellen rizné, és hetente két alkalommal ülésezve a szerkesztést is instruálná.56 A lap célját az átszervezési terv a következ kben adta meg: „a kisebbségi jogok állandó napirenden tartása, sérelmeik pontos, megbízható és lehetőleg hiteles hivatalos adatokon alapuló közlése, a Magyar Párt emelése, a magyarországi események bírálatától való tartózkodás, határozott keresztény irány, azonban minden antiszemita íz nélkül.”57 A szerkeszt kiválasztása a szerkeszt bizottság hatásköre, a munkatársak jóváhagyása szintén. Ugyanakkor a lapot b ségesen el kell látni friss magyarországi hírekkel. Nagyon fontos, hogy „a szépirodalmi rész összeállításánál az erdélyi írókra kell igyelemmel lenni s az erdélyi szellemi élet minden megnyilvánulásáról megfelelő módon beszámolni. A magyarországi írók szerepeltetése csak másodsorban történhetik.”58 Ugyanitt felmerül egy külön politikai lap létrehozásának ötlete is Jakabffy Elemér vezetésével, de ez nem valósult meg.59 Pontosabban az Újság című hírlap 1919-t l (ez a XXI. évf.) 1924-ig független politikai napilapként jelent meg, majd 1926-tól az OMP hivatalos lapja volt 1927 augusztusáig, amikor beolvadt a Keleti Újságba, amely így a párt hivatalos lapja lett. A lap 1925–1927 között Paál Árpád vezetésével próbált önálló politikai irányvonalat kialakítani, de ehhez nem volt megfelel anyagi háttere, ezért tudta az OMP megvásárolni a tönkrement hírlapot. A lábjegyzetben közölt célkitűzéseket a Keleti Újság valósította meg, az erdélyi magyar irodalom hírlapi integrációját pedig a Bánffy Miklós érdekkörébe került Ellenzék Kuncz Aladár szerkesztette irodalmi melléklete.60 Regionális pártlap létrehozása 1928-ban is felmerült, ekkor Nagyváradon. A katolikus intézményekhez köt d Perédy Gyögy tárgyalt mind a pártvezet kkel, mind a magyarországi illetékesekkel egy ottani lap megszervezésér l, de lényegében mindkét helyen elutasították. Magyarországról még azzal biztatták, hogy az ügyre visszatérnek, ha jobb lesz a gazdasági helyzet.61 Erre nem került sor, ellenben 1931-ben Nagyváradon ugyanezen kör hozta létre Paál Árpád és Sulyok István vezetésével az Erdélyi Lapokat, amely id vel németbarát és antiszemita vonalat képviselt. (Az általam ismert sajtótámogatási anyagokban nem szerepel.) A következ példa f szerepl je a korábban még bizalmi politikai állásra javasolt, az 1918 el tti magyar politikai életben iatal munkapárti politikusként Tisza István környezetéhez tartozó Jakabffy Elemér. Amikor az 1924-es Jakabffy Elemér−Gheorghe Tătărescu találkozóra sor került, és ezért az OMP-n belül támadások érték Jakabffyt, Budapesten Sebess Dénes rákérdezett Papp Antalnál, hogy ebben a helyzetben el kell-e járnia a Magyar Kisebbség ügyében.62 Ami szerkeszt váltást vagy támogatás-megvonást jelenthetett volna. Erre azonban nem került sor, mert Jakabffy feltehet leg feltétel nélkül élvezte Papp Antal bizalmát. Ez derül ki a következ ügyb l is. Pataky 1926 májusában levélben jelezte Papp Antalnak, hogy a Magyar Kisebbségben és az Ellenzékben a Bárdi Nándor 15 Erdélyi magyarság 1920–1944 csehszlovákiai és a romániai kisebbségjogi viszonyokat összevet írások jelentek meg („Csehszlovákiában és nálunk.” Ellenzék, 1926. április 22.), amelyeket a csehszlovák kormány otthon felhasználhat a magyar kisebbségekkel szemben. A széleskörűen biztosított nyelvhasználati jogokra vonatkozó megállapítás különösen rossz hivatkozási alap lehet magyar szempontból. „Ezek a cikkek a romániai magyar kisebbség érdekében íródtak, a cikkírók nem számolnak azonban azzal, hogy a cseh kormányt milyen előnyös helyzetbe hozzák a felvidéki magyar kisebbségekkel szemben. Ezekre való tekintettel tisztelettel felkérlek, szíveskedjél fent jelzett lapoknak megfelelő úton odahatni, hogy a jövőben ilyen beállítású cikkek közlésétől tartózkodjanak.”63 Nagyon furcsa módon Pataky levelét csak decemberben „kapta meg” Papp, aki megkérte a támogatásközvetít Tubán Tibort, hogy a problémára hívja fel Jakabffy igyelmét. Papp december 30-i levelére Tubán január 6-án válaszolt azzal, miszerint „Jakabffy a jelenlétedben mutatta ki, hogy a megjegyzések rá nem vonatkoznak, kéri, hogy illetékes helyen pontosan mutassák ki az inkriminált részeket.”64 Másnap Papp Patakynak is válaszolt hivatalos levélben, amelyben közli, hogy január 5-én Jakabffyval keresték a cikkeket, és azt kérik, hogy az illetékesek mutassák meg az inkriminált részeket. „Az Ellenzék és a Magyar Párt között a kapcsolatok úgyszólván teljesen megszakadván, nem áll módomban oda hatásosan rendelkezést küldeni. Előjegyeztem azonban, hogy amint alkalom adódik Gr. B. M.-et [Bánffy Miklóst – B. N.] kérjem fel megfelelő inventiora.”65 Ezzel az ügy írásbeli hivatalos része le volt tudva. Hogy szóban mi történhetett a hetente találkozó budapesti illetékesek és a havonta a magyar f városban idéz Jakabffy között, nem tudjuk. Pataky valószínűleg miheztartás végett igyelmeztetett, Papp nem tartotta a dolgot olyan jelent snek, Jakabffyt pedig teljesen más megfontolás vezette: neki az volt a fontos, hogy Romániában felmutassa, hogy egy szintén kisantant-országban a romániaihoz képest mennyire másként lehet a nyelvi jogokat kezelni.66 Neki tehát erdélyi magyar szempontjai voltak, míg Pataky „játszmaként” látta az összefüggéseket. A Magyar Kisebbség és Jakabffy történetéhez tartozik még az a momentum is, hogy amikor Jakabffy 1940 januárjában az 1930-ban készült kisebbségi törvénytervezetét szerette volna lapjában publikálni – mivel Tătărescu miniszterelnök kilátásba helyezte a kisebbségi kérdés külön törvényi szabályozását – Pataky és Teleki Pál kérésére a már kész lapszám helyett egy másikat hozott ki, mivel akkor már a területi revízió és nem a kisebbségi jogvédelem volt napirenden.67 A sajtónyilvánosság kérdésköréhez tartozik még Pataky Tibornak 1928-ban az OMPhez intézett kérése, miszerint legyenek nyitottabbak a sajtó irányába.68 A támogatási rendszer vonatkozásában már láttuk, hogy a kolozsváriak a felekezetközi oktatási segélyek elosztása tekintetében a Budapesten javasolt, a hívek száma szerinti elosztási elv helyett képesek voltak az elosztást az iskola és a tanszemélyzet száma alapján megvalósítani. A Kolozsvár – partiumi egyenl tlen támogatásokra és a politikai rend rség megigyelésére hivatkozva, 1922-ben Sebess azt javasolta, hogy egyenesen Budapestr l szervezzék meg a romániai támogatásokat.69 Ezt azonban Grandpierreék semlegesíteni tudták a magyar egység szükségességének érvével és a szervez d pártközpont folyamatos er sítésével. Ennek a központnak az apparátusát, minimum két tisztvisel alkalmazását, a bukaresti követség vízumbevételeib l gazdálkodták ki (20−25 ezer lej) Bethlen jóváhagyásával. Ugyanakkor Ugron István pártelnökké választását is jóváhagyásra terjesztették fel Budapestre.70 Bárdi Nándor 16 Erdélyi magyarság 1920–1944 Bethlen elvi kérdésekben is kifejtette véleményét. A népszövetségi beadványokkal kapcsolatban a román kisebbségi szerz dés 11. §-ának – a szász és székely közületek oktatási, vallási önkormányzatának – állandó számonkérését szorgalmazta.71 A gyakorlati politikai döntések magyarországi ellen rzése (vezet -kiválasztás, paktumtárgyalások) a Bethlen utáni korszakban átkerült a Külügyminisztérium hatókörébe, és a politikai intenciók inkább a követségen, mint a Miniszterelnökség II. osztályán keresztül érkeztek.72 5. a budapesti ügyintézés A következ kben a NIT, a TESzK és a Miniszterelnökség közt forgó romániai magyar vonatkozású ügyekr l írok. Ezeket négy témakörbe csoportosítottam. Egyrészt a bels pénzátutalásokkal és a szervezetek működésével kapcsolatos levelezésr l, de még nagyobb arányban a Magyarországra áttelepültek vagy az ide készül k segélykéréseir l van szó. A másik két témát a külhoniak magyarországi ügyeinek politikai támogatása, illetve a belügyi hírszolgálati jelentések képezik. A magyarországi kérelmek egy része igazolás volt az 1918 utáni erdélyi magyar szervezkedésben való részvételr l, amelyet Grandpierre Emil igazolhatott egy, még a húszas évek els felében összeállított jegyzék, illetve erdélyi informátorai révén.73 A további kérelmek – százas nagyságrendben – a következ képpen sorolhatók be: egyéni segélykérelem; internátusi és iskolai elhelyezések; állás- és kinevezés-kérelmek; hiteligények.74 A szervezetek működésével kapcsolatos pénzügyi levelezéseken túl fontosnak számított az irredenta szervezetek korlátozása és integrálása,75 valamint a menekült közalkalmazottak rejtett státusban való elhelyezésének tisztázása.76 A NIT sajátos feladata volt a romániai magyar politikai foglyok magyarországi fogadása és ellátása is.77 A napi belügyminisztériumi hírek dönt en a határállomásokról (els sorban Biharkesztesr l) érkeztek, és egy minisztériumi közvetít n keresztül jutottak el a Miniszterelnökség II. osztályára.78 A politikai dokumentumokat pedig a NIT sajtószemléz i szerezhették be és fordították magyarra.79 Külön kategóriába sorolom azokat az ügyeket, amikor Magyarországon belül próbáltak a romániai magyarság számára nem anyagi, hanem ügykezelésbeli könnyítéseket elérni. Erre példa Ravasz László azon kérése a miniszterelnökhöz, hogy szóljon a Zsilvölgyi K szénbányák alelnökének, hogy az ottani református egyházzal még a nacionalizálás el tt kössön szerz dést, cserébe egy egyházi telekért a templom telkén felépítend szolgálati lakások és iskola érdekében.80 Nem pusztán hivatali ügy, hanem komoly anyagi érdekek miatt nyomozott Papp Antal a máramarosszigeti református f gimnázium nyíregyházi 1173 holdnyi vagyona után.81 Ennek a jövedelme szolgálta volna a moldvai református missziót, de nem tudni, hogy történt-e vagyonváltság, és ha igen, hova izettek, ha nem, akkor hova lett az erre szánt összeg. A jogi, emancipatórikus könnyítésekre példa, amikor Papp a budapesti tudományegyetem tanácsához fordult azzal a kérdéssel, hogy a Romániában 1924-t l bevezetett baccalaureátusi – az egyetemi tanulmányokra jogosító – vizsga miatt milyen papírok szükségesek. Ugyanis a magyarokat tömegesen buktatták meg az érettségin, így csak abszolváló bizonyítvánnyal rendelkeztek. Az egyetem hallgatólagosan elfogadta az ab- Bárdi Nándor 17 Erdélyi magyarság 1920–1944 szolváló vizsgát tanúsító dokumentumokat, de magyar nyelvb l és irodalomból, valamint történelemb l ragaszkodtak a kiegészít vizsgához.82 Gyakori volt a hivatalos tulajdoni igazolás kérése is. Erre példa a kolozsvári református fels leánynevel intézet kérése az 1918. tavaszi telekvásárlással kapcsolatban. Azt kellett igazolni, hogy nem állami adomány volt, hanem tényleges vásárlás. Máskülönben a román állam igényt tarthatott a telekre és az iskolára.83 Ugyanígy a kolozsvári református egyházközség arról kért igazolást, hogy eladott a Nemzeti Múzeumnak egy kelyhet és ezt a Vallás- és Közoktatási Minisztérium több részletben fogja kiizetni, s ez lehet a fedezete a Pesti Hazai Els Takarékpénztár Egyesülett l felveend kölcsönének. A minisztériumi igazolás ügyében Pataky járt el.84 Sokkal kisebb horderejű, de napi ügy volt például amikor Glattfelder Gyula csanádi püspök szállást intéz Papp Antalnál az erdélyi tanárok tanulmányútjára.85 Ugyanígy egy 1933-as továbbképzés alkalmával a MÁV 20 szabadjegyet biztosít, de itt a miniszterelnökhöz címezik az felajánlást.86 Arról, hogy az el bbiekben részletesen ismertetett támogatási keretek segítségével milyen nemzetkisebbségi intézményesség jött létre, más tanulmányaimban adok áttekintést.87 Jegyzetek 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 Az „ötödik hadoszlop” kifejezés a spanyol polgárháború (1936–1939) után terjedt el, amikor annak végén, Madrid ostromakor Franco tábornok négy hadosztállyal támadta a f várost és különleges osztagokat jutatott be a városba, amelyek szabotázsakciókat hajtottak végre és bels ellenállásra szervezték a lakosságot a frontvonalak mögött. Bárdi Nándor: Keleti Akció. Regio, 1995. 3. sz. 89–134. o. és 4. sz. 3–28. o. U : A budapesti kormányzatok magyarságpolitikai intézményrendszere és stratégiája 1918–1938. Kisebbségkutatás, 2007. 1. sz. 7–18. o. U : Az ismeretlen vízmosás és a régi országút. Stratégiai útkeresés a romániai Országos Magyar Pártban 1923–1924. In Etnopolitika. Szerk. Bárdi Nándor − Fedinec Csilla. Budapest, 2003, Teleki László Alapítvány, 153–195. o. U : A romániai magyar elit generációs csoportjainak integrációs viszonyrendszere (1918–1989). In Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Szerk. Bárdi Nándor − Simon Attila. 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 41–68. o. U : A budapesti kormányzatok magyarságpolitikai intézményrendszere és stratégiája, 1918−1938. Limes, 2012. 1. sz. 69−110. o. Kolozsvárra küldend levél tervezete. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K 437 10–1921–107. Kimutatás a támogatásokról, 1920. október–1921. július 30. MOL K 437 10–1921–30; Kimutatás a támogatásokról, 1921. augusztus–november. MOL K 437 10–1921–319. A III–VI. pontok feltehet en válaszok. Ugyanígy a VII–VIII. pontok is azok, csak töredékesek, és az eredeti kérdéseket sem lehet kikövetkeztetni. MOL K 437 1–1922–1171. A pénzintézetet romanizálták, az igazgatóság elnöke Take Ionescu lett, és ekkor már az igazgatótanács tagjainak több mint fele román volt. MOL K 437 1–1932–398. MOL K 437 1–1932–398, 24. f. Uo. 25. f. Uo. Uo. MOL K 437 7–1927–1–367. Bárdi Nándor 14 15 16 17 18 19 20 21 22 18 Erdélyi magyarság 1920–1944 Itt már elkezd dtek a Janovics Jen kolozsvári színházigazgató és a Bánffy Miklós által képviselt csoport – Kádár Imre, Kemény János, Grois László – közti konliktusok arról, hogy ki is kezelje a színháztámogatásokat. „Félreértések tisztázása végett jelentjük, hogy a Magyar Nép főszerkesztőjét sem az egyháza, sem a Minerva nem kívánta elbocsátani, csak kifejezésre jutatta azt, hogy nem helyesli a megkerülésükkel és tudtuk nélkül való személyi anyagi érdekekért folytatott zaklató kilincselést. A Magyar Nép főszerkesztője az általánosnál nagyobb javadalmazást élvezett és így indokolatlan volt az eljárása és alkalmas arra, hogy a Magyar Népet és főleg egyházát ferde megvilágításba helyezze. Jövőre nézve ugyan a Magyar Népnél megtartjuk, de rosszallását az igazgatóság kifejezésre fogja vele szemben hozni, azzal, hogy az eljárásának igazi rugóit is az illetékesek tudomására hozza.” MOL K 437 7–1927–1–367. MOL K 437 7–1928–1, 117–120. f. Balogh Artúr: A kisebbségek nemzetközi védelme a kisebbségi szerződések és a békeszerződések alapján. Berlin, 1928, Voggenreiter, 329. o. A NIT számára készült iskolastatisztikákat Barabás Endre és Fritz László a Magyar Kisebbségben meg is jelentette. Eöttevenyi Olivér, a Szent Gellért Társaság ügyvezet igazgatója 1923-ban a KSH segítségével külön kérd ívet dolgozott ki az erdélyi lelkészek számára. MOL K 28 153–258 (I) – 1923–O–231; Jancsó Elemér Bethlen Istvántól kérte (1924. október 3.), hogy a kolozsvári központ utasíttassék az erdélyi iskolai adatok összegyűjtésére, mert enélkül nem lehet a Népszövetség el tt érvelni. MOL K 28 161–266 (II) –1924–O–790. Erre sor is került, Budapesten állítják össze a szükséges egységes szempontrendszert (36–37. f.). Ugyanekkor a NIT-ben készült egy általános helyzetkép (A nemzeti kisebbségek közoktatásügye Romániában, 1–11. f.), és egy kimutatás már rendelkezésre állt a kisajátított egyházi ingatlanokról, amelyek jórészt oktatási célokat szolgáltak (23–32. f.). MOL K 437 4–1924–1–380; 1929-ben részletes iskolajegyzéket küldött a bukaresti követség (135–141. f.), amit Grandpierre, illetve az egyházak képvisel i is hitelesnek tartottak. Ugyanakkor jelezték, hogy ha ezek közül a Maniu-kormánytól esetleg a polgári és kereskedelmi iskolák megkapnák a nyilvánossági jogot, akkor sem tudnák mindet fenntartani. MOL K 28 161– 266 (II) – 1929–O–138. Papp Antal 1924. március 10-én küldött Pataky Tibornak egy, a kisebbségi vezet kt l származó kérd ívet, amely a kisebbségi szerz dés értelmezését kérte a Népszövetség mellett működ magyar titkárságtól. Pataky 1924. július 30-án küldi Baranyi Zoltán, a geni titkárság vezet jének értelmezését, amelyet más szervezetek vezet ihez is eljuttattak. K 437 4–1924–1–425; Az erdélyi magyar volt állami tisztvisel k nyugdíjügyének népszövetségi panaszeljárása érdekében a Népszövetség mellett működ magyar titkárságtól kér tanácsot a NIT. MOL K 28 153–258 (I) – 1925–O–345, 333–336. f. Elszámolás a segélyalapból, 1920. október–1921. október (f. 270–272.), 1921/1922-es leszámolás (f. 281., 285.), a NIT vagyonáról és költségeir l 1921/1922. (280., 291–293. f.), ua. 1923/1924. (408– 428. f.), Amerikai Segélyalap 1923–1927. (452–457. f., 623. f., 667–709. f.). MOL K 437 13–1921. Az 1922/1923. évi kolozsvári elszámolás Németh László ügyvéd által, 1923. december 3. Papp december 5-én beszámol Patakynak az elszámolásról, amelyet a Külügyminisztériummal is egyeztetnek. Felhívja a igyelmet arra, hogy a követségnek az elmaradt részleteket ki kellene izetnie, hogy az elmaradás a költségvetési év végére eltűnjön. MOL K 437 5–1924–10–597; Tisztvisel i Segély Alap elszámolása, illetve végelszámolása, 1926. január 28., a NIT-t l. MOL K 437 7–1926–10–33; Tanügyi Alap IV. elszámolása 1925/1926., a NIT-t l. MOL K 437 7–1926– 10–261; Szent Gellért Társaság költségvetési helyzete, tartalékai. MOL K 437 7–1927–10–538; A Szent Gellért Társaság havi elszámolásainak kísér levelei, Papp megjegyzéseivel. MOL K 437 7–1927–10–597. MOL K 437 1–1921–203. 1–7. f. Kolozsvári ügyvéd, a Katolikus Status és a Minerva Rt. jogtanácsosa. Bárdi Nándor 23 24 25 26 27 28 19 Erdélyi magyarság 1920–1944 „Naponta felkeresnek erdélyi vezető fériak, a kolozsvári szervezet tagjai, a budapesti vezető erdélyi fériak, bizalmasak és megbízottak, kik folyamatosan hoznak fel hozzám ajánlásokat, információkat, csalhatatlan módszereket stb., melyek legtöbbször egymással ellenkeznek. A legnagyobb aggodalommal látom, hogy Erdélyben széltében és hosszában tárgyalják a segélyezés módját. Minden Erdélyből jött ember jogosítva érzi magát, hogy azoknál kiket ő legtöbbször helyesen az intézőknek tart, megjelenjék, kritizáljon, vádaskodjék, sőt fenyegetőzzék. Sajnos a Budapesten idéző erdélyiek is egymással meg vannak hasonulva és sokszor nagy nehézséget okoznak. Le kell egyszerűsíteni az egész segélyezést úgy, hogy ne legyen alkalma sok embernek erről tárgyalni és javaslatokat tenni, mert felelősséget főképpen az erdélyi fériak egységéért és a dolgok diszkrét kezeléséért nem lehet vállalni.” MOL K 437 1–1921–203, 5–6. f. Amikor a kolozsvári egyházi támogatások felosztási arányát alátámasztó iskolai adatokat kérte Sebess, akkor Nagy arra hivatkozott, hogy azok állandóan változnak, és ezt helyben, a Felekezetközi Tanácson belül tudják korrigálni. Petri Pál, Papp Antal, Sebess Dénes, Ravasz László, Bíró Balázs, Raffay Ferenc. (Itt elírás lehet, ugyanis Raffay Sándor evangélikus püspök járt el a Miniszterelnökségen felföldi és erdélyi támogatási ügyekben.) Sebess Dénes 1922. február 7-i levelében is azt javasolta Petri Pálnak, hogy helyesebb volna a budapesti központi segélyezést életbe léptetni, mert Kolozsvár az er s megigyelés miatt nem tudja a Királyhágón inneni részeket megszervezni. MOL K 28 198–1935–367–T–55, 71. f. Ez utóbbiról dönt en a magyarországi munkatársakat vagy az odaátra közvetít ket izették ki, de a NIT és a Miniszterelnökség II. osztály munkatársainak honoráriumait, dologi költségeit is ebb l fínanszírozták. Például 1923. december 3. MOL K 437 5–1924–10–597. Bárdi Nándor 29 30 31 32 20 Erdélyi magyarság 1920–1944 Az 1922. június 7-i Minisztertanács jóváhagyta Papp Antal államtitkári rangú kirendelését a Pénzügyminisztériumból, és a következ évi költségvetés el készítésére is felhatalmazta. Kállay Tibor 1922. június 20-án levélben értesítette Zawadowsky Alfrédot, az Állami Számvev szék elnökét, hogy a Papp Antal vezette iroda pénzkezelését − annak bizalmas jellegére való tekintettel − a Miniszterelnökség gyakorolja. Papp Antal 1923. január 26-án felkereste az Állami Számvev szék elnökét azzal, hogy bár az 1921/1922. évi TESzK-elszámolást a Miniszterelnökség ellen rizte, de azt szeretné, ha a számvev szék is átnézné. Azonban a számvev szék elnöke úgy nyilatkozott, hogy csak akkor érezné magát illetékesnek a számadásokban, „ha kifejezettem állami pénzekkel való gazdálkodásról van szó. Ez esetben azonban neki vizsgálnia kell azt is, hogy költségvetésileg előirányzott tételekről van-e szó, vagy sem? Az esetben, ha igen, akkor keresni kell az előirányzat és a felhasználás közötti összhangot: ellenkező esetben pedig követelnie kell a zárszámadásba való beillesztést. a kiadásnak és a tételnek a törvényhozás előtt leendő zárszámolási igazolását. Kérdi tehát tőlem [Papp Antaltól – B. N.], hogy mindezek a számadásomban szereplő összegek állami pénzek-e vagy sem? Erre én azt feleltem, hogy a részünkről kezelt pénzek közpénzek ugyan, de nem állami pénzek. Indoka annak, hogy így feleltem az, hogy megítélésem szerint ez a kezelés nem olyan természetű, amelynek felhasználása nyilvánosan tárgyalható lenne. Feleletem után az elnök kijelentette, hogy ez esetben nem hajlandó a számadások megvizsgálására, de helyesli azt a nézetemet, hogy a számadási mellékletek bizalmas helyen megőriztessenek, hogy számszéki vizsgálat helyett egy egységes parlamenti vizsgálatnak a lehetősége megmaradjon.” MOL K 437 13–1922/1927–10, 1375–1376. f. Zawadowsky azt is javasolta, hogy a vonatkozó elszámolásokat a Miniszterelnökségen kívül valamilyen családi irattárba helyezzék el. Erre nem került sor, mert 1931-ben Papp Antal miniszterelnökségi utasításra az iratok jelent s részét megsemmisítette. (Lásd Papp Antal iratait a Piarista Rendtartomány Levéltárában.) A rendszeres miniszterelnökségi vizsgálatot Csathó Andor végezte. Egyedül 1924-ben merült fel két probléma. Csathó azt kérte, hogy az egyes szervezetek azonos határid re készítsék el a pénzügyi beszámolót, illetve a támogatott intézmények hasonló formátumú bels beosztást használjanak. 1924. június 4. MOL K 437 13–1922/1927–10, 1414. f. 1925-ben a Pénzintézeti Központ a Bethlen István Internátust és az azt fenntartó NIT számadásait akarta ellen rizni. Papp kérte Patakyt, jelezze a központnak, hogy mivel a kollégium közvetlen állami felügyelet alatt áll, mell zzék az ellen rzést. Papp Antal levele Pataky Tiborhoz, 1925. augusztus 19. MOL K 437 7–1928–10, 25. f. A kapcsolódó éves költségvetési el terjesztésben 4−5 oldalas indoklás is szerepelt. Az intézmények számára kulcskérdés volt az erre a listára való felkerülés a párt, illetve egyházi vezet kön keresztül. A három vizsgált terület közül az erdélyi támogatások voltak a legcentralizáltabbak, ha leszámítjuk Bánffy Miklós külön kultúr-mecenatúráját, amely azonban nem érintette a párt- és egyházi oktatási pénzeket. 1926-tól egyben az OMP oktatási szakbizottsága is. Tevékenységér l részletesebben László Lóránt: A Felekezetközi Tanács működése (1918–1948). Kézirat, Kolozsvár, 2010, 18. o. A bánffyhunyadi születésű, 1921-ben a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökévé választott Ravasz László a Bánffyhunyadi Népbank szanálása érdekében kéri, hogy hassanak oda: a Kolozsvári Takarékpénztárnál tekintsenek el a működési engedély számonkérését l. K 437 4–1924–2–176; Szintén Ravasz a felel s a nagyváradi református püspökség oktatási támogatásáért, a szatmárvidéki és nagybányai református iskolasegélyért pedig Soltész tábori püspök. Sebess Dénes levele Papp Antalhoz, 1925. január 30. K 437 5–1925–2–53; Raffay Sándor evangélikus püspök a kolozsvári magyar evangélikus egyházért felelt. Papp Antal levele Pataky Tibornak, 1927. február 18. K 437 7–1927–1–65. Huszár Pálné és Bethlen Györgyné a kolozsvári n i szervezetek részére lobbizott, Mikes Árminné pedig a zabolai óvodának. Bárdi Nándor 33 34 35 21 Erdélyi magyarság 1920–1944 Például Pataky Tibor 1924. december 24-én arra kérte Papp Antalt, hogy szóljon Sebess Dénesnek további források érdekében, mivel Grandpierre Emil megígért 20 ezer lejt a Dalosszövetségnek. Papp 1925. január 13-i válaszában közli, hogy a kért összeg már kiizetés alatt van. „Sebess Dénes részéről erre a célra mi sem utalható, mert az ő kezeihez erdélyi célra csupán egyetlen meghatározott célra előirányzott összeg kerül, egyébként minden ottani hitelt közvetlen az ottani központ kezel.” K 437 5–1925–1–11, 3. f. Amikor Fekete Nagy Béla készített egy közgazdasági tanulmányt Pataky Tibor felkérésére, Sebess kiizette annak honoráriumát, de felhívta mind Fekete Nagy, mind Pataky igyelmét arra, hogy ezek költségek nem az , hanem a kolozsváriak büdzséjét terhelik. eddig elzárkózott az ilyen kiizetések el l, „félvén attól, hogy megrohannak ily igényekkel, amire nagy hajlandóságot éreznek erdélyi testvéreim. E levelem olyan óvás féle akar lenni.” Sebess Dénes levele Pataky Tiborhoz, 1924. augusztus. MOL K 437 5–1925–10–358, 16. f. Példák: A bukaresti református iúiskola hiteltörlesztési ügye. MOL K 28 160–1923–264–F– 5084; Papp Antal kéri a budapesti Hangya Központot, hogy az Erdélyi Hangya Központ számára a tartozásai visszaizetése ügyében adjon részleges haladékot. Pro Domo, 1924. december 3. MOL K 437 4–1924–1–595; A Bánffyhunyadi Népbank szanálásának ügye. MOL K 437 4–1924–2–176; Papp Antal levele Pataky Tiborhoz, 1925. május 14. – a marosvásárhelyi református egyházközségnek kér közbenjárást a Jelzálogbanknál. MOL K 437 5–1925–1–143; Papp Antal levele Pataky Tiborhoz, 1927. december 30. – a PHETE átadta az erdélyi kölcsönigényl birtokosok listáját, akik azért innen kérnek kölcsönt, mert birtokeladásaikból csak egy-két év múlva tudnának izetni, és Romániában csak magasabb kamattal kapnának pénzt. Közben sokan tönkre is mehetnek, mert már annyi az adósságuk. MOL K 437 7–1927–10–612; A magyarországi Altruista Bank (Földhitelintézetek Országos Szövetsége) el vásárlási joggal bírt jó néhány erdélyi birtokra, de ezt 60 birtokos esetében a román állam megtámadta. Ebben kérnek politikai segítséget. MOL K 437 7–1927–12–393. Egyházi intézmények támogatáskérései: Pataky levélben megkérdezi Papp Antaltól 1924. április 23-án, igaz-e, hogy a nagybányai református egyházkerület 57 tanítója nehéz viszonyok között él és a „kommunizmus felé kezd hajlani”. Kérdezze meg Sebesst, hogy miként zajlik a segélyezésük. Sebess 1924. május 1-én válaszol Pappnak azzal, hogy Harcsár Géza egyházmegyei ügyész és Soltész tábori lelkész útján folyik a segélyezésük. 1040 millió lej van el irányozva és eddig 835 ezer ment ki, cáfolja a kommunista hangulatot a tanítók körében. MOL K 437 4–1924–2–273; Hasonló eset a gelencei, amikor az ottani egyházi iskola tanítói segítséget kérnek, de Jancsó Benedek szerint a falu képes eltartani az iskolát, csak a tanítók nem jönnek ki a plébánossal. MOL K 437 7–1926–11–185. (Jancsó Gelencér l származott.); Az erdélyi szászoktól különvált evangélikusok ügyében Ambrózy Andor felkereste Papp Antalt, és arra hivatkozott, hogy Bethlen megígérte, a 70−80 ezer lejnyi támogatást 500 ezerre emelik, de semmi nem történt. Ambrózy szerint már 250 ezer is elég volna. A hívek is adakoznak, is 50 ezer lejt adott, de pl. a hosszúfalusi iskola építése komoly költségekkel jár. Papp Antal levele Pataky Tibornak, 1926. február 21. MOL K 437 6–1926–1–106; Raffay magyarországi evangélikus püspök panaszt tett Patakynak az Evangélikus Néplap támogatása ügyében. Papp szerint Fritz László útján a havilap 4000 lejt kap számonként, míg egy szám 500 példányban 3600 lejbe kerül. Nagyok a felhalmozott adósságok, és ezeket nehezen izetik ki. Papp javasolja, hogy a segélyt ne a szerkeszt knek, hanem az egyháznak izessék ki. Papp Antal levele Pataky Tibornak, 1927. február 18. MOL K 437 7–1927–1–65; A ferencesek támogatását 400-ról 500 ezer lejre emelik fel 1927-ben. MOL K 437 7–1927–11– 281. Mégis, egy évvel kés bb Pataky azt kéri Papptól, hogy vizsgálja ki a nagyszebeni ferences nevel intézet támogatását, mert vezet je, Trefán Leonárd emiatt a lemondással foglalkozik. MOL K 437 7–1928–1–193; Bárdi Nándor 36 22 Erdélyi magyarság 1920–1944 Xantus János, a kolozsvári Marianum igazgatója az évi rendes költségvetésen felül még 100 ezer lejt kért 1928/1929-re, mert az egyházközség nem tudta az iskolát támogatni. K 437 7–1928–10. 24. f.; Pataky tájékoztatást kér a gyergyószentmiklósi Fogarassy leánynevel otthon támogatásáról, mert további segélyeket kértek. K 437 7–1928–10. f. 91–92; Nem egyházi támogatáskérések: Tessitori Nóra versmondó támogatása. K 28 154–260 (II) –19330-11505; a marosvásárhelyi színjátszás támogatása párhuzamosan, több helyr l. K 28 153–258 (I) –1923-0-896; Egyes ügyek, amelyekben Papp Antal védte a költségvetését: A Piarista Tanítórend 50 millió Korona támogatást kér a külhoni intézményeinek. 1924. november 12-én tartanak egy megbeszélést, és ott azt javasolják, hogy valamelyik katolikus forrásból kellene támogatást kicsikarni. Ezt Papp fel is terjeszti Patakynak. MOL K 437–7–1928–1–216; Pataky kéri Pappot, hogy bár Grandpierre 20 ezer lejt folyósít a Dalosszövetségnek, még Sebess is adjon további forrásokat. Erre Papp közli, hogy Sebess nem adhat forrásokat, és ebben csak az ottani központ (Grandpierre) illetékes. A kolozsváriak valószínűleg így akartak további forrásokat szerezni pártpropagandájukhoz; Papp a költségvetést védte, Sebess korlátozott jogkörére hivatkozva. Papp Antal levele Pataky Tiborhoz, 1925. január 13. MOL K 437 5–1925–1–11; A kolozsvári cserkészek támogatására kérnek támogatást. 1927-ben még ötezer lejt adott a követség, ehhez most külügyminisztériumi engedély kellene. A Magyar Cserkészszövetség interveniál az ügyben. Végül Papp 500 peng t ad, és a hiányzó 500 peng t a Magyar Cserkészszövetség állja. MOL K 437 7–1928–1–203; Balogh András a római katolikus egyház részére 10 székelyföldi katolikus óvoda létrehozását javasolta. A NIT szakért je szerint ehhez nagyobb költségvetés kellene, és csak kísérletképpen engedélyeznék kett nek óvodát létrehozni. Jancsó Benedek és Papp Antal egyetértenek abban, hogy a gimnáziumok helyett az elemik és az óvodák fenntartását kellene szorgalmazni, és új intézmények helyett a már működ ket kellene er síteni. K 437 7–1928–10 f. 107–112. Papp Antal előterjesztései, javaslatai: A Máramaros című lap támogatása. Papp javaslata Patakyhoz. MOL K 437 7–1927–1–481; Az aradi minorita rendház és kultúrközpont támogatásához kérnek támogatást. Papp negyedévi 25 ezer lejnyi támogatást javasol jóváhagyni Patakynak, de ebbe benne van egy aradi egyházi elemi iskola felállításának ügye is. MOL K 437 7–1928–1, 131. f.; Sebess jelezte Pappnak, hogy a bukaresti magyar egyetemi hallgatók, 45 f („a zsidók nincsenek benne a számban”) Kós Ferenc Kör néven egyesületet tartanak fent, és ezt támogatni kellene. Papp kéri Patakyt (1926. február 22.), hogy ha erre van forrás, akkor támogatni kellene. MOL K 28 161–264–1926–65. Egy hónappal kés bb, Sebesst l informálódva, Papp arról értesíti Patakyt, hogy az óromániai egyház nem kapott támogatást, csak az egyetemi hallgatói kör egy alkalommal 10 ezer lejt. MOL K 28 160–264–1926–131. Ez csak részben felelt meg az igazságnak, mert a követség támogatásával, T kés Ern bukaresti református lelkész vezetésével működ népiroda az egyházaktól elvárt segélyezési, jogvéd funkciókat látott el. Utasításos kiizetések: Papp Antal Bethlen Györgyné nevében kéri Sebess Dénest l 1924. január 12én, hogy izessen ki 50 ezer koronát egy zeneműboltban a kolozsvári asszonyok zenekultúrájának támogatására. MOL K 437 5–1924–10–24; Pataky kéri Pappot 1924. december 20-án, hogy 25 ezer lejjel támogassa a Nagyenyedi Kollégiumot. Papp az összeget Sebess rendelkezésére bocsátotta. MOL K 437 5–1925–1–77; 1926. augusztus 15-én Bethlen István Makkai Sándor református püspök levele nyomán kéri Papp Antalt a református segélyek kiizetésére. Papp be is számol a tanári és tanítói kiizetések kiegészítésér l. K 437 13–1922/1926–10–269. Ez jelzi, hogy a Felekezetközi Tanácson kívül is folyt kijárás, de Papp mindig ügyelt arra, hogy ezek az elmaradt kiizetések a Tanács hatókörében, és ne az egyes egyházvezet knek történjenek. Bárdi Nándor 23 Erdélyi magyarság 1920–1944 Pataky Tibor levele Papp Antalnak, 1927. november 16.: Bethlen István a Bethlen Margit internátus éves támogatását ezer, a Bocskai internátusét ötezer peng ben állapította meg. MOL K 437 7–1927–10–854; Pataky kéri Pappot, hogy a Szent László Társulat bukaresti ingatlanát véd per költségeinek felét (178 ezer lejt) vállalja be a hitelkeret terhére, a másik felét a KÜM izeti ki. MOL K 437 7–1928– 1–104. f. 98; Klebelsberg Kunó a VKM-ból átküldte Patakynak a máramarosszigeti piarista rendház költségvetését. Arra kérte Pappot, hogy valamilyen formában támogassa meg ket az egyházi költségvetésb l. K 437 7–1928–10. 20–23. f.; Pataky 1927 decemberében utasítja Pappot, hogy Ravasz püspöknek a szóban megbeszélt célra izessen ki ötezer peng t. MOL K 437 7–1927–10–617; Pataky Tibor levele Papp Antalnak, 1928. július 31. 690 P átadandó György Lajosnak, 700 pedig Bitay Árpádnak. Az utóbbi köteles a Romániában használt tankönyvekr l összeállítást készíteni a tartalom hitelességér l és nemzeti elfogultságairól. Balogh Jen , az MTA f titkárának levele Papp Antalhoz, 1928. június 29. Vigyázó Ferencnek az MTA-ra hagyott vagyonát nemzeti célokra, az elszakított területek támogatására szeretnék felhasználni. Az Erdélyi Irodalmi Szemle kért kétezer peng t ezt György Lajosnak kell továbbadni. György 1928. szeptember 27-i levelében − Baloghra hivatkozva − a Vigyázó Alapból 50−55 ezer peng t helyezett kilátásba külhoni magyar célokra. MOL K 437 7–1928–10. 121–122. f.; Más, régebbi, a külföldi magyarsággal foglalkozó alapítványokról is készült kimutatás, de ezeket nemigen használták támogatásközvetítésre. K 28 160–264–1923–A–8991. 37 „A II. üo. személyzete 1921-től teljesen elégtelen volt arra, hogy jól ellássa azokat a feladatokat, amelyek végzését az elszakított magyarság valamennyire hatályosabb védelme és a belső kisebbségek ügyeinek megfelelő vitele okvetlenül szükségessé tesz. Csak két évtizeden át tartó szakadatlan túlhajtással, a személyzet munkaerejének túlzott igénybevételével lehetett a feladatokat valamennyire teljesíteni. Csak túlhajtással és csak valamennyire. Számos vonatkozásban ellátatlanul maradt és számos vonatkozásban nem tehette meg a régi II. ügyosztály azt, amit meg kellett volna különben tennie. A magam részéről évről évre kértem a helyzet gyökeres szanálását, sikertelenül.” A többletszemélyzet költsége megtérült volna, „mert a nehéz és kényes pénzügyi operációkat megfelelőbben tudjuk ellenőrizni, mint eddig.” A II/a, a hazai nemzetiségekkel foglalkozó osztály feladata volt, hogy a közvetlen kormányzati feladatokon túl a viszonyok beható ismeretén alapuló „konkrét és általános természetű javaslatokat iniciáljon, esetleg nagy vonalakban ki is dolgozzon az egyes kormányzati ágak számára. […] megigyelő, iniciáló javaslatokat tevő az illetékes minisztériumoknak a fenti célok [„a magyar impérium alá visszakerült szlovák, ruthén lakosság jól érezze magát” – uo. egy el bbi szövegrészb l átvéve − B. N.] eléréséért munkálkodó intézkedések megtörténtét sürgető szerepet kell alakítania.” Pataky államtitkár javaslata a II/a és II/b ügyosztálynál szükséges személyzetgyarapításra és el léptetésekre vonatkozólag. 1939. március 28. MOL K 28 223–442–1939–L–16088. Mindezt azért hangsúlyozhatta két határrevízió után, mert az osztály addigi két évtizedes működését a koncepcionálás és a döntés-el készítés tekintetében nem látta elég hatékonynak, ahogy erre, az anyagok nyersanyag-jellege mellett, Romsics Ignác is utalt hivataltörténetében. Romsics Ignác: El szó. In U (f szerk.): Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai 1919–1944. Budapest, 1995, TLA, 5. o. 38 MOL K 437 5–1924–10–824. 39 A Romániához csatolt egész volt magyar terület lakosságának nemzetiségi, felekezeti és kulturális községenkénti statisztikája az 1910. és 1920. évi hivatalos adatok alapján. Lugos, 1923, Magyar Kisebbség, 143. o. (Nem került könyvforgalomba.) 40 Lásd MOL P 1077, Keleti Actió, I−XXII. kötet. Bárdi Nándor 24 Erdélyi magyarság 1920–1944 Barabás Endre: A romániai magyar kisebbség kultúrharca – E. Colban Népszövetségi szakértő számára készült jelentése. MOL K 28 153–258 (I) –1925–0-366. Ch MacFarland jelentése az erdélyi kisebbségi egyházak helyzetér l. MOL V K 28 153–258 (I) –1925–0-624. Az Észak – Kelet – Dél és Nyugat című revizionista kiadványok dokumentációja. MOL K 28 4–1937–11–G– 15715. 42 A NIT A polgári jogegyenlőség kérdése Romániában a Népszövetség garanciája mellett, 1925 címmel szerette volna kiadni. Sebess ehhez a Külügyminisztériumtól és a TESzK-t l várt volna segítséget. MOL K 437 5–1925–2–164. De végül is az anyag kéziratban maradt. Lásd A romániai magyar kisebbség vallásos, iskolai és közművelődési sérelmei. Állami Levéltár Marosvásárhely, Fond Bernády [György hagyatéka], 52. dosszié, 1925, 96 f. 43 Helyzetjelentések az oláhok által megszállott magyar területr l. MOL K 28 153–258 (II) –1925– 0–10, 241–254. f.; Bánsági helyzetjelentés, 1924. február 23. MOL K 437 4–1924–1–142.; Egy szabadságon lev nyomozó helyzetjelentése Gyergyóból. MOL K 28 154–258 (II) –1934–15998; Balássy Dénes jelentése Udvarhely vármegyér l és a helyi román politika f szerepl ir l. MOL K 26 1266–1922–II. biz.–282., 75–108. f.; Endes Miklós jelentése az erdélyi városok politikai viszonyairól. Uo. 108–118. f.; Gagyi Dénes jelentése az általános politikai helyzetr l. Uo. 119–150. f.; Papp Antal összefoglaló jelentései Krassó-Szörény megye társadalmi-politikai helyzetér l. MOL K 26 1922–II–130. 44 Oktatási lapszemle Barabás Endrét l. MOL K 28 153–258 (I) –1923–0992; Megyei iskolai adatok. K 28 161–266 (II) –1923–0–122; Sebess Dénes levele Papp Antalhoz a magyarországi diplomák romániai honosításáról, egy megállapodási tervezettel. MOL K 437 4–1924–1–365; A nemzeti kisebbségek közoktatásügye Romániában. MOL K 437 4–1924–1–380; Feljegyzés az oktatási törvényjavaslatokról és az iskolaügyi tárgyalásokról. MOL K 437 5–1925–1–221; Helyzetkép a nyilvánossági jog nélkül működ zilahi Wesselényi Kollégium f gimnáziumáról. MOL K 437 7–1927–1–390; Kimutatás az erdélyi magyar felekezeti elemi iskolák létszámának hullámzásáról az 1918–19. évt l az 1926–27. évig. K 437 7–1927–1–436; A Katolikus Status f gimnáziumainak leépítési ügye. MOL K 437 7–1928–1–53; Részletes román hivatalos nemzetiségi oktatási statisztika fordítása. Sebess Dénes Pataky Tibornak, 1934. április 20. MOL K 28 161–266 (II) – 1934–O–15521. 45 1923. augusztus 1-jével Romániában beszüntették a MÁV-nyugdíjasok számára a nyugdíjfolyósítást. Ez kb. 10 ezer embert érintett. Kolozsvárról, 1923 decemberében kérik, hogy a Bukarestben tárgyaló magyarországi küldöttség vesse fel a kérdést. MOL K 437 4–1924–1–600; A Népszövetség mellett működ magyar titkárság vezet jének értelmezése az 1919. december 9-i román kisebbségi szerz désr l. K 437 4–1924–1–425; Az erdélyi magyar nyugdíjas tisztvisel k ügyének Népszövetség elé vitelében kérik a geni magyar népszövetségi titkárság tanácsait. K 28 153–258 (I) –1925–O–345; Pataky Tibor levele Papp Antalhoz, 1925. június 20. Az elbocsátott magyar tisztvisel k ügyében beadott népszövetségi panaszhoz kér adatokat. Érdekl dik az el z anyag szerz je fel l és instrukciókkal látja el. K 437 5–1925–1–264; Aradi MÁV-alkalmazottak nyugdíjügyének iratai. MOL K 28 154–260 (II) –1928–741; Magyar vasutasok tömeges elbocsátására került sor 1933. április elején. Sebes Dénes levélben (1933. április 22.) hívja fel Pataky Tibor igyelmét arra, hogy ez nemzetközileg is használható ügy, mert a békeszerz déssel szerzett jogokat sértettek meg Romániában. A magyar vasutasok üldöztetése Romániában című, 50 oldalas dokumentációt és az OMP javaslatait is mellékeli. Sebess az 1933. május 6-i levelében közli, hogy Willer József OMP-vezet közbenjárására sikerült 515 elbocsátott vasutast visszavetetni azzal, hogy két hónap múlva újra nyelvvizsgázhatnak. MOL K 28 154–258 (II) –1933–O–11438; Hasonló részsikert értek el a felekezeti taner k nyelvvizsgaügyében. Miután az OMP népszövetségi panaszt tett, a kormány a nyelvvizsgarendeletet visszavonta. Ezért az OMP is visszavonta geni beadványát. MOL K 28 154–258 (II) –1934–15998. 41 Bárdi Nándor 46 47 48 49 50 51 52 53 25 Erdélyi magyarság 1920–1944 Pásint Ödön emlékirata (valószínűleg) Bethlen István számára, 1923. december 18. MOL K 437 4–1924–1–30. Kapussy Imre a Qundle Schoolokat szerette volna meghonosítani, de az ügyosztály erre nem látott Romániában lehet séget. MOL K 28 161–266 (II) –1925–O–674. Ellenben György Lajos programját (A magyar tudományosság és a magyar tanárképzés jelenlegi helyzete és feladatai Erdélyben), illetve Gyallay Domokos és a Magyar Nép körüli szervez dést messzemen en támogatták. Az el bbit közölte a Magyar Kisebbség, 2002. 2. sz. 131–148. o., lel helye: MOL K 28 161-266 (II) – 1927–O–183. Gyallay és Jancsó tájékoztatója: MOL K 437 6–1926–2, 41–50. f. 1927-ben ismertetés készül az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és F iskolai szakosztályának megalakulásáról. A katolikus diákszövetség Incze Péteren keresztül Papp Antalhoz fordult, hogy támogassa három külhoni magyar ifjúsági vezet elutazását az összövetség cambridgei kongresszusára. MOL K 437 7–1928–1. Grandpierre Emil javasolja azt a kés bb valóra vált gyakorlatot, hogy a magyar diákokat Franciaországba küldjék tanulni ösztöndíjjal, hogy ezzel is barátságosabbra hangolják az ottani közvéleményt. MOL K 437 10–1928–12–323; A meglév , NIT által koordinált gyámszül társaságokkal párhuzamosan, Debrecenb l javasolták a külhoni magyar ifjúság gyámszül módszerrel való támogatását, de ezt a II. osztályon nem tartották támogatandónak. MOL K 28 200–368 (II) –1934–15998. Ellenben Barabás Endre arról számolt be, hogy 1925–1939 között 28 gondvisel társaság alakult, és 1131 tag 113 968 peng vel támogatta a tanuló iatalokat. MOL K 28 200-368 (II) -1939-17802. Egy ilyen támogatott beszámolója Makkai Lászlóhoz, az osztály illetékes ügyintéz jéhez 1940-b l: MOL K 28 200–368 (II) –1940–L–15113. Barabás Endre és Mester Miklós javaslatai. K 28 160–264–1940–20346. Sándor József OMP- és Kiss Géza Nemzeti Liberális Párti képvisel k felszólalása, 1922. december 21. MOL K 28 153–258 (I) –1923–O–159; Balogh Artúr alkotmánytervezete. MOL K 28 153–258 (I) – 1923–O–992; A román közvélemény és a Magyar Párt brassói nagygyűlése. [Jancsó Benendek jelentése az újraszervezett OMP munkaprogramjáról.] MOL K 28 153–258 (I) –1925–O–10; A [OMP – B. N.] kalotaszegi tagozat gyűlése. MOL K 28 153–258 (I) –1925–O–130; Jancsó Benedek jelentése Bethlen István részére, 1925. június 20.: Gyulafehérvár vagy Csucsa. MOL K 28 153–258 (I) –1925–O–349; Az erdélyi zsidóság és a Magyar Párt. MOL K 28 153–258 (I) –1925–O–5; Az erdélyi magyar szociáldemokraták és az Erdélyi Magyar Párt egymáshoz való viszonyáról. MOL K 28 153–258 (I) –1925–O–31; Jancsó jelentése Bethlen Istvánhoz, 1925. június 27.: Az erdélyi magyar f iskolai tanulók helyzete. MOL K 28 266 (II) –1925–O–363; Jancsó Benedek politikai helyzetelemzése, 1926. K 437 6–1926–1–394. Jelentés a magyar Kisgazdapárt székelyföldi szervezkedésér l. Példa az orientálásra: „Székelyföldön haladéktalanul megkezdje [az OMP – B. N.] kulturális és gazdasági téren a szervező népi munkát, mert ellenkező esetben a magyar Kisgazdapárt sok hibája ellenérre is Réthy [a Nemzeti Parasztpárthoz közelálló székelyudvarhelyi polgármester – B. N.] agilis vezetése mellett előbb-utóbb meg fogja hódítani a székely nép tekintélyes részét.” MOL K 28 154–258 (II) –1933–O–11823; A romániai állampolgársági viszonyok felülvizsgálása. [Részletes dokumentáció, 60 f.] K 28 154–258 (II) –1938–O–15927. Hlatky Endre, az ME II. osztályának referense a rádió műsorigazgatójával tárgyalt a külhoni magyaroknak biztosítandó el adások és műsorok közvetítésér l. A rádió közvetlen levelezésben állt romániai magyar hallgatókkal, és megpróbálta igényeiket igyelembe venni. K 28 154–258 (II) –1934–16222. A második bécsi döntés után György Lajos a magyar rádió külhoni feladatairól emlékiratban fordult Teleki Pál miniszterelnökhöz 1941. január 16-án. MOL K 28 160–264–1941– O–15196. Gyárfás Elemér: Az Erdélyi Bankszindikátus megalakulása, helyzete és törekvései, 1923. november 4. K 437 4–1924–1–342. Gyárfás budapesti tárgyalásairól Papp Antal emlékeztet je, 1924. április 5. Uo. Teleki Artúr a szövetkezeti munkáról. K 437 6–1926–1–290; Elemzés a romániai gazdasági viszonyokról és a magyar és magyarországi lehet ségekr l. K 437 7–1927–1–101. Bárdi Nándor 26 Erdélyi magyarság 1920–1944 A Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet 1937. június 3-án konferenciát rendezett Az utódállamokkal való gazdasági kapcsolataink hatása a kisebbségi magyar nemzetrészekre címmel. Bertalan István, a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara titkára a két ország közti gazdasági kapcsolatokról és azoknak a romániai magyarságra való hatásáról, továbbá a lehet ségekr l adott el . Oberding József az erdélyi magyarság gazdasági helyzetét ismertette, különös tekintettel a szövetkezeti munkára. K 28 4–11–1937–G–15650, illetve K 28 4–11–1937–G–16080, valamint a Kisebbségi Körlevél 1937. július [4. sz.]. 55 Sebess azt kéri, hogy a legközelebbi üzenetben róják meg az Ellenzék szerkeszt jét, mert elismeréssel írtak a lapban Böhm Vilmos könyvér l. Sebess Dénes levele Pataky Tiborhoz, 1923. július 16. K 28 198–367–1923–T–822. 56 A lap részvénytársaságként működött, de mivel Bethlen ezt „közvagyonként” emlegette, nyilvánvalóan magyarországi kormányzati befektetésr l volt szó. A bizottsági tagok a három legfontosabb magyar felekezetet (katolikus, református, unitárius) és a pártvezetést képviselték. MOL K 437 3–1923–1–811. 57 Uo. 1. f. Maga a Bethlen-levélhez mellékelt átszervezési terv valószínűleg – a szóhasználatból, szellemiségéb l megítélve – Jancsó Benedek fogalmazványa. 58 Uo. 2. f. 59 „Az oláhországi magyarság eredményes kisebbségi politikát csak úgy folytathat, ha mindig megfelelő módon tud simulni az adott viszonyokhoz, anélkül azonban, hogy jogaiból alkudna vagy magát megalázná. E politikai taktika előkészítésére s majd képviseletére egy nagyobb sajtóorgánum szükséges. Egyedül az Újság alkalmas erre, hogy azonban a kívánt hatást el is érje, függetleníteni kell – legalább formailag az Ellenzék RT-től. Ez egy Újság kiadó r. t. szervezésével történhetik, úgy, hogy azonban az adminisztráció stb. – költségkímélésből – egy maradjon.” Uo. 2. f. 60 Kuncz mint budapesti gimnáziumi tanár a Miniszterelnökség kérésére kapott munkahelyén izetés nélküli, határozatlan idejű szabadságot, amikor visszatért Erdélybe. 61 Pataky Tibor levele Papp Antalhoz, 1928. július. MOL K 437 7–1928–1 104–109. f. 62 MOL K 437 5–1925–2–325. 63 K 437 7–1927–1–8 2. f. 64 Tubán Tibor levele Papp Antalnak, 1927. január 7. Uo. 4. f. A Magyar Kisebbség közleménye: A csehszlovákiai nyelvtörvény végrehajtási rendelete. 1926. 5., 7., 9. sz. Lényegében szó szerinti fordításról van szó, rövid és semleges szerkeszt i bevezet vel. 65 Papp Antal levele Pataky Tibornak, 1927. január 7. Uo. 3. f. 66 A csehszlovákiai nyelvtörvény végrehajtási rendelete. Magyar Kisebbség, 1926. 5. sz. 179. o. Jakabffy szerkeszt i felvezet je a kisantanton belüli mintaként nyilatkozik a szövegr l. 67 Jakabffy Elemér: Lugostól Hátszegig. Emlékirat, kéziratként. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, F 625/1486. 92–93. o. 68 Pataky Tibor levele Papp Antalhoz, 1928. december 18. Illetékes helyr l úgy értesült (valószínűleg a miniszterelnökt l), hogy az OMP vezet i az aktuális politikai kérdésekr l a magyar lapok tudósítóit nem tájékoztatják, s t gorombán elutasítják ket, s emiatt román kollégáik el tt is szégyenkezniük kell. Így „az újságírók kellő tájékoztatás hiányában fontos politikai kérdésekben sokszor a magyarság érdekeivel ellentétes közleményeket hoznak. Felkérlek szíveskedjél – igyelmeztesse megfelelő úton a Magyar Párt vezetőségét e sérelemre és egyben nyomatékosan igyelmeztesse, hogy a jövőben ily anomáliák elkerülése végett a sajtónak a kellő információt megadják, s általában a tudósításokat udvariasabban kezeljék.” MOL K 437 7–1928–1–193. 69 Sebess Dénes levele Petri Pálhoz, 1922. február 7. MOL K 28 198–367–1925–T–55, 71. f. 70 Rubido-Zichy Iván bukaresti követ levele Bethlen Istvánhoz, 1924. február 10.; Papp Antal válaszfeljegyzése, 1924. február 19., arról, hogy Grandpierre beszélt Bethlen Istvánnal, jóváhagyták a fejlesztést, és még az elnök-, illetve alelnökválasztás el tt, áprilisban meg is szeretnék valósítani azt. MOL K 437 4–1924–1–101. 54 Bárdi Nándor 71 72 73 74 75 76 77 78 79 27 Erdélyi magyarság 1920–1944 Bethlen István levele Jancsó Benedekhez, a népszövetségi beadványokkal kapcsolatos teend kr l, 1925. július 31. „Felhasználnám ezt az alkalmat arra, hogy tisztáztassék vajon mit jelent és mit involvál a székelyeknek adott kulturális autonómia (lásd az észt törvényt a kisebbségek kulturális autonómiájáról). Erről lemondani nem szabad. Sőt megvalósítását követelni kell. És azért kell harcolni, hogy székelynek fogadtassék el mindaz, aki annak vallja magát; mert evvel a kérdés el lenne intézve. De ha még nem is lehetne ezt elfogadtatni, akkor is követelni kell, mert akkor a magyar vármegyékben az egyházak[nak] a székely földön a székely kisebbség autonómiájáért kell harcolni iskolai dolgokban. Fel kell vetni az egyetem, a tanárképző, a különféle gazdasági szakoktatás kérdésének szabadságát, melyek a törvényben kell megoldást nyerjenek, és amelyekről az hallgat és nem koncendálja azokat.” MOL K 437 5–1925–2–308359, 359. f. Lásd erre A magyar párt feladatai a liberális kormánnyal a kisebbségi kérdésben felveendő tárgyalások körül. MOL K 64 71–1937–27–164. res pol. III. 11, 88–100. f.; Az OMP és a magyar−román közeledés terve, 1937. április 22. MOL K 64 71–1937–27–64, 324–332. f. Grandpierre Emil igazolása Török Andor számára, 1926. február 18. Igazolja, hogy a háromszéki tisztvisel i ellenállás egyik vezet emberér l van szó. „Éppen ezért fölvétetett abba a bizalmas névjegyzékbe, amelybe fölvettek részére kilátásba helyeztetett a magyarországi bármikori elhelyezés.” MOL K 437 7–1926–11–61. Török kérvénye. MOL K 437 7–1926–10–109. Szász Béla is kap igazolást, de a titkos jegyzékben nem szerepelt. K 437 7–1926–11–118. Hasonló igazolási kérelmek: MOL K 437 7–1926–11–32; MOL K 437 7–1926–11–175; MOL K 437 7–1926–11–433; MOL K 437 7–1927–10–406. Pataky Papptól kér adatokat Hantos Gyuláról (evangélikus iskolaigazgató, a tisztvisel -segélyezés titkára). MOL K 437 7–1925–11–314; Papp András szászvárosi ex rend rkapitány munka nélkül maradt, és segélyért fordul a budapesti illetékesekhez. Papp Antal általános érvényű álláspontja: „Sem alap, sem mód nincs arra, hogy a megszállott területeken levő ínséges, volt magyar tisztviselők, akik ma már nem is magyar állampolgárok, innen segélyeztessenek. Ezért folyamodót innen nem lehet segélyezni, s csupán csak az volt lehetséges, hogy bizalmas úton az erdélyi jótékony intézmények igyelme felhívatott folyamodó ügyének kivizsgálására s a lehetőség határain belül leendő támogatására.” 1933. február 7. MOL K 28 160–264–1933–O–110105. Egy másik helyzet a nyugdíjigény kérdése, lásd pl. Szurdoki Kornél esetét: „Tekintettel arra, hogy 35 évig, mint tényleges katona szolgáltam és az összeomlás után az akkori Honvédelmi Miniszter, Bartha ezredes úr parancsára maradtam Erdélyben és 22 évig, ebből 14 évet, mint a volt magyar párt és most mint a nagyszebeni magyar népközösség elnöke, teljesen dolgoztam és dolgozom a magyar ügyért…” MOL K 28 161–264 (II) –1940–O–31078. Az 1919-es eseményekkel kapcsolatos kérelmek: MOL K 437 7–1927–11–210-613, 230. f. Elutasítások: MOL K 437 7–1925–11–263; MOL K 437 7–1925–11–20. Bethlenhez címzett kérések, véleményezésre kiadva és elutasítva: MOL K 28 160–264–1930–O–5309; MOL K 28 160–264– 1930–O–5495; MOL K 28 160–264–1930–O–5448. MOL K 437–10–1928–10–386. Részletes dokumentáció: MOL K 28 198–366–1923–T–468, 8–96. f. Fogadás, lakás, állás-elhelyezési ügyek: MOL K 28 153–258 (I) –1923–O–504; MOL K 28 153– 258 (I) –1923–O–509; MOL K 28 153–258 (I) –1923–O–608; MOL K 28 153–258 (I) –1923–O– 617; MOL K 437 4–1924–2–534. Boór miniszteri tanácsos állt Patakyval kapcsolatban: MOL K 28 154–258 (II) –1934–5338; MOL K 28 154–258 (II) –1934–5338; MOL K 28 154–258 (II) –1934–O–16373; MOL K 28 154–258 (II) –1934–O–1640; Bizalmi egyénekt l származó benti jelentések. Lásd például: MOL K 28 154–258 (II) –1936–O–16762; Uo. 16764, 16820, 16847; A budapesti román követség jelentéseir l: MOL K 28 154–258 (II) –1937–O–15017. Pl. Kivonat az oláh iskolaügyi törvényjavaslatból. MOL K 437 5–1925–1–198; Az erdélyi latin szertartású püspökség szervezeti szabályzata. MOL K 437-7-1928-1-181; A kolozsvári egyetemi klinika nyelvrendeletének fordítása. MOL K 28 154-258 (II) –1929–O–133; MADOSZ antirevizionista röplapja, 1937. január 11. MOL K 28 154–258 (II) –1938–O–15149. Bárdi Nándor 80 81 82 83 84 85 86 87 28 Erdélyi magyarság 1920–1944 Ravasz László levele Bethlen Istvánhoz, 1924. május 26. Erre Ullmann Adolf vezérigazgató azt válaszolta 1924. június 26-án, hogy nem is tud err l az egyházi igényr l, de még a helyi egyházközség sem. Végül kiderült, hogy Nagy Károly kolozsvári püspök és a bányaigazgató tárgyaltak err l. Meg is történt a budapesti közbenjárás, csak helyben nem szóltak a szerepl knek. MOL K 28 160–264–192 –O–508. MOL K 28 160–264–1933–O–11260. Az egyetemi vélemény és könnyítés: MOL K 437 4–1924–2–273; Ravasz közbenjárása: MOL K 28 161–266 (II) –1925–O–399. Papp megígéri, hogy az ügyet liberálisan fogják kezelni. MOL K437 5–1925–1–18. MOL K 437 7–1927–10–563. MOL K 437 7–1928–1 f. 154. MOL K 28 160-264-1933 –T–11807. Bárdi Nándor: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között. Regio, 1997. 2. sz. 32–67. o. U : A kisebbségi magyar társadalmak a két világháború között. In Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerk.: Bárdi Nándor Fedinec Csilla – Szarka László. Budapest, 2008, Gondolat – MTA Kisebbségkutató Intézet, 146–151. o. Limes 29 Erdélyi magyarság 1920–1944 Egry Gábor A megértés határán nemzetiség és mindennapok a két világháború közti Háromszéken* Nagyon valószínű, hogy ha Antal Lajos, a Keleti-Kárpátok kanyarulatában fekv Zágon református lelkésze visszaemlékezett 1923. március 20-ára, akkor élete legszörnyűbb napjai közé sorolta. Már eleve rosszul kezd dött, hiszen az 1864-ben született, korántsem iatal és reumatikus betegségben szenved egyházi fájdalmaira a patikában keresett gyógyírt két szem aszpirin formájában. Ezt követ en – talán, mert a kívánt hatás nem jelentkezett id ben – két pohár pálinkát is elfogyasztott. A lejt n innen már nem volt megállás, dél körül betért Citrom Áron, a helyi zsidó szatócs boltjába, ahol egy egész üveg pálinkát vásárolt.1 Az események sorrendje ett l kezdve némileg bizonytalan. Annyi biztos, hogy az üzlet mellett elhaladó – a községházáról érkez – jegyz t, Domokos Antalt meginvitálta, ugyan igyon vele egy pohárkával. A jegyz köszönettel el is fogadta a meghívást, ám amikor a feltüzelt lelkész egy újság parlamenti tudósítását olvasva izgatottan kifejtette véleményét a román politikai életr l – miszerint csak Sándor József és Iuliu Maniu tisztességes emberek a parlamentben, akik védik az egyházi oktatást és soha nem fogja alávetni magát az oláhok törvényeinek – a köz szolgája inkább a szatócsbolt egy másik helyiségébe menekült, a fülét is becsukva. (Ez utóbbiban osztozott a vev ket éppen kiszolgáló Citrom Áronné is.)2 Antal Lajosnak azonban nem volt szerencséje, hiába tért át a pálinkáról a sörre, az arra járó Ioan Maria Moise, a község egyik román lakója is hallotta, ahogy oláhnak nevezi a románokat, oláh törvényeknek a román parlament által elfogadott jogszabályokat, s t az is feltűnt neki, hogy az oláhok Krisztusát és Máriáját is emlegeti. Ezt aztán el adta a helyi csend r rsön is, ahol azonnal el is kezdték a nyomozást. Másnap Grozea Ieronim, a csend r rs parancsnoka már el is készítette az els kihallgatási jegyz könyvet, akkurátusan rendbe szedve a tanúk vallomásait, továbbá jelezve, hogy a református pap „igen veszélyes”.3 A meginduló eljárásban Antalt államellenes izgatással vádolták, a vád f tanúja pedig Ioan Maria Moise volt.4 A zágoni eset és a bel le kin tt per sem a vádat, sem a tényállást, sem végkimenetelét tekintve nem volt különleges a két világháború közti Székelyföld legdélibb részén, Nagy-Románia „Trei Scaune” (Háromszék) megyéjében. Ha nem is mondhatjuk, hogy a megyei bíróság tevékenységének nagyobb részét ilyen jellegű esetek tették ki, az biztos, hogy akár köz-, akár magánvádas esetként mindennaposnak számított az olyan állam-, nemzet- vagy éppen vallásellenes izgatás, esetleg állami szervek elleni er szak, amelynek hátterében helyi szintű, de nemzetinek felfogott ellentétek álltak, vagy a perek valamely * A tanulmány elkészítéséhez az MTA Bolyai János Fiatal Kutatói Ösztöndíja nyújtott segítséget. Egry Gábor 30 Erdélyi magyarság 1920–1944 szerepl je ilyenként szerette volna feltüntetni azokat. Ezek a „tyúkperek” − a bíróság három (román nemzetiségű) bírája Antal Lajos esetében is elfogadta védekezését, miszerint ittasan cselekedett és felmentették − a nemzeti probléma, a nacionalizmus és az etnicitás olyan, inkább banális eseteire vetnek fényt, amelyeket a politikai programok, man verek fel l, az ezekre vonatkozó források segítségével nem igazán lehet megragadni. Bár ilyen jellegű esetek, többnyire valamilyen sérelemként – a kisebbség üldöztetése vagy éppen agresszivitása a többséggel szemben –, gyakran jelentek meg a sajtóban, a cikkek – melyek igen sok esetben kifejezetten propagandisztikus céllal kerültek közlésre5 – nem összetettségükben ragadták meg ezeket, hanem egy-egy aspektust, a nemzeti elnyomást vagy inzultust próbálták kiemelni, torzítva, s t esetenként alapvet en újrakontextualizálva azokat.6 Ezzel szemben a bírósági ügyek néha szerényebb, néha gazdagabb anyagai, a különböz id pontokban született vallomások, ezek jegyz könyvei, egyéb nyomozati anyagok sokkal komplexebben láttatják ezeknek az eseteknek az összefüggéseit és beágyazottságát,7 talán azt is lehet vé téve, hogy segítségükkel jobban megértsük, árnyaltabban lássuk, esetleg tipizáljuk ezeket els sorban a helyi közösségek és nem a vélt vagy valós nemzeti küzdelem kontextusában A nyomozati, bírósági iratok felhasználása a nemzetiség és etnicitás vizsgálatára nem újdonság, noha nem is általános gyakorlat. Egyik munkájában Pieter M. Judson azt vizsgálta, hogy a nyilvánosságban egyértelműen nemzeti konliktusként beállított er szak mennyire felel meg ennek a képnek a hatóságok vizsgálata alapján. Az els világháború el tti Csehországban történt eseteket elemezve azt mutatta be, hogy a hivatalos szervek nem fogadták el ezt az értelmezést, és igyekeztek az ilyen jellegű er szak eseteit is kiemelni a nemzeti konliktusok köréb l. Minden értelemben közelebb áll tanulmányom megközelítéséhez Holly Case elemzése. A 2. világháború alatti Kolozsvárról írott disszertációjában nemzetellenes izgatási és nemzetgyalázási pereket mutatott be.8 Case mindenekel tt arra volt kíváncsi, hogy a hatalom, illetve a nevében fellép k mely szituációkat tekintettek nemzeti tartalmúnak és sért nek és melyeket nem. A peranyagok révén azt mutatta be, hogy a hivatalosság értelmezése miként teszi nemzetivé az egyébként banális mindennapi eseteket. Hozzájuk képest az általam feldolgozott esetek arra is alkalmat adnak, hogy magánszemélyek saját nemzeti hovatartozásukhoz való viszonyát is kitapintsuk a mindennapokban. A két világháború közötti Háromszék esetében persze igen sajátos körülményekkel is számot kell vetni.9 A román nemzetiségűek aránya a megye népességében meglehet sen alacsony volt, a megye számos községében jelenlétük néhány f re, olykor csak hivatalnokokra vagy állami tanítókra korlátozódott. Ezzel együtt az itteni román intelligencia tagjai, hivatkozva arra is, hogy ez a vidék is a román településterület szerves része, magától értet d nek tartották, hogy a román nemzet államának a román nemzetiségű lakosok és a román nemzet érdekeit kell képviselnie, el mozdítania.10 A brassói román középosztály tagjaihoz hasonlóan, akik már 1919. január 11-én azt követelték a helyi szász politikusoktól, hogy a város polgármesteri tisztségét egy román politikus kapja meg,11 k is természetesnek vették, hogy az állami pozíciókat mindenekel tt k töltik be. Esetükben ez annál is könnyebben megtörténhetett, mert szemben a szászokkal, a hagyományos magyar középosztály, amelynek tagjai ekkor a megyei politikai szerepl k többségét adták, nem vállalta, hogy hűségesküt tegyen a már a békeszerz dés megkötése el tt berendezked román államra.12 Ez azonban messze nem jelentette azt, hogy – különösen azokon a településeken, ahol a magyar nemzetiségűek voltak túlnyomó többségben Egry Gábor 31 Erdélyi magyarság 1920–1944 – képesek lettek volna lényegesen befolyásolni a viszonyokat, noha a kés bbiekben erre történtek kísérletek. Így aztán ezeknek a bíróságra került eseteknek az egyik lényeges, megkerülhetetlen kontextusa nem más, mint a dominánsan nem román környezetben berendezked , bár sok esetben a román etnikumúak jóval korábbi jelenlétére is épít nemzetállam és az egyének viszonya ehhez a folyamathoz, a korábbi tapasztalatok érvényessége vagy éppen érvénytelenné válása. A nemzeti hovatartozás valamilyen formában történ kinyilvánítása a hétköznapokban, az interetnikus találkozások mindennapi dimenzióinak megismerése mellett ezek az esetek támpontokat nyújthatnak annak vizsgálatához is, hogy egy-egy környezetben, szituációban, Erdélynek ezen vidékén miként alakult a nyelvhasználat a két világháború között. Nem pusztán magánszemélyek között, hanem ezen túlmen en állami hivatalnokok és állampolgárok vagy éppen különböz hatósági közegek között. Noha minden bizonnyal elhamarkodott lenne átfogó érvényű következtetéseket levonni mindabból, amit a különböz bírósági esetek kapcsán megtudhatunk – hiszen ezen források száma korlátozott, teljességük nem biztosítható – mindenképpen támpontokat nyújthatnak arra, hogy az egyébként meglehet sen szigorú nyelvhasználati szabályozás – f szabályként a román nyelv használata – miként is érvényesült a mindennapok világában, különösen akkor, amikor az állami közegek egy része nem is ismerte a lakosság egy jelent s része által beszélt nyelvet. Kinek van keresnivalója az „oláh templomban”? – a nemzeti törésvonal verbalizálása Amint azt Antal Lajos fentebb vázolt esete is sejteti, egy-egy ilyen jogi eset korántsem egyszerűsíthet le puszta nemzeti konliktusra. A jobb megértéshez azonban mégis érdemes elkülöníteni a különböz szinteket, kontextusokat és kezdetnek külön-külön is megvizsgálni azokat. Els ként egy-egy ilyen büntet ügy nemzeti dimenzióját. Mindenekel tt persze le kell szögezni, hogy az állam-, nemzet-, vagy vallásellenes izgatás (esetleg állami szerv elleni er szak) ügyében indult eljárások nem szükségszerűen és kizárólagosan jelentették a magyar–román nemzeti konliktus valamilyen helyi jelenségének, kitörésének jogi útra terelését. Az akták nem egy olyan esetet is tartalmaznak, melyben vélhet en román nemzetiségű lakosokat illettek a hatóságok vagy magánszemélyek ilyen váddal (vagy esetleg beszámoltak ilyen jellegű tevékenységükr l, bár vádemelésig nem jutott az ügy).13 Különösen a hatóság elleni er szak esetében volt gyakori, hogy annak praktikus és nem nemzeti okai voltak (egy-egy adótisztvisel , esetleg csend r megverése, fenyegetése nagyon is praktikus okokból is bekövetkezhetett, de néha egyszerűen csak a civil kurázsi jelentkezett),14 és természetesen voltak olyan konliktusok, melyek nem magyar–román etnikai töltettel bírtak, hanem például magyar–cigánnyal.15 Az államellenes propaganda tehát nem volt egyenl a nemzetiségi konliktussal, fordítva már inkább, vagyis a nemzetiségiként értelmezett ellentétek jogi útra leginkább ilyen ügyek formájában terel dtek. Egy ilyen jellegű per megindítása viszont többnyire automatikusan értelmezte is az adott esetet (konliktust), a vádlottat és a vádlót két különböz oldalra helyezve, közéjük húzva egy nemzetiségi választóvonalat. Akár közvádas ügyként került egy eset bíróságra, akár magánváddal, a vádlott lényeges attribútuma volt magyar volta (noha sok esetben Egry Gábor 32 Erdélyi magyarság 1920–1944 ez csak közvetett módon jelent meg az ügy során, mindenekel tt a deliktum leírásában) és az, hogy a per során vagy a magát román nemzetállamként értelmez állammal, vagy egy magát román voltában sértve érz állampolgárral kerül szembe. Mindehhez persze arra is szükség volt, hogy történjen valami olyasmi, ami a felek – vagy legalább egyikük – számára sért nek érz djön, általában saját nemzeti hovatartozása miatt. Az anyagban található esetek többségében ez valamilyen egyéni sérelem volt, esetenként nem is célzatosan a feljelent /vádló ellen irányult. Láthattuk, hogy Antal Lajos perében az általános kijelentéseket vette magára Ioan Maria Moise, s t, a periratok szerint Antal agitációja hosszú ideig, mintegy órányit tartott, ami kizárja, hogy egyetlen személyre irányult volna. Ezt meger síti annak tartalma is, hiszen általában az „oláhok parlamentjét” szidta és az „oláhok törvényeinek” nem kívánta magát alávetni – viszont éppen egy román politikust, Iuliu Maniut dicsérve!16 Még ennél is banálisabb – és minden bizonnyal tipikus eset történt 1923 júniusában Kádár István kocsmájában, Sepsibükszádon (Bixad). Renak János, Raiz Antal, Hanti János és Stani János ivás közben a Himnuszt kezdték énekelni. A kocsmában tartózkodó Baciu Márton felszólította ket, hogy hagyják abba, mert sérti a román nemzeti érzést, mire verekedés tört ki köztük, amibe Baciu oldalán még négy román féri kapcsolódott be. A kocsmárosnak sikerült kitessékelnie a rendbontókat, akik az utcán is folytatták, amit elkezdtek, közben pedig különböz sértéseket vágtak egymás fejéhez, például „a tetves, mocsok oláh Istenedet!”, „hallgass, büdös, mocskos oláh!”.17 Bucsi Lázárt azért fogták perbe, mert amikor a sepsiszentgyörgyi állomás restijében hadgyakorlatra bevonuló tartalékosokkal elegyedett beszédbe – egy titkosügynök jelenlétében –, akkor feljelent je szerint nem csak elégedetten jelentette ki, hogy mivel már volt a magyar hadseregben katona, soha nem szolgálna az „oláhoknak”, majd a vádirat szerint azt kiáltotta: „Éljen a magyar nemzet és a magyar nép!”.18 A Mészáros József, alsócsernátoni (Cernatul de Jos) római katolikus pap elleni vád egyik fontos pontja volt, hogy a katolikus tanulóknak kijelentette: semmi keresnivalójuk a román templomban, ahova a tanító által szervezett kórus tagjaiként jártak énekelni a szertartás alatt.19 Egész sor ehhez hasonló helyzetet említenek meg a Kelemen Lajos ügyében folytatott vizsgálat tanúi. A Pákéban (Pachia) él Kelemen 1921-ben a csend rökkel együtt élelmiszert rekviráló falusi tanácsos kérdésére – tudna még adni tojást is? – azt válaszolta, hogy inkább menjenek az „oláh bíróhoz”, annak van elég. Kés bb, amikor egy belügyminiszteri rendelet engedélyezte, hogy a községi hivatalos közleményeket magyar nyelven tegyék közzé, mindössze egy bevezet sort – Se aduce la cunoştinţă publică (Közhírré tétetik) – írva románul, közölte ugyanezzel a tanácsossal, hogy megmondhatja az „oláh elöljáróságnak”, hogy nyugodtan írjanak mindent románul, aztán hívják össze a községet, olvassák fel, és k majd meghallgatják.20 Kelemen emellett el szeretettel inzultálta a falu iataljait is. Amikor azok románul köszöntek neki, akkor sértegette, és veréssel fenyegette ket. Egyiküket télvíz idején egy kanna hideg vízzel is leöntötte, egy másiknak azt mondta, hogy „Menj az oláh templomba!”, egy harmadikkal pedig azt a megigyelését közölte, hogy „a tanítód oláh gyereket csinált bel led”.21 Egy másik esetben az utcán a román királyi himnuszt (Trăiască Regele! Éljen a király!) énekl iatalokkal keveredett szóváltásba. Közölte velük: „Hallgassatok, ne énekeljetek oláhul, mi nem vagyunk oláhok, menjetek az oláh Istenbe!” Amikor egy 17 éves lány válaszként megemlítette, hogy az apja éppenséggel román, Kelemen nemes egyszerűséggel kifakadt: „Basszon meg az oláh Isten.”22 Egry Gábor 33 Erdélyi magyarság 1920–1944 Mint látható, annak ellenére, hogy esetenként az ügyek valamilyen er szak megtörténtét is tartalmazták, a nemzeti/nemzetiségi törésvonal leginkább verbális formában, beszéd révén, valamely kijelentések által vált láthatóvá vagy alkalmazhatóvá. Az egyes vádlottak megjegyzései, kijelentései képezték a sérelmek alapját, kevésbé tetteik. A beszéd aktusa és tartalma, esetenként maga a használt nyelv adott fogódzót a szerepl k besorolásához is. A szituációk viszont egyértelműen banálisak, rendszerint nem kapcsolódnak valamely kiemelt id ponthoz, eseményhez, sokkal inkább a mindennapi életritmushoz. Kocsmai ivászat, újságolvasás a szatócsboltban, egy kávéházi záróra, hittanóra, resti, az utca, mind nyilvános, de nem speciikus terek és események. Kelemen Lajos pere hívja fel a igyelmet arra, hogy noha a fenti példák jelent s részében egyértelműen meghatározható volt, melyik fél kerül a nemzeti/etnikai választóvonal melyik oldalára, ez még az ilyen jellegű jogi esetekben sem mindig volt egyértelmű. Az el z esetek éppen abból n ttek ki, hogy a felek valamilyen módon már el zetesen alkalmazták a nemzeti identiikációs kategóriát és el is helyezték magukat ebben a koordináta-rendszerben, rendszerint ellentétes pozíciókban. A konliktus lényegében ennek az adott különbségnek a kifejez dése volt, vagy legalábbis az ügyiratok ilyen módon értelmezték azt. Ezzel szemben Kelemen pere éppen az egyértelműnek tűn nemzeti/ etnikai kategóriák képlékenységére szolgál példával. A panaszosok és a tanúk – a polgármester, az említett tanácsos, a tanulók önmagukat nem románnak, hanem magyarnak tekintik, ennek megfelel en magyar az anya- és beszélt nyelvük, vallásuk református vagy római katolikus. Kelemen azonban – tulajdonképpen önkényesen – átsorolja ket egy másik kategóriába, románnak min síti és ennek megfelel en viszonyul hozzájuk. Ez többnyire az államhoz való viszonyuk alapján történik. A polgármester és a tanácsos az állam hivatalnoka, a tanító állami alkalmazott. Az el bbiek az állam számára szedik be az adót, gyűjtenek élelmiszert, az utóbbi az állam számára „csinál oláhokat” a tanulókból – a jelekb l ítélve nem is vonakodva. Éppen ezért k – a román állam révén – akkor is románok, ha egyébként ezt semmi egyéb sem igazolja.23 A per tehát ilyen értelemben nem igazolja a felek nemzeti/etnikai hovatartozásáról el zetesen meglév képet, hanem tulajdonképpen felülírja azt, és ilyen formában Kelement igazolja: akiket románoknak tartott, most a román állam elleni propaganda miatt panaszolják be, ezzel állást is foglalva. A per révén igazolódik, hogy – a vádlott – magyar, a vádlók pedig románok.24 papok, tanítók a „frontvonalban” – küzdelem a lelkekért Egy másik fontos jellegzetessége ezeknek a pereknek az egyháziak és a tanítók gyakori szerepe, akár panaszosként, akár vádlottként. A nacionalizmus és a nemzeti mozgalmak kutatói számára ez inkább közhely, mint valódi információ, és az is kétségtelen, hogy a két világháború közti Erdélyben a felekezeti hovatartozás – az állam szemszögéb l is – lényegében meghatározta a nemzeti hovatartozást. Miel tt azonban kizárólag annak tulajdonítanánk ezt a tényt, hogy a különböz felekezetek lelkészei és tanítói, valamint az állami iskolák tanszemélyzete tökéletesen megfeleltek a nemzetépít intelligencia ideáltípusának, érdemes mérlegelni néhány egyéb tényez t is. Mindenekel tt a perek színtere többnyire egy kisebb méretű település, falu, ahol a lelkész és a tanító nagyon sok esetben lényegében az értelmiség egyedüli képvisel je, ami nem els sorban az írni-olvasni tudásban, sokkal inkább a tájékozódás és informá- Egry Gábor 34 Erdélyi magyarság 1920–1944 ciószerzés jellegében, intenzitásában mutatkozik meg. Emellett k azok, akik valamilyen nyilvános térben rendszeresen megnyilvánulnak, és az ilyen eseményekre irányuló igyelem egyik következménye éppen az, hogy amit mondanak, fontos lesz a panaszosok számára is. Az olyan esetek, melyek nem torkolltak valamiféle er szakba – kocsmai verekedés, utcai pofozkodás stb. –, melyek kapcsán a hatóságoknak hivatalból fel kellett lépniük, leginkább akkor terel dtek jogi útra, amikor egy-egy szerepl fontosnak érezte azt. Mindez érthet okokból gyakrabban történt meg a nyilvános szerepet vállaló lelkésszel vagy a tanítóval, mint az „egyszerű emberekkel”, ahogy a nyugalomra vágyó hatóságok számára is fontosabb volt a híveket, szül ket akár mozgósítani is képes lelkész vagy tanító viselkedése, mint a hétköznapi „h zöngés”. Másfel l a vallási szervezetekhez, egyházakhoz köt d személyek kiemelt szerepe meg is növelte a lehetséges konliktus-felületeket, hiszen a vélt avagy valós nemzeti/etnikai konliktus mellé felsorakoztatta a nem kevésbé intenzív harcot is a lelkekért: ortodoxnak, görög katolikusnak, reformátusnak, unitáriusnak vagy római katolikusnak lenni nem pusztán egy másik nemzethez tartozást jelent(het)ett,25 hanem egyúttal eretnekséget és kárhozatot is. Amikor Molnár Lajos azzal ijesztgette a katolikus tanulókat, hogy az ortodox templomban „az ördög tanyázik” és „veri a mókusokat”,26 akkor nem egyszerűen a gyermeki képzeletre próbált hatni, hanem kifejezésre juttatta azt is, hogy a szakadár görögkeletiek, és így templomuk is, lényegében az ördög szolgái, ahol erkölcstelen dolgok folynak.27 Éppen ezért az egyes személyek vallási hovatartozásáért folytatott küzdelem valóban a lelkekért is folyt.28 Ez egyáltalán nem volt újdonság, akár Erdélyben, akár Háromszéken. A vallás és a nemzeti hovatartozás azonosítása és ennek nyomán a vallási ki- és betérés, valamint a vallásgyakorlat (rítus) asszimilációs jelent ségűként való felfogásának közvetlen el zményei az els világháború idejére nyúltak vissza. Mindenekel tt azt érdemes kiemelni, hogy az 1916-os erdélyi hadjáratot követ en a magyar hatóságok is szorgalmazni kezdték a prozelitizmust, nem nélkülözve a hivatalos nyomásgyakorlás könnyen átlátható formáit sem.29 A hatóságok mellett erdélyi magyar politikusokat is izgatott a kérdés: részben egy magyar ortodox püspökség felállítását tűzték ki célul a székelyföldi, magyar anyanyelvű hívek számára, részben pedig az áttérés mellett is agitáltak, mint például a nagyajtai Ferenczy Géza ügyvéd, korábban országgyűlési képvisel .30 Noha ezekb l a példákból is látszik, hogy a vallás és a nemzetiség nem szükségszerűen fedte egymást, a szerepl k azonban hajlottak az azonosításukra és ennek megfelel en az „anomáliák” kiküszöbölésére. Értsd: a nem megfelel vallás-nyelv vagy vallás-nemzetiség párosítások megszüntetésére. Ez érhet tetten az egyes perekben is. A tanító aktivitása, egy templomi kórus szervezése nem görög keleti iatalokból irritálja a római katolikus papot, aki megtiltja, hogy a gyerekek „román templomba” járjanak. Kelemen Lajos viszont mindenkit a román templomba utasít, aki román nyelven köszön az utcán, vagy románul énekel és a tanító tevékenységét – megtanította a királyi himnuszt, és arra ösztönözte diákjait, hogy románul köszönjenek az utcán – a gyerekek románná alakításának értékeli. Botár Sándor, Barót római katolikus papja egy 1922. december 2-i Pet i-megemlékezésen az egyházi iskolák anyagi ellehetetlenítésén munkálkodó magyarokat prédikálta ki, testvérgyilkos, Káin-bélyeget visel embereknek min sítve ket, hogy aztán vélhet en közülük kerüljön ki feljelent je.31 A közeli Miklósvár (Micloşoară) római katolikus papja, Balázs Lajos 1930-ban szembesült azzal, hogy a járás f szolgabírája feljelentette, mert szerinte az Egry Gábor 35 Erdélyi magyarság 1920–1944 állami iskolák ellen izgatott, hasonlóan a nagyajtai (Aita Mare) unitárius lelkészhez, Taar Gézához.32 Az iskolák problémája mellett a politika is lehet séget adott – különösen ezeken a viszonylag kis és elzárt településeken – arra, hogy a papok nemzeti szerepet vállaljanak fel. Részben mivel az Országos Magyar Párt szervez désében kaptak szerepet, részben mivel az általuk uralt nyilvános tér egyúttal a befolyásolás lehet ségét is kínálta. Lényegében ezt panaszolta el a baróti járás f szolgabírája is, amikor a prefektushoz intézett beszámolójában megemlítette, hogy Polonkai Tivadar, Középajta (Aita Medie) református lelkésze a választási kampány hevében nemzetárulónak bélyegezte mindazon hitsorsosait, akik szóba elegyedtek a község román lakóival. (Az már a prefektus hozzáállását is jellemzi, hogy az általa a belügyminisztériumba továbbított jelentésben már az szerepelt, hogy Polonkai általában tiltotta meg a híveknek az érintkezést a román lakossággal.)33 A ki- és áttérések ügye sem jutott nyugvópontra a két világháború között, és mivel a folyamat továbbra is kétirányú maradt, ez ügyben a görögkeleti és görög katolikus papok panaszai is er sen hallatszottak. Olyannyira, hogy Nicolae Crăciun prefektusnak az 1930-as évr l szóló, a belügyminiszterhez intézett jelentése külön is kiemelte azt az általa abnormálisnak tartott helyzetet, hogy Kökösben (Chiciş) a lakosok napi rendszerességgel kérik a hatóságoktól áttérésüket a református vallásra.34 Ekkortájt az uzoni román papok – egy ortodox és egy görög katolikus – a prefektushoz intézett levelükben panaszkodtak arról, hogy a helyi Református N egylet rendezvényei másról sem szólnak, mint a vallási térítésr l. Ez pedig annál inkább sikeres, mivel a helybeli, magyar jegyz k leginkább azoknak adnak valamilyen segítséget, akik magyarok.35 Ennek kapcsán azt a véleményüket sem rejtették véka alá, hogy a „soviniszta” magyar papokat általában is támogatják a „soviniszta” magyar jegyz k. Végül pedig k is kifejezésre juttatták csodálkozásukat, hogy Nagy-Romániában a „román vallásról” áttérnek emberek a reformátusra, a „román kenyeret ev ” jegyz k befolyására.36 Ahogy a pap igurája – részben az el bbiekben kifejtettek miatt – igen könnyen azonosult a magyar vagy a román nemzeti aktivista alakjával (amit közülük igen sokan el is fogadtak, megint mások pedig elvártak),37 úgy többnyire a tanító sem kerülhette el azt, hogy ilyen formában tekintsenek rá, s t igen gyakran együtt emlegették a két pozíciót, mint a nemzeti küzdelem élharcosait. A baróti járás els tisztvisel jének már idézett jelentése olyan kulturális programot vázol fel, melynek megvalósításában – az elszékelyesedett románok visszatérítésében – egyaránt szerepet kapna a román tanítóság elitje, melynek helye a Székelyföldön lenne, és a papság legjobbjai, akik együtt indítanának nagyszabású kultúrmozgalmat a térségben.38 Ez ismét csak megegyezett sokuk önképével is. Amikor a lécfalvi (Leţ) községi tanács arra kérte a prefektust, hogy tegyen lépéseket a 14 éves, árva Óvári Margit, az állami óvoda óvón je eltávolítására, akkor a megyei tanfelügyel ség erélyesen tiltakozott. A tanfelügyel levele – szakmai érvek mellett – kiemelte, hogy amennyiben az óvón t elmozdítanák, úgy a román állam utolsó közege távozna a községb l. Ezzel szemben Óvári teljesen kielégíti az elvárásokat, úgy iskolai, mint nemzeti téren.39 Végül egészen emelkedetten foglalta össze a tanítók küldetését: „Igen! Krisztus a kereszten szenvedett azért, hogy teljesítse kötelességét, míg a tanítók éhen halnak azért, mert teljesíteni akarják kötelességeiket.”40 Kelemen Lajos esete több szempontból is azt sugallja, hogy a másik oldalon is voltak olyanok, akik maradéktalanul osztották a tanítók nemzeti szerepér l, küldetésér l vallott Egry Gábor 36 Erdélyi magyarság 1920–1944 felfogást. Megjegyzései, támadásai a tanító ellen, aki „oláhokat” csinál a gyerekekb l, azt sugallja, hogy a tantermet a nemzeti szocializáció színterének, a tanítót pedig eme feladat elvégz jének tartotta. Debreczi József lelkesedése, amivel román köszönésre tanította tanulóit, vagy éppen az Óvári Margit által a kisgyerekeknek megtanított román gyerekdalok és mondókák, versek részben igazolják is, hogy a lelkekért folytatott küzdelem érzete nem volt teljesen megalapozatlan. Azt persze már nehezebb eldönteni az iratok alapján, hogy a iatalok lelkesedése csak az ismeretlennek és az újdonságnak volt-e köszönhet (a román köszönés egy kizárólagosan magyar nyelvi helyzetben vagy a királyi himnusz éneklése akár dicsekvés is lehetett valami olyasmivel, amit az id sebbek nem, vagy rosszul tudnak), vagy az egyébként dominánsan magyar nyelvi környezetben valóban az asszimiláció felé vezet els lépéseket tették meg, ahogy azt a román értelmiségiek egy része remélte, a magyarok egy része pedig rettegte.41 Nem meglep tehát, ha a papok és a tanítók gyakran kerültek olyan helyzetbe, melynek folytán egy-egy bírósági eljárásban k „képviselhettek” egy-egy nemzetet/etnikumot. Ezzel együtt, Kelemen Lajos esetéhez hasonlatosan, itt sem mindig volt egyértelmű, vajon ki hova is tartozik. A korábban már megemlített Ioan Botei, gelencei (Ghelinţă) görög katolikus lelkész besorolása például egészen biztosan gondot okozott a hatóságoknak. Noha egy, a harmincas évek közepén megjelent, Kovásznát és a megyét bemutató turisztikai kiadványban azt bizonygatta, hogy a gelencei templom, melynek freskói a Szt. László-legenda egyik legszebb ábrázolását jelentik, valójában görög katolikus és eredetileg román,42 egy csend ri jelentés 1931-b l egyenesen államellenes izgatással vádolta meg.43 A helyi csend r rs parancsnoka által készített jelentés szerint a lelkész agitációt fejtett ki a magyarok körében, buzdítva ket, hogy ne vessék alá magukat az állami közegek joghatóságának. A szerz a papot igen veszélyesnek min sítette, és eljárás megindítását javasolta. A panasz alátámasztására akkurátusan felsorolt esetek közül érdemes megemlíteni, hogy a csend rök éppen a Sára Miklós (Nicolae Şara) erdészeti brigádvezet háza és személye elleni támadás ügyében folytattak vizsgálatot, amikor a lelkész megjelent az rs udvarán, el bb az rsparancsnoknak és a brigádvezet nek elmondta, hogy lelkészi min ségében védeni kívánja a vádlottakat, majd az udvaron tartózkodókkal közölte, hogy nem kötelesek megjelenni az rsön. Három nappal kés bb a román templomban, prédikáció után beszédet tartott, amelyben kijelentette, hogy az állami közegek – köztük a csend rök – a faluban propagandát fejtenek ki a románság ellen, nem teljesítik kötelességüket, s t talán még a fegyverükkel is fenyeget znek. Végül április 14-én a vizsgálat alá vont erd munkásokkal együtt behatolt a községházára, ahol nyilatkozatokat vett fel arról, hogy a vádlottak nem bűnösek, az erdészet által felvett jegyz könyvek hamisak. Botei tehát maga is kihasználta a lelkészi poszt és a nemzeti hovatartozás automatikus összekapcsolását, ám ebben az esetben, feltehet en az államot képvisel k elvárásaival ellentétben, nem azért lépett fel, hogy egy büntet ügyet nemzeti alapon értelmezzen, hanem éppen ellenkez leg. Kelemen Lajosra emlékeztet módon maga is átértelmezte mások adott pozícióját és lényegében olyan helyzetet teremtett, melyben az önazonosság tipikus, egyénileg is felvállalt kategóriái részben érvényüket vesztették, a román állami közegek hirtelen az ellenkez oldalon találták magukat. Erre aztán k maguk is úgy reagáltak, hogy a román papot átsorolták a másik oldalra, és államellenes izgatónak min sítették, aki a magyarokat bujtogatja. A dolgok „rendje” csak a fels bb hatóságok el tt állt helyre. A prefektúra megállapította, hogy a jelentésben foglaltak nem képezik Egry Gábor 37 Erdélyi magyarság 1920–1944 büntet ügy tárgyát, a lelkész lecsendesítésére pedig inkább fels bb egyházi hatóságának igénybe vételét javasolták.44 rendbontók, izgágák, összeférhetetlenek, néptribunok – a helyi kontextus Az eddigiekben inkább abba nyerhettünk betekintést, hogy lényegében helyi jelent ségű események, olykor konliktusok miként nyertek értelmet egy másik, nemzeti kontextusban. Vagyis – tehetjük hozzá – miként váltak részeivé egy másik – tágasabb, átfogóbb – közösség történetének és mindennapjainak, miként lehettek nyersanyagává egy olyan diskurzusnak is, amely ezeket az egyedi eseteket egymás mellé helyezve, csoportosítva egy másik – két nagyobb entitás közti – konliktus részeiként értelmezték, ilyen módon nem egyediségüket, hanem inkább általánosságukat, ismétl désüket helyezve a középpontba. Olyannyira, hogy a gondosan összegyűjtött esetek lényegében csereszabatossá váltak, akármelyikr l születhetett volna egy sajtóközlemény, tudósítás a magyar kisebbség sérelmeit vagy a székelyföldi románok tűrhetetlen helyzetét illusztrálandó.45 Ugyanakkor az egyes esetek – az eddig említettek közül különösen Antal Lajosé, Kelemen Lajosé vagy Ioan Botei-é – összetettségükkel és az egyes szerepl knek az el feltevésekre esetenként rácáfoló viselkedésével azt sugallják, hogy ez egyáltalán nem az egyetlen lehetséges összefüggésrendszer volt, amiben az esetek értelmet nyertek. S t, számos esetben nyilvánvaló, hogy ez az értelmezés éppen a lehetséges – racionális – motívumokkal nem vet számot és a felkínált magyarázat – ki mit és miért tett – nem támasztható alá teljes mértékben. Mindenekel tt szembetűn , hogy az egyes perekben milyen gyakran derül ki – igaz, rendszerint már csak a tárgyalási szakaszban –, hogy a vádlott és a panaszos közt jóval régebbre visszanyúló ellentét áll fenn. Az Antal Lajost feljelent Ioan Maria Moise egy földdarab feletti vita miatt állt haragban a református pappal, amint azt a felment ítélet indoklása is kiemelte.46 Botár Gáspár nyilvánosan bírált egy meg nem nevezett, ám nyilván elég sokak által ismert személyt – akinek a fellépése ráadásul arra irányult, hogy anyagilag is megrövidítse az egyházi iskolát – és csak ezt követ en jelentették fel, méghozzá Péteri Gyula, könnyen meglehet, hogy maga is magyar.47 Mészáros József és feljelent je, a tanító közötti konliktus sem pusztán a gyerekek nemzetiségér l, vallásáról szólt, hanem a hittanórai részvételr l, ezzel pedig a lelkek száma mellett az egyházadóról, a jövend hívekr l.48 Még ennél is bonyolultabb és egyértelműbb a helyzet Kelemen Lajos ügyében. Maga a pert kiváltó esemény – a jegyz bejelentése a szomszédos csend r rsön arról, hogy Kelemen megkeseríti az életét, ezért lemond – is arra utal, hogy a konliktus nem a román nemzetet megjelenít állam és a magyar kisebbség képvisel je közt alakult ki, hanem egyéni sérelmekben gyökerezik. A periratok között találhatóak is olyan vallomások, melyekb l kiderül, hogy a polgármester, Sándor János és Kelemen közt az ellentét egészen 1918 végére ment vissza, amikor a falu polgármesterré választotta az el bbit, aki aztán a román csapatok bevonulását követ en nemcsak a helyén maradt (vélhet en a hűségesküt is letette), hanem teljesítette is a fels bb hatóságok utasításait.49 A tanító vallomásából az is kiderült, hogy Kelemen ia, Károly, maga is tanító, igaz nem állami, hanem református egyházi iskolában, a Szilágy megyei Tasnádszarvad (Sărăuad) községben, és 1919-ben távozott a faluból.50 Az a tény, hogy a tanító, a polgármesterhez Egry Gábor 38 Erdélyi magyarság 1920–1944 hasonlóan, hűségesküt tett magyar állami alkalmazott volt, arra is utalhat, hogy a román fennhatóság els évében, amikor a megyében több helyen sor került egyházi iskolák felállítására az államiak (esetleges) románosításának ellensúlyozására, a két tanító közt valamiféle vetélkedés folyhatott, amit aztán Debreczi nyert meg, talán éppen a hűségeskü révén elnyert közigazgatási támogatással. Legalább ennyire fontosnak tűnik a helyi összefüggések rendszere a másik paradoxnak tűn eset, a Ioan Botei elleni feljelentés kapcsán. Ebben az esetben azonban sokkal inkább a fantáziánkra és az intuíciónkra vagyunk utalva, mivel nyomozás és per híján nem készült b vebb iratanyag, csak arra támaszkodhatunk, amit a feljelentés tartalmaz – vagy éppen vélhet en elhallgat.51 Mindenesetre az els kihallgatások alkalmával a pap bizonyosan szóváltásba keveredett a csend rökkel és a erdészeti brigádvezet vel, noha csak azt rögzítették, amit maga mondott: román vagyok, nem fogok propagandát kifejteni a magyarok között. Fellépése nem is erre irányult, hanem arra, hogy igazolja: a brigádvezet vádjai ellenére nem az erd munkások támadták meg annak házát és fenyegették, a vizsgálat egésze visszaélés.52 (Vélhet en a templomi prédikáció során elhangzott kirohanás a románság elleni propagandát folytató hivatalnokokról és csend rökr l is egy bevett retorikai fordulat lehetett, miszerint az önkényes eljárás csak arra alkalmas, hogy lejárassa a román államot és a románságot a magyarok szemében.) Így aztán az sem elképzelhetetlen, hogy Botei már eleve haragban állt az állítólagos sértettel, és ez vezetett oda, hogy minden eszközzel megpróbálta ellehetetleníteni a vizsgálatot. Ugyanakkor esete arra is felhívja a igyelmet, hogy a helyi kontextusnak nem csak a régi vagy újabb, sokszor távolról sem kizárólag nemzeti alapú konliktusok képezték a részét, hanem személyiségtípusok is. Még pontosabban az, hogy egy-egy községnek megvoltak a maga tipikus, olykor sztereotip igurái, akikhez többnyire adott módon viszonyultak az ott él k, és akikr l ez köztudott is volt. Botei például – ha lehet így fogalmazni – a néptribun iguráját alakította, aki megvédi híveit (akár magyarok, akár románok), 53 s t a község hivatott vezet jeként még azokat is, akik nem a görög katolikus rítus alapján gyakorolják a vallásukat. Kelemen Lajos ezzel szemben a falu kiállhatatlan öregembere volt, aki mindenkire tett egy megjegyzést, mindig elégedetlenkedett és mindig jobban tudott mindent.54 De megtalálhatóak az ügyiratokban, nem feltétlenül a vádlottak közt, a fels bbség felé mindig teljesít k, s t túlteljesít k (a pákéi polgármester, Sándor János és a tanító, Debreczi József; az alcsócsernátoni Ioan Iancu tanító, aki Molnár Józsefet jelentette fel;55 Óvári Margit, a 14 éves óvón ; egy Bucsi Lázár ellen vallomást tev vasutas, Kocsis Mihály), a visszahúzódók, akik nem akarnak belekeveredni (a zágoni jegyz , Domokos Antal és a szatócs felesége, Citrom Áronné).56 Azt, hogy egy falunak megvoltak a rendbontói – vagy legalábbis azok, akiket ilyennek láttak – egy eddig nem említett lázadási ügyében, a Czintos József és társai ellen indult per nyomozati anyagai illusztrálják a legjobban.57 1930. április 21-én, húsvét hétf jén egy csend rjár r, Cercelaru Vasile vezetésével − behívó parancsokat, közigazgatási utasításokat, idézéseket kézbesítend − felkereste Oltszem (Olteni) községet. A faluban aznap, húsvét hétf n bált rendeztek a községháza nagytermében. Miközben a csend rök átadták a hivatalos iratokat a polgármesternek, aki ezt követ en távozott, a bálteremben botrányos jelenetek alakultak ki. Czintos József, aki ekkor már ittas volt, táncolni kezdett egy lánnyal, majd „illetlenül viselkedett”, obszcén gesztusokat tett. Egy másik ifjú lekérte a lányt, de Czintos immár ölelgetni kezdte. Néhányan megpróbálták elválasztani ket és kivonszolni Czintost a bálnak helyet adó teremb l. A terembe betéved Niţă Iordache Egry Gábor 39 Erdélyi magyarság 1920–1944 csend r – arra volt kíváncsi, hogy az idézések, behívók címzettjei közül nincsenek-e néhányan a bálteremben – segített nekik. Amikor kiértek a folyosóra, szembe jött velük a jár rparancsnok és – tipikus fontoskodó, túlteljesít módjára – számon kérte az eseményeket. Czintos ekkor – nyilvánvalóan kihasználva kísér i igyelmének elterelését – két kézzel a csend rparancsnok arcába ütött, aki erre elrendelte megbilincselését, és bevezettette a polgármester irodájába.58 Az események ezt követ en vettek drámai fordulatot. A polgármester irodájába hívták Berecz Márton vasúti alkalmazottat, hogy tolmácsoljon a magyarul nem tudó csend rök és Czintos, valamint a községi igazgatás titkára, Ress Károly közt. A helyiségben tartózkodott még Rápolti Dezs , Mihai Andrei és Ráduly József, falusi rök. Az események hírére sietve megérkezett a polgármester is, aki meglátva Czintost, közölte, hogy sürg sen zárják be az ajtót és az ablakokat is, mert maga és a családja közismert bajkever k, 59 s ha megtudják, hogy a községházán fogva tartják, mindjárt a kiszabadítására indulnak. És valóban, ahogy Czintos ivérei, Balló János és István, valamint n vérei, Balló Rózsa és Mária megtudták ivérük elfogását, azonnal a községházára siettek. Az üvegezett ajtón keresztül megpróbálták elérni a fogva tartott kiszabadítását. Miközben tárgyaltak a csend rökkel, Czintosnak sikerült megbilincselt kezeivel rávágnia az asztallapra, a bilincs kinyílt és a csend rparancsnokra vetette magát. A verekedést látva testvérei is betörtek a szobába, és ütni kezdték, akit értek. Czintos megpróbálta megszerezni a csend rök fegyvereit, ám dulakodás közben az egyik elsült, és mire a jelenlév k felocsúdtak, a Balló család már árkon-bokron túl volt.60 Bár ez az eset, különösen a tény, hogy egy csend rjár rt szabályosan megostromoltak a községházán, meghaladta a hatóságok toleranciáját, ami a vádból – lázadás – is látszik, azt mégsem nemzeti konliktusként jelenítették meg. Éppen ellentétesen a sepsibükszádi (Bicsad) kocsmai verekedéssel, amelyik a maga módján vélhet en mégis általánosabb lehetett egy-egy faluban. Az azonban egyértelmű, hogy az er szak ilyen értelemben „mindennapos” volt és az er szakos igurákkal esetenként sem a hatóságok, sem a község lakói nem tudtak mit kezdeni, viszont nemzeti konliktusként tálalt ügyek mögött sokszor éppen ez a tipikus, falusi er szak sejlett fel. Amit csak feler sített az a tény, hogy maguk a hatóságok sem mindig viszonyultak ehhez – vagy inkább ennek kiváltó okaihoz – Cercelaru jár rparancsnokhoz hasonló keménységgel. Amíg Oltszemen (Olteni) a csend raltiszt láthatóan tekintélye megsértéseként kezelt egy húsvéthétf i verekedést, addig a kovásznai csend rség és annak járásbeli csend r rsei nyugodt lélekkel hunytak szemet afelett, hogy a kocsmárosok nem tartják be a nyitvatartásra vonatkozó hivatalos el írásokat. Indoklásuk az volt, hogy ha megbüntetnék a kihágást elkövet ket, akkor konliktusba kerülnének a helyi hatóságokkal.61 Ez egyébként a helyi kontextus egy újabb, fontos elemére hívja fel a igyelmet: az egyes közösségekben gyakori törekvésre, hogy a bels konliktusokat csak a legvégs esetben tegyék nyilvánossá és hívják segítségül az államapparátust. Lényegében minden falusi eset kapcsán vannak erre utaló momentumok. Kelemen Lajos öt évig szekálhatta a községi tisztvisel ket, mire megelégelték. Antal Lajos vádlója lényegében egyedül maradt, noha nyilvánvalóan többen is látták, hallották a kifogásolt eseményeket. Még nyilvánvalóbb ez a törekvés, ha az egyes perek lefolyását is megvizsgáljuk. Kelemen Lajos és Mészáros József esetében a – kiskorú – tanúk még terhel en nyilatkoztak a csend rségi kihallgatás során, ám a bíróságon már azt vallották, hogy ezt kényszer – a tanítójuk fenyegetései – hatására tették, és a vád által el adott esetek meg sem történtek. Egry Gábor 40 Erdélyi magyarság 1920–1944 Noha ez utóbbi felettébb valószerűtlen, visszakozásuk jól illusztrálja a szándékot, hogy az ellentétek maradjanak meg a közösségen belül. Függöny vagy kerítés? megértés és félreértés a nyelvi határ két oldalán A fentebb tárgyalt eseteknek, eseményeknek van még egy dimenziójuk, amit értelmezésükhöz és megértésükhöz nem lehet igyelmen kívül hagyni, a nyelv és a szerepl k nyelvi kompetenciáinak kérdése. Noha egyes ügyekben a feleket nem választotta el egymástól a beszélt-, illetve az anyanyelv különbsége, egy ponton jelent ségre tett szert, hogy a közeg, melyben sor került az eseményekre, nyelvi értelemben megosztott volt.62 Ez a megosztottság mindenképpen olyan különbség az egyes szerepl k között, melyet maguk is érzékelnek és annak tudatában vannak, s bizonyos értelemben meghatározza egymáshoz való viszonyukat, akár normatív értelemben is. (Kelemen Lajos megjegyzései ennek jó példái. Aki magyar, ne beszéljen románul, aki románul beszél, az menjen az oláh templomba és ne a magyarba. Még érdekesebb Komsa Vilma reakciója, aki azzal védte meg magát, hogy az apja román, tehát ezért még Kelemen sem vitathatja el a jogát a román királyi himnusz éneklésére.) Emellett azonban a nyelv valódi határvonalat is jelentett, abban az értelemben, hogy a másik nyelv ismerete, tudása vagy nem tudása is szerepet kaphatott vádak megfogalmazásában vagy elvetésében. A bemutatott esetek alapján tipikusnak tűnik, hogy a magyar szerepl k nem beszélnek románul és a románok is csak hiányosan magyarul. Ez ugyan érthet , de az adott körülmények között több okból is szerepet kapott az egyes esetek kialakulásában. Egyfel l el fordult, hogy tudatában a hivatalos közegek nyelvi hiányosságainak, vicces kedvű vagy éppen az italtól nagyon is bátor személyek megtréfálták vagy sértegették ket. Dragomir Constantinescu rend rbiztos az 1926. március 23-áról 24-ére virradó éjszaka egy sepsiszentgyörgyi kávéházban hangos asztaltársaságra lett igyelmes. Nem tudván magyarul, társát, Manda Constantint kérte meg arra, hogy igyelmeztesse a mulatozókat: záróra van, ideje lenne távozni. A buzgó Manda – a csend rjár r-parancsnok oltszemi esetére emlékeztet módon – fel akarta írni a társaság tagjainak nevét, hogy eljárást indíthasson csendháborításért, azonban azok ehelyett inkább távoztak. A két rend r az utcán ismét találkozott a társaság egyik tagjával, Kovács Imrével, akit Constantinescu ismét románul kért, hogy menjen tovább. A válasz magyarul hangzott el, a rend rbiztos nem is értette, ám társa igyelmeztette, hogy éppen sértegetik, és azzal fenyegetik, hogy a hangoskodó barátja, a prefektus ellátja a baját. („Basszam a kutya Istenit az anyádnak, megmutatom én neked mindjárt!” – hangzott el Manda szerint.) Az ittas alakot végül csak nagy nehézségek árán sikerült el állítani, hatóság elleni er szak miatt emeltek ellene vádat.63 Sértések tehát elhangozhattak a nyelvi határ biztosította véd fal mögül, más esetekben azonban a nyelvi határ olyan félreértésekhez is vezethetett, melyek súlyosabbnak tüntettek fel egy-egy esetet a valóságosnál. Bucsi Lázár esetében például egyáltalán nem volt mindegy, hogy a restiben az Országos Magyar Pártot éltette, amint azt a magyar anyanyelvű tanúk állították, vagy a magyar nemzetet és a magyar népet, mint azt a román ajkú feljelent közölte.64 A Botár Gáspár elleni vádak olyan kijelentéseket tekintettek sérelmesnek, melyek a vád alapját képez beszéd elkobzott szövege alapján nehezen voltak ilyennek tekinthet ek. Például a vádirat szerint Botár azt mondta volna, Egry Gábor 41 Erdélyi magyarság 1920–1944 hogy az állami iskolák megölik a magyar kultúrát, és a magyarok Romániában alávaló napokat élnek (zile josnice). Ezzel szemben a beszéd – melynek tárgya szerz je szerint: „ráhangolni népünket az iskolák fenntartására” – az állami iskolákat nem is említette, igaz azt kijelentette, hogy „iskoláinkon áll vagy bukik a magyar kultúra és a magyar faj.” Mindezt azzal összefüggésben, hogy magyar emberek szeretnék elérni az iskolai adó eltörlését és ezzel ellehetetleníteni az iskolák fenntartását.65 Mindez persze azt is jelenthetné, hogy a vádirat összeállítói csak továbbgondolták a lelkész által elmondottakat és levonták a konzekvenciákat. Mindezt azonban tanúk (ortodox hívek) vallomásaira alapozták és nem a beszéd szövegére. S t, a beszédben a valódi – igaz, allúziós technikára épül – sértést sem vették észre. Holott kevés, a századfordulós magyar nemzetiségpolitikai diskurzuson szocializálódott ember számára lehetett nehéz megérteni Botár következ metaforikus okfejtését: tanulni azért kell egy nemzetnek, mert a tanult emberek jobb min ségű árukat vásárolnak, inomabb ízléssel inomabb iparra vágynak és ezzel jövedelmez bb foglalkozású embereket tartanak el. Iskola nélkül tehát még a nemzeti ipar is lezüllik, olyannyira, hogy aki cipésznek készül, nemhogy foltozóvarga nem lesz, hanem végül csak bocskorkészít .66 Igaz, ez az eset azt is jelzi, hogy az ilyen jellegű nyelvi helyzetekben, amikor egy román ajkú személy magyar szöveget hallgatott, ez bizonyos kifejezésekre kihegyezett füllel történt. A román megnevezés helyett használt „oláh” önmagában is kiváltotta a igyelmet, ahogy a gyakori, bevett káromkodások is.67 A kett együtt pedig biztosan sért szándékot jelzett, noha magának a káromkodásnak a lényegét nem mindig értették meg a tanúk. Ioan Maria Moise szerint Antal Lajos az oláh Krisztust és az oláh Szűz Máriát szidta Czitrom Áron boltjának udvarán, noha Antal szavai leginkább szokványos káromkodásnak tűnnek: „baszom az oláhok Krisztus Máriáját!” S noha ez utóbbi is sértés, sokkal inkább egy általános káromkodás, mint célzott kijelentés. Mindezek mögött érdemes észrevenni egy évtizedes szocializációs folyamatot is, ami a nyelvhasználatban, szóválasztásban is tetten érhet , különösen az olyan id s személyek esetében, mint Kelemen Lajos vagy Antal Lajos. k nem egyszerűen nem tudnak románul, hanem a románokról lényegében azzal a szókészlettel és hozzáállással beszélnek, mint 1918 el tt. Nyugodt lélekkel szidják a bukaresti parlamentet: „oláh”, ebben a min ségében érezhet en alacsonyabb rendű intézményként, vagy emlegetik az „oláh” polgármestert lekicsinyl en. Szavaik mögül felvillan egy korábbi korszak öröksége. Ez a káromkodások ellenére más min ség, mint a kocsmai vereked k egymás fejéhez vágott sértései, a magasabb rendűség és az alacsonyabb rendűség örökségén túllépni nem tudó szemlélet.68 Ezen és a román nyelvismeret hiányán ebben a térségben – a prefektusi és f szolgabírói jelentésekb l is kitűn módon – a két évtizedes román uralom sem igazán tudott változtatni. Egy évtizeddel a hatalomváltást követ en a hatóságok láthatóan beletör dnek, elfogadják, hogy tolmács útján kell érintkezniük a községek polgármestereivel, hogy a kávéházban az asztaltársaságot csak magyarul szólíthatják fel távozásra a siker reményével. S bár elképzelhet , hogy a következ évtizedben történt ezen a téren elmozdulás, a megye prefektusa 1940-ben lényegében megismételte el dje állításait 1930-ból: a magyar községi közegek nem tudnak románul és nem is igen törekednek a nyelv megtanulására.69 Mindennek akár a közösségi viszonyokat befolyásoló következményei is lehettek. A korszak kezdetén a nyelv ismerete vagy nem ismerete mellett a nyelv tartalma is határt húzott román és magyar közé. A két évtized tapasztalatai ezt részben biztosan Egry Gábor 42 Erdélyi magyarság 1920–1944 igazolták, hiszen a magyar lakosság nyelvi szocializációja, nyelvhasználata csak igen lassan változott. Ráadásul a nyelv nem ismeretét esetenként tényleg arra használták fel magyarok, hogy megsértsenek románul beszél ket, akik egy jelent s része maga is úgy szocializálódott, hogy az „oláhokról” való magyar beszédmód lekicsinyl és bizonyos mértékig lealacsonyító. Ezt a két világháború közti évtizedek tapasztalatai nem csak visszaigazolhatták, hanem még meg is er síthették, elvégre az itt részletesen ismertetett esetek tanulsága szerint a magyarok Háromszék megyében „láthatóan” nem is voltak hajlandóak elsajátítani a román nyelvet és változtatni saját beszédmódjukon. A frusztráció – ami kiterjedt az ortodox templomok romos állapotára, befejezetlenségére, a magyar nyelvű közigazgatási közegek viselkedésére, a községeknek az állami iskolákhoz való, azokat elhanyagoló viszonyára70 – nemhogy oldódott volna, hanem inkább er södött vagy legalábbis er södhetett. S bár az egyes esetek szemmel láthatóan jóval összetettebbek voltak annál, hogy egyszerűen egy magyar–román szembenállás kifejez iként tekintsünk rájuk, a szerepl k szemével nézve ez az olvasat nagyon is legitim lehetett. Helyreállított rend? lezárt ügyek Az eddigiekb l remélhet leg kiderült, hogy a két világháború között Háromszék megyében indított büntet perek, amelyek valamilyen értelemben egy román–magyar nemzeti konliktust kívántak bírói útra terelni, általában a nemzeti szembenállás leegyszerűsít képleténél sokkal bonyolultabb összefüggésrendszerben születtek meg. A bírósági ügyekben els dlegesnek tűn nemzeti kontextus közelebbr l megvizsgálva más, olykor egyértelműen fontosabb kontextusokkal együtt, esetleg azokkal versengve érvényesült. A bíróság ítélete (vagy egyes, a bírói szakaszba el sem jutó ügyekben a közigazgatás reakciója) innen szemlélve lényegében a különböz kontextusok közti választás is volt. Miel tt ezek alapján kísérletet tennék a kérdéskör összefoglalására, feltétlenül fel kell hívni a igyelmet a felvonultatott forrásanyag – és így az itt elmondottak – érvényességének néhány korlátjára. Mindenekel tt igyelembe kell venni, hogy a fennmaradt – pontosabban az elérhet – esetek, mint azt ügyiratszámaik is sejtetik, távol állnak a két évtizedben a sepsiszentgyörgyi bírósági épületben tárgyalt ügyek összességét l. Így aztán hiába az ismétl d jellegzetességek, a felismerhet ügytípusok, a helyi kontextusok hasonlatossága, az eredményeket mindenképpen óvatossággal kell kezelni. Egy további megkerülhetetlen tényez magából az ügyek jellegéb l fakad. Bíróságra a konliktusok, összetűzések, szembenállások kerültek, így aztán hiba lenne, ha az ügyiratokban megjelen mindennapi eseteket a nacionalizmus szándékolt vagy utólagos értelmezés szerinti kizárólagos megjelenési formáinak tekintenénk. S t, azt is érdemes megemlíteni, hogy ebben az esetben a mindennapiság nem szükségszerűen az esetek banalitását jelölheti, sokkal inkább azt, hogy egy-egy kis közösségen belül, helyhez kötötten történnek, és ezért egy szélesebb közeg fel l szemlélve önmagukban jelent ségük csekély, helyben pedig összemosódhatnak a falusi élet tipikus eseményeivel. Mindezeket el re bocsátva érdemes visszatérni az ügyek lezárásához. Amint már említettem, egy-egy ügy végleges befejezése egyúttal a különböz kontextusok közti választást és ennek érvényesítését is kínálta. Mert ugyan a vádiratok világosan az események nemzetiesít értelmezésére épültek – másként ilyen jellegű vádak nem igen kerülhettek volna bíróság elé – de az ügyiratok éppen elég anyagot tartalmaztak ahhoz, hogy más Egry Gábor 43 Erdélyi magyarság 1920–1944 lehetséges összefüggések is láthatóvá váljanak, felkínálva a döntést meghozóknak a választást, akár valamelyik mellett, akár azok kombinációját elfogadva. Maguk az ítéletek és a közigazgatási döntések – mindegyiket román etnikumú/ nemzetiségű tisztvisel k, bírák hozták – többnyire elutasították a felkínált els dleges kontextust és vagy elvetve azt, egy másikat fogadtak el, vagy legalábbis igyelembe vették azokat. Néha persze nem nagyon tehettek mást, hiszen amikor egy-egy közösségen belül a konliktus elszigetelése, a külvilág kizárása mellett döntöttek – valószínűleg ez történt a visszavont vallomások esetében – akkor nem igen lehetett más választásuk. Különösen, mivel más esetekben is érezhet volt a tárgyalások lefolyásából, hogy a bíróság nem szívesen foglalkozott ilyen jellegű ügyekkel, szinte kereste az alkalmat, hogy a vád vagy a panaszos helyzetét gyengítse – például azzal, hogy elfogadta a vádlott ellenvetését a terhel tanúk eskütételére vonatkozóan, vagy azzal, hogy nem volt hajlandó a vád újabb tanúit meghallgatni. (Mészáros József és Kelemen Lajos perében.) Amikor magánvádló állt szemben a vádlottal, akkor gyakran az ügyészség képvisel je is követte a bíróság példáját. Ilyen értelemben a helyi közösségeknek komoly esélyük volt arra, hogy visszaszerezzék az esetek értelmezésének és ellen rzésének lehet ségét, és érvényre juttassák a helyi kontextust.71 De a végs döntésekben más megfontolások és kontextusok is szerepet kaptak. A bírák igen gyakran vetették el egy-egy esemény kizárólagosan román és nemzeti értelmezését és helyezték azzal szembe az állampolgári jogok vagy éppen a magyar etnikai tradíciók jelent ségét. A gidófalvi állomáson áthaladó miniszter megéljenzésére nem vállalkozó Rákosi József felmentését azzal indokolták, hogy nem valósított meg semmiféle büntet jogi tényállást azzal, hogy nem követte a polgármester utasítását. A sepsibükszádi vereked k esetében nem csak a Himnusznak református énekként betöltött szerepét mérlegelték, hanem a dalszöveget is, megállapítva, hogy az nem kelt gyűlöletet senki ellen, ezért hiányzik a nemzetellenes izgatás tényállásának egyik fontos eleme. (Jellemz , hogy a verekedés közben elhangzott sértésekkel egyáltalán nem is tör dtek, azokat vélhet en úgy kezelték, mint egy kocsmai összetűzés elkerülhetetlen elemeit. Legalábbis erre utal, hogy az indoklás szerint az ítélet meghozatalakor igyelembe vették, hogy az inkriminált cselekedetek semmilyen más tényállás megállapítására nem adtak alkalmat!) Szántó Károlyt hasonló érveléssel mentették föl az államellenes izgatás vádja alól, amikor a Kézdivásárhelyt megjelen Székely Nép című lapban közölt, Panamák és banditák című cikkért perbe fogták. Noha az írás lényegében az egész román politikai elitet panamisták és tolvajok gyülekezetének ábrázolta, a bíróság szerint a cikk nem ütközött semmilyen törvénybe.72 Hasonló esetek sorolhatóak a közigazgatás köréb l is. A kézdivásárhelyi rend rség 1924-ben súlyos, 2000 lej pénzbüntetést rótt ki négy helybélire, mert egy ünnepség alkalmával rossz állapotú zászlót tűztek ki. (A büntetés iróniáját az adta, hogy azt a magyar büntet törvénykönyv, az 1879. évi XL. törvény 78. paragrafusa alapján szabták ki.) A prefektusi hivatal, másodfokú hatóságként a büntetést 100 lejre csökkentette, kifejtve, hogy egy belügyminiszteri rendelet értelmében magánszemélyek nem kötelezhet ek zászlók kitűzésére nemzeti ünnepek alkalmával sem. Ha azonban nevezettek mégis a zászlók kihelyezése mellett döntöttek, akkor nem teljesen használt (totul uzat) állapotúakat kellett volna kitűzniük.73 Hiába volt tehát adott a nemzeti kontextus, a közigazgatási tisztvisel k inkább a professzionális – és tegyük hozzá: többé-kevésbé jogállami – megközelítés mellett döntöttek.74 Ennek fontosságát – akár az egyes tisztvi- Egry Gábor 44 Erdélyi magyarság 1920–1944 sel k önképében, szerepfelfogásában is – érzékletesen mutatják azok az esetek, amikor olyan tisztvisel k döntései alapultak a jogállami és professzionális megközelítésen, akik más helyzetekben – igaz, egy általánosabb megközelítésben − egyértelműen elfogadták a nemzeti kontextust. Már volt szó az uzoni ortodox papok levelér l, amelyben községi jegyz k elleni fellépést, a Református N egylet betiltását kérték. Ugyanaz a f szolgabíró, aki az 1930-as évr l szóló jelentésében a román kultúra visszaszorulása, a román tanítók és templomok nyomorúságos helyzete miatt panaszkodott, a magyar községi tisztvisel ket pedig teljességgel alkalmatlannak tartotta feladataik elvégzésére, a kérés egyértelmű elutasítását javasolta, azzal az indoklással, hogy a N egylet alapszabályait a belügyminiszter elfogadta, ezért betiltani nem lehet, a jegyz kkel kapcsolatos panaszok pedig csak bizonyítékokkal együtt érnének valamit, és nem megengedhet , hogy a községi tisztvisel kre vonatkozóan ilyen súlyos állításokat fogalmazzanak meg anélkül, hogy alátámasztanák.75 Persze azt is érdemes igyelembe venni, hogy – ezekb l és más iratokból – úgy tűnik, az állami kontroll az egyes községek felett korántsem volt teljes, még a királyi diktatúra idején sem. A csend rök beletör dése a helybéliek szabályszegéseibe, az állandóan ismétl d panaszok arra, hogy a községi igazgatás elhanyagolja az állami iskolák támogatását, még a törvényben megszabott juttatásokat sem biztosítja,76 egy-egy állami tanító „kiszekálásának” sikere,77 a félig felépült, majd félbe hagyott ortodox templomok sorsa vagy a román nyelvismeret folyamatos hiánya a községek magyar lakói körében jelzi, hogy a hatalom és a helyi közösségek közti egyensúly komoly játékteret hagyott a helybelieknek is akaratuk érvényesítésére. Bár mindez Háromszék megyében nehezen volt elszakítható a népesség nemzeti/ etnikai megoszlásától, amire az egyes jelentések általában hivatkoztak is, az állam és a helybeliek konliktusát sem lehetett leegyszerűsíteni a magyar kisebbség és a románok, valamint a román nemzetállam ellentétére. Ioan Botei részletesen bemutatott esetén kívül is vannak példák arra, hogy román községek vagy egyes román személyiségek is szembe kerülnek az állammal. Uzonban 1935-ben Vasile Anton, korábbi osztrák-magyar katonatiszt bujtogatta a lakosságot, hogy ne izesse be a kivetett adókat. Négy évvel korábban pedig a két, Olt mentén fekv , többségében románok lakta falu, Arini (Lüget) és Hăghig (Hídvég) lakói csúsztak ki a központi hatóságok ellen rzése alól. Egy jelentés szerint a lakosság „bolsevista, anarchista” állapotba került, miután a helyi választások eredményét adminisztratív okokra hivatkozva megsemmisítették. Ezt követ en nem tartották be a községi közigazgatás rendelkezéseit (például a legeltetési tilalmat) és nem izették be az adókat.78 Ezek az esetek nem csak azt mutatják, hogy hasonlóan az egyes bírósági perekhez, a különböz helyi konliktusoknak csak az egyik lehetséges – ámbár gyakran felkínált – értelmezési lehet sége volt a nemzeti ellentét. Arra is felhívják a igyelmet, hogy a forrásokban gyakran ismétl d kijelentések, felhívások a helyi magyar többség vélt vagy valós akcióinak, a románok további magyarosodásának ellensúlyozására, továbbá az egykor elmagyarosodottak vissza-románosítására, az erre vonatkozó tervek, javaslatok – melyek éppen úgy elhangzottak a korszak elején, mint a végén –, sokszor nem egy erre irányuló koherens, tudatos és céltudatos állami politika létét, hanem éppen ellenkez leg, annak hiányát jelzik. Mindezzel együtt elmondható, hogy a két világháború közti Háromszék településein a különböz konliktusok egyik lehetséges és lényegében legitim értelmezése volt a Egry Gábor 45 Erdélyi magyarság 1920–1944 nemzeti alapú, de korántsem a kizárólagos, még csak nem is a domináns értelmezés. A politikai változások részben új konliktuslehet ségeket teremtettek – hűségesküt tettek és nem tettek, állami tanítók és egyházi iskolaiak között –, részben megváltoztatták az er viszonyokat, de nem változtattak azon a tényen, hogy a helyben felszínre kerül ellentétek, problémák rendszerint a helyi viszonyokba ágyazódtak. Ennek megfelel en egy-egy értelmezési lehet ség elfogadása vagy elutasítása szorosan összefüggött a közösségen belüli helyzettel, az egyéni énképpel és a másikról kialakított képpel, a szerepfelfogással. Ugyanakkor – éppen a lehetséges és részben választható összefüggésrendszerek miatt – az értelmezések és az egyéni fellépések nem szükségszerűen voltak állandóak, s lehet ség nyílt egy-egy pozíciót felcserélni egy másikkal, a nemzeti szerepb l kilépve felvállalni egy másfajtát. Persze a lehet ségek közti választás nem volt korlátlan és szabad, nem csak a többi szerepl saját választása határozhatta meg, hanem mélyebb strukturális összefüggések is, mindenekel tt a szocializáció. F ként az 1918 el tt szocializálódott személyek esetében érezhet , hogy nehezen szakadnak el korábbi szerepfelfogásuktól, szinte csak a per fenyegetése vehette rá ket arra, hogy más összefüggéseket helyezzenek el térbe. Ennek kapcsán érdemes még egyszer felhívni a igyelmet a szocializáció fontosságára, még pontosabban annak nyelvi dimenziójára. A tárgyalt esetek egy jelent s része olyan nyelvi regiszterben történik, ami még az els világháborút megel z id szak öröksége és mind a feljelent , mind a vádlott ezen keretek között értelmezi az elhangzó mondatokat. A nyelv számos esetben a mindkét fél által ismert és magáénak vallott kulturális háttér miatt vált sért vé, nehezen tolerálhatóvá. Ilyen értelemben ezek az esetek régi, örökölt határ- és törésvonalak továbbélésére hívják fel a igyelmet, amelyek a megváltozott viszonyok között jogi esetek formájában vagy anyagában is láthatóvá válhattak. Nem egy esetben mindez összefügg a közösség – a falu – földrajzi terében „meghúzott” határok láthatóvá tételével. Bizonyos terek, épületek ilyen módon válhattak „magyarrá” vagy „románná” és az ott tartózkodás jogossága megkérd jelezhet volt a más nyelven beszél k vagy a más „nemzeti” vallásúak esetében. Az el z ek során bemutatott esetekben helyi konliktusok értelmez dtek újra, ezek különböz értelmezései versengtek egymással érvényességükért, hagyományos konliktusok törtek felszínre új formában vagy éppen régi módon, hatalom és hatalomnélküliség egyszerre mutatkozott meg egy földrajzilag körülhatárolt, társadalmi értelemben a nemzetépít diskurzusoktól és akcióktól részben elzárt közegben. A nemzetépítés, nemzetiesítés fel l vizsgálva ezeket az eseteket világos lehet, hogy az „aktivisták” kedvelt beállítása, a helyi konliktusok kizárólag nemzeti fogalmakkal történ megragadása csak felettébb korlátozott módon volt érvényes. Viszont arra is felhívják a igyelmet, hogy szemben az el bbi felfogást vitató szerz k – olykor inkább implicit – sugallatával,79 miszerint a problémát lényegében kívülr l er szakolták rá ezekre a közösségekre, a nemzeti választó- és törésvonalak igenis jelen voltak a helyi közösségekben, legfeljebb nem állandó jelleggel, jelent séggel. Az egyének számára adott volt a választás lehet sége, hogy egy-egy szituációban miként határozzák meg önmagukat, milyen kontextust próbáljanak érvényre juttatni az események értelmezése során. Különböz , esetenként többé-kevésbé állandó szerepek persze kirajzolódtak mindebb l (például az egyes felekezetek papjai esetében), de egy-egy kis közösségben is id r l id re változhatott, hogy értelmezés és identitás terén ki mit kínál és kinek, s azok, akiket megcéloz, miért fogadják vagy utasítják el. Ez utóbbi kérdésekr l azonban még a legélvezetesebb bírósági ügyek irataiból is csak kevés tudható meg. Egry Gábor 46 Erdélyi magyarság 1920–1944 Jegyzetek 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 Proces-Verbal de deliberaţiune, 1923. szeptember 24. Arhivele Naţionale Direcţia Judeţeana Covasna (a továbbiakban: ANDJ Covasna) Fond 47. Tribunalul Trei Scaune, dosar 17. 18. f. Antal Lajos vallomása; uo. 19. f. Citrom Áronné vallomása. Uo. 18. f., Antal Lajos vallomása, 19. f. Citrom Áronné vallomása, 19–20. f. Domokos Antal vallomása; Proces-Verbal 1923. március 21. Uo. 8. f. Domokos Antal vallomása. Proces-Verbal 1923. március 21. Uo. 7–8. f. 3319/923. sz. vádirat, Uo. 2. f. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) Keleti Akció P1077 1. k. A magyarországi lapokban nem egy alkalommal számoltak be magyarok ellen meglehet sen banális indokkal megindított irredenta perekr l, azt azonban sokkal ritkábban hangsúlyozták, hogy az ítéletek jelent s része felmentés volt. Ennek megfelel en nem a jogállam jól-rosszul, sokszor korrupció révén működ és „működ ” intézményeire hívták fel a igyelmet, hanem a parttalan önkény képét sugározták. Lásd erre Zathureczky Gyula: Magyarok megfélemlítése Erdélyben. Magyar Szemle, 1937. február, 194–200. Kifejezetten a nyilvánosságban nemzeti indíttatásúként ábrázolt er szakra vonatkozóan hasonló megközelítést alkalmazott Pieter M. Judson: Guardians of the Nation. Activists on the Language Frontiers of Imperial Austria. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 2006. 177–218. Holly Case: A City Between States. The Transylvanian City of Cluj-Kolozsvár-Klausenburg in the Spring of 1942. PhD dissertation submitted to the Department of History and the Committee on Graduate Studies of Stanford University in partial fulillment of the requirements for the degree of Doctor of Philosophy in History and Humanities. 2004. 127–158. Pieter M. Judson: Guardieans of the Nation. Activists on the Language Frontiers of Austria. Harvard University Press, Cambridge, 2006. A tanulmány elkészítése óta végzett kutatásaim, melyek során Aranyos-Torda és Kolozs megyei eseteket tekintettem át, nagyjából meger sítik az alább levont következtetéseimet. Ennek jó példái, sajnos már a harmincas évekb l: Az uzoni román papok levele a prefektushoz 1931. március 30., ANDJ Covasna, Fond 9. Prefectura Judeţului Trei Scaune, inventar 17., dosar 23. 2. f.; Nicolae Crăciun prefektus jelentése a belügyminiszterhez az 1930-as évr l. ANDJ Covasna, fond 9., inventar 2/a, dosar 40. 1–11. f., különösen 6–7. f.; a baróti járás f szolgabírájának jelentése Uo. 39–40. f.; a sepsiszentgyörgyi járás f szolgabírájának jelentése Uo. 41–42. Arhivele Nationale Istorice Centrale, fond Consiliul Dirigent, 69-70. f. Ezzel együtt a megyében 1919 egy részében még párhuzamos közigazgatás működött, a magyar többségű közigazgatási tisztvisel k egy ideig a magyar kormány által kinevezett f ispánnak küldtek jelentéseket különböz ügyekben. ANDJ Covasna, fond 9. Petru Bârla (Voineşti/Vajnafalva) és négy társa ellen azért indult eljárás, mert a régi ortodox naptár szerint tartották meg Vízkereszt ünnepét, amit a feljelent ik vallás elleni propagandának min sítettek. ANDJ Covasna fond 47., dosar 272. Egy csend rségi jelentés Ioan Botei gelencei (Ghelinţă) görög katolikus papot vádolta meg államellenes izgatással. Ebb l eljárás nem lett, a részletekre kés bb még visszatérek. ANDJ Covasna, fond 9. inventar 17. dosar 15. Az el z re példa lehet Szigeti Adolf és Simon Oprea verekedésbe torkolló összetűzése a kézdivásárhelyi éjszakában, ANDJ Covasna, fond 47. dosar 729., az utóbbira Rákosi József gidófalvi (Ghidfalău) keresked é, aki egyszerűen megtagadta, hogy megjelenjen a vasútállomáson és megéljenezze az áthaladó igazságügy-miniszter vonatát. ANDJ Covasna fond 47. dosar 137. Deme István kézdioroszfalvi (Ruşeni) lakos összetűzése a falu két magyar mez rével, 1922 májusában. ANDJ Covasna fond 47. dosar 19. ANDJ Covasna, fond 47. dosar 17. 7. f. ANDJ Covasna, fond 47. dosar 56. 5–6. f. Proces-Verbal, 1923. június 15. ANDJ Covasna, fond 47. dosar 113. 1. f. Egry Gábor 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 47 Erdélyi magyarság 1920–1944 ANDJ Covasna, fond 47. dosar 555. 5. f. Proces-Verbal 1930. május 9. ANDJ Covasna, fond 47. dosar 194. 2. f. Uo. 3. f. Uo. 4. f. A lány csend rségen tett vallomásában – vélhet en szemérmességb l – némileg másként adta vissza az elhangzottakat: „Az Isten szarjon le, mi nem vagyunk oláhok!”. Uo. 5. f. ProcesVerbal 1925. március 6. Ebben az esetben nem egyértelmű, hogy a polgármester vajon tudott-e románul, de jóval kés bbi anyagokban is szerepel, hogy egyes községi elöljáróknak tolmácsra volt szükségük például a csend rökkel történ érintkezésben. Lásd ANDJ Covasna, fond 47. dosar 738. Már az eljárás kezdete is ezt az érzetet kelti, egy csend ri jegyz könyvb l kiderül, hogy a perre azután került sor, miután a polgármester felkereste a szomszédos faluban működ csend r rs vezet jét és bejelentette, lemond tisztségér l Kelemen inzultusai miatt! ANDJ Covasna, fond 47. dosar 194. 9-10. f., Proces-Verbal 1924. szeptember 11. Figyelemre méltó az is, ahogy Kelemen felosztja a falu földrajzi terét, és kijelöli az egyes nemzetiséghez tartozók helyét. Ennek fontosságát szépen illusztrálja, hogy Ranek János és társai vallását a kihallgatási jegyz könyvet készít csend r nemes egyszerűséggel és következetesen „magyar katolikusként” (maghiar catolic) jelölte meg. ANDJ Covasna, fond 47. dosar 56. 5–6. f. ANDJ Covasna, fond 47. dosar 555. 10–11. f., Proces-Verbal No. 114. A mókus a folklórban a nemi szervet jeleníti meg, a „veri a mókusokat” kifejezés önkielégítésre utal. Köszönöm Gagyi Józsefnek az információt. Bár a két világháború közti id szakban a különböz , magyarként számon tartott felekezetek és egyházaik közti konliktus nem volt igazán látható, valójában az egység korántsem volt teljes. Németh László híres utazása során például kifejezetten azt érezte, hogy a katolikusok és a reformátusok nehezen állhatják egymást. Az 1940 és 1944 közötti id szakból pedig a felekezeteket is integráló Erdélyi Párt számos dokumentuma jelzi azt, hogy milyen gyanakvással méregették egymást a különböz felekezetekhez tartozók, aminek következtében a politikai pozíciók elosztásánál patikamérlegen kellett kimérni a reformátusok és katolikusok arányát, többek között éppen Háromszéken. Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Szerk. Nagy Pál. Marosvásárhely, 2001, Mentor Kiadó; Páll György jelentése Teleki Bélához. Teleki Béla iratai, MOL P 1354. 2. cs. A kitérések és er szakos térítés kérdéskörét Udvarhely vármegyében legújabban Pál János elemezte: Vissza- és elrománosítási kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben. Magyar Kisebbség, 2008/1–2., 186–253. Egy 1928-as felmérés szerint Sepsiköröspatakon (Valea Crişului) 38 olyan személyt találtak, aki 1917–1918-ban az akkor érvényes törvényi el írásoknak nem megfelel en tért át görögkeleti vagy görög katolikus vallásról református vagy katolikus vallásra. Máshol az ilyen személyek száma jóval alacsonyabb volt, a megye szintjén az összeírók még száz esetet sem találtak. ANDJ Covasna, fond 9. inventar 2/a, dosar 2/31. 201. f. Az egyetlen lejegyzett áttéréstörténet „h se” Simon Ştefan málnási (Mălnaş) napszámos volt, 1929-ben 81 éves, akit elmondása szerint 1917-ben magyar csend rök kényszerítettek arra, hogy áttérjen reformátusnak. Azóta oda izette az egyházadót és református rítus szerint gyakorolta vallását, ám élete alkonyán megragadta a lehet séget, amit a kormányzat visszatérít kampánya jelentett. Uo. 219. f. Sándor József levele Király Árpád Háromszék vármegye f ispánjához, ANDJ Covasna, fond 9., inventar 2/a, dosar 2/31., 190. f. ANDJ Covasna, fond 47. dosar 62. 2–4. f. Botár beszéde szerint egyesek a prefektust azzal keresték meg, hogy törölje el az egyházi iskolák céljaira izetend adót. ANDJ Covasna, fond 9. inventar 2/a.,dosar 40. 39–40. f. Uo. 39–40. f., 6-7. f. Uo. 6–7. f. A prefektus egyébként határozottan – meglehet szándékosan túlzott. Az általa saját jelentése elkészítéséhez felhasznált f szolgabírói beszámoló – a sepsiszentgyörgyi járásból – ugyanis általában panaszolta a felettébb sajátosnak érzett helyzet feletti keserűséget, Kökös esetét Egry Gábor 48 Erdélyi magyarság 1920–1944 pedig példaként hozta fel, ám mindössze egyetlen, igaz tömeges esetr l számolt be a falu esetében. „Vă putem servi şi date concrete în acesta privinţa, deoarece notarul din Chiciş a fost asaltat de români ortodocşi pentru a le intocmi declaraţiile necesare spre a trece la religia reformata.” Uo. 41–42. f. 35 ANDJ Covasna, fond 9., inventar 17. dosar 23., 2. f. A levél kelte 1931. március 30. 36 Érdemes azonban megjegyezni, hogy a nagy felekezetek lelkekért folytatott küzdelmébe id nként – ezek és a hatóságok rémületére – kisebb, neoprotestáns felekezetek is beleszóltak. Olykor kifejezett sikerrel, nem egy korábban haszontalan, alkoholista, feleségét ver személy találta meg önmagát ilyen keretek között. 37 A már említett magyar és román papok mellett érdemes itt megemlíteni két esetet. Huszár Ádám, Barót római katolikus lelkésze egy f szolgabírói jelentés szerint kijelentette, hogy két oltárnál imádkozik, a templomi mellett a magyar nemzeté el tt is. ANDJ Covasna, fond 9. inventar 2/a.,dosar 40. 39–40. f. Mihail Hodârnău, brassói görög katolikus esperes Miron Radu lisznyói (Lisnau) görög katolikus paphoz írt levelet, melyben felhívja az utóbbi igyelmét arra, hogy a Székelyföldön a görög katolikus egyház nem folytathat pártpolitikát, csak tisztán egyházit, és csak az egységes nacionalizmust (nationalismul integral) képviselheti. ANDJ Covasna, fond 9., inventar 2/a, dosar 37. 38 ANDJ Covasna, fond 9. inventar 2/a.,dosar 40. 39. f. 39 Egy tanfelügyeleti jelentés ezt csak részben igazolja. A iatal óvón a gyerekeknek román gyermekverseket és énekeket tanított, a látogatást végz felügyel szerint meglehet en sikeresen. Ezzel szemben román nyelvtudásáról úgy vélte, gondoskodni kellene róla, hogy jobban megtanuljon olvasni és írni. ANDJ Covasna, fond 9., inventar 2/a, dosar 13/II 209. f. 40 Uo. 208. f. 41 Mindenesetre az a tény, hogy a prefektus irataiban a harmincas évek második felében is általános panasz, hogy a megye községeiben szinte senki nem beszél románul, se tanító, se polgármester, se jegyz , azt sugallja, hogy inkább az el bbivel állunk szemben. 42 Covasna illustrată geograică şi economică, geologică, balneară, medicală, industrială, turistică şi arheologică. Comandăul, Sf. Gheorghe, Tg. Secuiesc, Braţcu, Zabala, Imeni, Ghelinţa, etc. Castele vechi şi legende. Turism. h. n. [Bucureşti] é. n. 80–86. 43 ANDJ Covasna, fond 9. inventar 17. dosar 15. 2. f. 44 Uo. 1. f. 45 Ezt a hivatalos, félhivatalos propaganda természetesen ki is használta, ám ez a probléma nem tárgya ennek a tanulmánynak. MOL Keleti Akció P 1077 1. k., 46 ANDJ Covasna, fond 47., dosar 17., 22. f. 47 ANDJ Covasna, fond 47., dosar 62. 48 ANDJ Covasna, fond 47., dosar 555. 49 ANDJ Covasna, fond 47., dosar 194., 9. f. Proces-Verbal, 1924. szeptember 11. 50 Uo. 11. f. Proces-Verbal, 1924. szeptember 16. 51 F ként az események el adásában fellelhet rések, logikai ugrások jelezhetnek olyan részleteket, melyek feltárása vélhet en gyengítette volna a feljelent csend r els dleges beállítását, ami szerint a görög katolikus pap veszedelmes izgató. 52 ANDJ Covasna, fond 9., inventar 17., dosar 15., 2. f. 53 Az 1930-as népszámlálás adatai alapján a 3395 lakosú faluban 167 román nemzetiségű, 67 román anyanyelvű és 348 görög katolikus élt. Ezt er síti egyébként egy, a népszámlálás kapcsán az Országos Magyar Párthoz intézett panasz. Ennek szerz je beszámolt róla, hogy a népszámlálás során Botei egyszerűen magához vette az íveket, és maga töltötte ki azokat, mondván, ismeri a falut. A panaszos természetesen attól félt, hogy a lelkész „elrománosítja” a falut. Mint az adatokból látható, ez nem történt meg. Botei vélhet en ismét csak a falu hivatott vezet jeként cselekedett. MOL K 64, 46. cs., 1931/27. t., 108/1931. res. sz. j, melléklet. Az OMP Háromszék megyei tagozatának jelentése az OMP elnökségének. Sepsiszentgyörgy, 1931. január 17. Gépelt másolat. Az iratra Seres Attila hívta fel a igyelmemet. Egry Gábor 49 Erdélyi magyarság 1920–1944 Ezt a polgármester a bíróság el tt határozottan kijelentette. ANDJ Covasna, fond 47., dosar 194., 2. f. 55 Iancu a moldvai, Focşani közeli Pochidia községben született. ANDJ Covasna, fond 47., dosar 555., 11. f. Proces-Verbal 114. 56 ANDJ Covasna, fond 47., dosar 17., 19–20. f. 57 ANDJ Covasna, fond 47., dosar 738. 58 Uo. 23-24. f. ill. 59. f. 59 „Am fost facuţi atenţi din partea Dlui Primar ca să im atenţi, pentru că acesta are fraţi care sunt foarte mari scandalagii.” Uo. 24. f. 60 Uo. 61 ANDJ Covasna, fond 9. inventar 2/a, dosar 52. 62 A nyelvi értelemben vett megosztottság alatt itt most nem azt értem, hogy egy adott közösség általában és tartósan megoszlik − esetünkben − románul és magyarul beszél kre. Ezekben az ügyekben a megosztottság értelme tágabb, lényege, hogy egy-egy szituációban jelent ségre tegyen szert valamelyik szerepl és a többiek nyelvi különbsége. Ez azonban nem feltételezi, hogy minden szerepl állandóan részese ennek a közegnek, például a faluba érkez csend rjár r, a kávéházba betér rend r jelenléte csak ideiglenesen teszi a közeget nyelvi értelemben megosztottá. 63 ANDJ Covasna, fond 47. dosar 213., 8. f. Kovács kés bb azt is állította, hogy a dálnoki (Dălnic) polgármester, ám mind err l, mind a prefektushoz fűz d állítólagos barátságáról kiderült, hogy kitaláció. 64 Igaz, ebben az esetben annak is fennáll a lehet sége, hogy egy rosszindulatú, de magyar anyanyelvű tanú ferdítette el a kijelentést. 65 ANDJ Covasna, fond 47., dosar 62., 3–4. Az egész beszédb l valószínűnek látszik az is, hogy a község lakói sem igazán voltak elégedettek az egyházi iskola fenntartására kirótt teherrel. 66 Uo. 4. f. Az egyéni lecsúszás és az asszimiláció ilyen összekapcsolása nem egyedi. A századfordulón elhangzottak olyan érvek, miszerint a hitelét törleszteni nem tudó magyar gazda románná válik, mert kénytelen alább adni igényeit, el bb bor helyett pálinkát iszik, aztán cip helyett beéri bocskorral, magyar ruha helyett igénytelen románnal és végül át is tér a görögkeleti vallásra. 67 Erre vonatkozóan feltétlenül megemlítend Szilágyi N. Sándor tanulmánya, melyben igazolja, hogy a „bozgor”, ami a legtöbb erdélyi magyar szerint „hazátlant” jelent, valójában annyit tesz: „bazdmegel ”. Szilágyi N. Sándor: Bozgor. In U : Mi egy más. Közéleti írások. Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 713–717. 68 Bethlen István beszéde Debrecenben, 1922. május. In Bethlen István gróf beszédei és írásai. I. k. Genius, Budapest, 233–237. 236. 69 ANDJ Covasna, fond 9. inventar 17., dosar 52. 1–6. f. 70 Uo. ill. ANDJ Covasna, fond 9. inventar 2/a, dosar 40. 71 Egyébiránt a majdnem minden esetben jelenlév ittasság maga is egy olyan, a nemzetit l eltér kontextus, amit a bíróság könnyen elfogadott, jelezve, hogy az ilyen állapotban elkövetettek nem tartoznak a tudatos sértések sorába. Ez némileg különbözik attól, amit Holly Case állapított meg Kolozsvárra vonatkozóan, 1940 és 1942 között. Eszerint az ott perbe fogott fériak majdnem minden esetben szintén ittasak voltak, ám a hatóságok ezt nem kezelték enyhít körülményként. Holly Case: i. m. 72 ANDJ Covasna, fond 47. dosar 559. 63. fol. 73 ANDJ Covasna, fond 9. inventar 4. dosar 33. 59. contr., 60. contr., 81. contr., 82. contr. számú ügyiratok. 74 Hasonló volt a helyzet a Ioan Botei elleni csend rségi feljelentés esetében. 75 ANDJ Covasna, fond 9. inventar 2/a, doar 40., 41–42. f. és fond 9. inventar 17. dosar 23. 1. f. 54 Egry Gábor 76 77 78 79 50 Erdélyi magyarság 1920–1944 Igaz, a községi költségvetéseket túlterhelte a sokféle állami feladat akkor, amikor a helyi adók beszedése sem ment könnyen. Ezzel együtt a belügyminisztérium kiküldött közigazgatási felügyel jének egy 1935-ös jelentése Uzonból megállapította, hogy a falubeliek nem teljesítik kötelezettségeiket az állami tanító felé (lakás, tűzifa stb.), miközben évente 180-200 000 leit juttatnak az egyházi iskolának. ANDJ Covasna, fond 9., inventar 2/a, dosar 13/II., 308. f. ANDJ Covasna, fond 9. inventar 2/a, dosar 13/II., 208. f. Uo. 295–297. f. Egry Gábor: Agitátorok, szervez k, aktivisták – avagy hogyan épül a nemzet? (Pieter M. Judson: Guardians of the Nation. Activists on the Language Frontiers of Imperial Austria.) Múltunk, 2009/2. 246–254. Limes 51 Erdélyi magyarság 1920–1944 Tóth-Bartos András észak-erdély 1940−1944 szakirodalmi áttekintés* bevezetés A magyarság múlt századi történetében a szakirodalom és a köztudat egyaránt több olyan határértékű eseményt tart számon, amelyek radikálisan hatottak nemcsak a szélesebb társadalomra, de a mikroszintet jelent egyének életmódjára, világszemléletére is. Az egyik fontos vízválasztót az els világháborút lezáró, Párizs környéki békeszerz dések által ratiikált határmódosítások jelentették. Az utódállamokban kisebbségbe került magyarságnak újra kellett fogalmaznia identitását, ki kellett alakítania integrációs és túlélési stratégiáit. A következ töréspontnak az 1938−1941 között végbement határmódosulásokat tekinthetjük. Ez utóbbiak eredményeként a Magyarországgal határos államokban él magyar közösségek egy része visszatért az „anyaország” állami keretei közé, a másik hányada pedig vagy repatriált, vagy a többségi állam módosult kisebbségpolitikájának következményeit viselte. További változásokat a háború vége hozott, visszaállított határokkal, de már egy újabb politikai berendezkedéssel.1 Erdélyben e változások egyike az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés volt, amely a régió északi és keleti részét Magyarországhoz csatolta. Annak ellenére, hogy ez a helyzet alig több mint négy évet tartott, az impériumváltásnak komoly kihatásai voltak egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Rövid távon az észak-erdélyi magyarságnak szembe kellett néznie azzal, hogy az anyaországi adminisztráció szemlélete a helyi érdekekkel gyakran ellentétes volt, és meg kellett birkóznia a háborús nehézségekkel is. A hirtelen jött többségi lét következtében megfogalmazódott egy olyan erdélyi önkép, amely a regionális speciikumokat hangsúlyozta, de jelen volt az országos folyamatokhoz való beilleszkedés tendenciája is. A hosszú távú kihatások közül most csak a lélektani változásokat említjük, amelyekre jó példa a négyéves korszak megítélése. Az erdélyi magyarok nem pusztán politikai korszakhatárként tekintettek a második bécsi döntésre,2 és ez a kezdeti pozitív megítélés kés bb is fennmaradt.3 Ugyanakkor a * A tanulmány egy korábbi változata, magyar nyelvű bibliográiai válogatással megjelent a Fábri István – Kötél Em ke (szerk.): Határhelyzetek III. Önmeghatározási kísérletek: hagyományőrzéstől a nyelvi identitásig (Budapest, 2010, Balassi Intézet Márton Áron Szakkolégium) című kötetben (326−346. o.). Tóth-Bartos András 52 Erdélyi magyarság 1920–1944 négy év alatt feler söd erdélyi diskurzus átformálta az anyaországiak magyarságképét is, amely a régiót egyfajta misztikummal ruházta fel.4 E viszonylag rövid korszak kutatása a romániai magyar társadalom átalakulásának fontos kérdéseire adhat választ. Így például arra, milyen módon dolgozta fel egy közösség a több évtizedig tartó kisebbségi lét tapasztalatait, miként próbálta érvényesíteni regionális érdekeit egy er sen etatizáló állami berendezkedés mellett, hogyan fért össze a regionális öntudat a tényleges hatalmat gyakorló közösség céljaival, továbbá miként kívánta a magyar adminisztráció közigazgatási, gazdasági, népességpolitikai téren kezelni az országgyarapodással el állt új helyzetet.5 Annak ellenére, hogy csak négy évet átölel periódussal állunk szembe, nem könnyű mérleget vonni a korszakról. Dolgozatomban, a teljesség igénye nélkül, a második bécsi döntés által fémjelzett id szak szakirodalmába kívánok rövid betekintést nyújtani. Terjedelmi megfontolásokból csak a magyar történetírás eredményeire relektálok. A témára vonatkozó román szakirodalom számbavételét el ttem már mások elvégezték.6 Itt mindössze annyit említek meg röviden, hogy a román történetírás a múlt század ötvenes éveiben internacionalista, osztályharcos szemszögb l ítélte meg a korszakot. Ezt követ en valamelyest árnyaltabbá vált a megközelítési mód, hogy aztán az 1970-es, 1980-as évekre egy kritikátlan szemléletmód érvényesüljön, amelynek lényegét az ún. „horthysta-fasiszta diktatúra” „leleplezése” képezte. A rendszerváltás után valamelyest enyhült ugyan a korszak negatív megítélése, azonban a kutatások zöme − a tárgyalt periódus kezdeti és záró szakaszára „polarizálódva” − megtartotta szenvedés-, illetve sérelemtörténeti irányvonalát. Habár ez utóbbi tendencia még manapság is több munkában7 érvényesül, a román történészek körében jó néhányan kezdik felülvizsgálni és átértékelni a korábbi szemléletmódot.8 Az említett polarizálódás mindazonáltal megmaradt: ma is a román történetírás kedvenc témái közé tartozik a második bécsi döntés (amelyet a román szakirodalom diktátumnak nevez) diplomácia-története, az ezt követ négy év román−magyar kapcsolatai, a román lakosság ellen elkövetett magyar vérengzések, az észak-erdélyi román menekültek kérdése, az észak-erdélyi holokauszt, vagy Romániának a háborúból való 1944. augusztus 23-i kiugrása. Csak említés szintjén kívánok foglalkozni a dél-erdélyi magyarság helyzetét tárgyaló szakirodalommal is. Ez, habár szorosan összefügg Észak-Erdély kérdéskörével, mégis külön téma, az ezzel kapcsolatban felmerül kérdések9 pedig egy másik tanulmány tárgyát képezhetnék. A hadtörténeti vonatkozásokra sem térek ki részletesen.10 A második világháborús hadi eseményeket feldolgozó munkák összegyűjtése egyrészt igen felduzzasztotta volna rövidre szabott munkám kereteit, másrészt a módszertana és megközelítésmódja miatt önálló részterületet képez hadtörténetre való relektálás külön összefoglalót igényelne. a korszak általános megítélése a szakirodalomban Miel tt rátérnék az Észak-Erdéllyel foglalkozó szakirodalom tárgyalására, röviden szólnom kell az ún. Horthy-korszak általános megítélésér l. Nemcsak azért, mert a korabeli politikai viszonyok mindenképpen hatással voltak az észak-erdélyi történésekre, hanem azért is, mert a két világháború közti magyarországi politikai berendezkedésr l szóló diskurzus kihatott a téma kutatására és ezek eredményeire. Tóth-Bartos András 53 Erdélyi magyarság 1920–1944 Az 1945 után Magyarországon is egyeduralkodóvá lett marxista történetfelfogás és vulgármaterialista diskurzus a rendszert fasisztának vagy félfasisztának titulálta.11 Az 1960-as évekt l kezdve azonban a korszak megítélése egyre árnyaltabbá vált, és fokozatosan olyan nézetek is érvényesülhettek, amelyek a rendszer autoritárius-konzervatív jellemz it helyezték el térbe.12 A történészszakmán belül a nyolcvanas évek második felére már általánosan elfogadottá vált, hogy a Horthy-rendszerrel kapcsolatban semmiféle fasizmusról nem beszélhetünk. A rendszerváltást követ en fellángoltak a téma körüli viták. Olyan törekvések kezdtek érvényesülni − leginkább a publicisztika terén −, amelyek célja az volt, hogy a Horthy-korszakot, gyakran kritikátlanul, minél kedvez bb színben tüntessék föl. Általánosságban elmondható, hogy miközben a közvélekedés manapság eléggé megosztott a korszakot illet en, a történészek többsége kitart a korábbi, tárgyilagos értékelés mellett.13 Észak-Erdély témakörében már a rendszerváltás el tti évtizedekben születtek monograikus igénnyel íródott szakmunkák. Az els „mélyfúrást” Csatáry Dánielnek a hatvanas évek második felében megjelent munkája jelentette. (Forgószélben: a magyar−román viszony 1940−1945. Budapest, 1968, Akadémiai Kiadó. Franciául: Dans la tourmente. Les relations hungaro−roumaines de 1940 à 1945. Budapest, 1974.) A szerz a diplomácia-történetet, a baloldali mozgalmakat és az antifasiszta ellenállást helyezte művének középpontjába. Habár a könyv alapmunkának számít, kell kritikával kezelend , els sorban azért, mert túlhangsúlyozza a baloldali er k szerepét. Tilkovszky Lóránd egy évvel korábban megjelent könyvében (Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938−1941. Budapest, 1967, Akadémiai Kiadó), a határváltozások és a nemzetiségpolitika összefüggéseit vizsgálva, külön fejezetben elemzi a második bécsi döntést követ hónapok történetét (255−317. o.). A szerz részletesen tárgyalja a döntést megel z diplomáciai és katonai eseményeket, majd − szigorú önkritikus szellemben, a „nacionalizmusok még ma is él maradványai” elleni küzdelem jegyében − az Erdélyi Párt megalakulásának körülményeit, a földreform-revízióval kapcsolatban felmerült problémákat, a magyar kormány nemzetiségpolitikáját vizsgálja, a hangsúlyt inkább az intézkedések negatív oldalára helyezve. Juhász Gyula eszmetörténeti munkájában szintén a nemzetiségi kérdés kapcsán foglalkozik Észak-Erdéllyel (Uralkodó eszmék Magyarországon 1939−1944. Budapest, 1983, Kossuth Könyvkiadó). A könyv magyarországi gondolkodók publicisztikai munkáin keresztül vizsgálja az országgyarapodás következtében számarányukat tekintve jócskán megnövekedett nemzeti kisebbségekhez való viszonyt és a kérdés kezelésének lehetséges alternatíváit. Juhász munkája is a kritikai szemléletmód jegyében íródott, bírálva az er szakos asszimilációt, mint a nemzetiségi kérdés megoldásának egyik lehetséges eszközét. Habár a szerz jelent s számú korabeli művet elemez, nem tér ki külön az erdélyi közéleti szerepl k állásfoglalására. Az Akadémiai Kiadó által megjelentett monumentális tízkötetes történeti összefoglaló 20. századra vonatkozó kötetében (Magyarország története tíz kötetben. VIII. kötet. 1918−1919, 1919−1945. F szerkeszt : Ránki György. Budapest, 1976) az észak-erdélyi kérdés az általános eseménytörténet részét képezi. Itt is, akárcsak a fenti munkákban, a nemzetiségpolitikai rész tárgyalja valamivel részletesebben a második bécsi döntés által visszajuttatott terület kérdését, kiemelve a baloldali mozgalmak szerepét az ellenállásban, és er sen bírálva a korabeli uralkodó elitet. Az ugyancsak az Akadémiai Kiadónál megjelent háromkötetes Erdély történetének harmadik kötete (Erdély története. 1830-tól napjainkig. Szerkeszt : Szász Zoltán. Budapest, 1986) is kevés teret szentel a kérdésnek. Tóth-Bartos András 54 Erdélyi magyarság 1920–1944 Szemlélete hasonló az el bbihez. Nemzetiségpolitikai téren a „feltüzelt nacionalizmusra”, a román lakosság által elszenvedett diszkriminációra helyezi a hangsúlyt. Kiemeli a parasztság és a munkásság háttérbe szorulását, a baloldali elemek betiltását, majd szerepüket a háborúból való kilépés kezdeményezésében. A rendszerváltás után született nagyobb lélegzetvételű, országos történettel foglalkozó munkákban is marginális maradt az észak-erdélyi kérdés. A legtöbb helyen az 1938−1941 közötti visszacsatolások diplomáciai eseménytörténetének tárgyalása során térnek ki pár oldal vagy egy-két fejezet erejéig a kérdéskörre.14 A pusztán diplomácia-történeti feldolgozás azonban azt a veszélyt rejti magában, hogy elsikkadnak azon események, amelyek a külpolitikai tevékenységen kívülre esnek, de fontosak lehetnek regionális vagy belpolitikai szempontból. Továbbá nem jelennek meg azok a háttérben meghúzódó gazdasági és társadalmi folyamatok sem, amelyekre az egyes politikai vagy közigazgatási jellegű döntések kihatottak, mint például a gazdasági fejlesztések, a szociális támogatások vagy a birtokrevízió. Kétségtelen, hogy a nemzetiségi kérdés a korszak leginkább vitatottabb problémája volt: a jogalkotás mellett egyebek mellett az oktatást, a szociális juttatásokat és a gazdasági er források leosztását is befolyásolta. 1940−1944 között mind az anyaországban, mind Észak-Erdélyben feler södtek a nemzetépít diskurzusok. Ennek következtében fölértékel dött bizonyos csoportok vagy régiók szerepe (mint például a Székelyföldé) és kiélez dtek a konliktusok más társadalmi-etnikai csoportokkal. Ennek ellenére nem célravezet pusztán a nemzetiségpolitikai szempontokra kihegyezett kutatás. Emellett vizsgálni kell a diskurzusok mögött húzódó társadalmi-gazdasági folyamatokat is, tekintettel kell lenni a korabeli közéleti szerepl knek a kisebbségi években betöltött szerepére, világszemléletük változásaira,15 illetve a második bécsi döntést követ en a különböz (politikai, gazdasági) érdekközösségekben elfoglalt helyükre. Nem csak az általános összefoglalók, de a társadalom- és gazdaságtörténeti szintézisek sem relektálnak − vagy ha igen, csak minimális mértékben − a visszacsatolt területek problémáira. A rendszerváltást követ en megn tt ugyan az érdekl dés a visszacsatolt területek történetének kutatása iránt, mindmáig kevés azonban az átfogó, szintetizáló munka. Ez egyrészt a korábbi érdektelenségnek, másrészt a történeti források hiányának tudható be: 1944 szén, Észak-Erdély kiürítése során ugyanis a közigazgatási hivatalok iratanyagának számottev része megsemmisült vagy elkallódott. Fontos mérföldk nek számít a téma feltárásában a Limes folyóirat Észak-Erdéllyel foglalkozó, Bárdi Nándor által összeállított tematikus száma (2006. 2.), amely a legújabb kutatások eredményeit ismerteti. Az itt közölt tanulmányok támpontokat nyújtanak annak megértéséhez, hogy milyen kérdések merültek föl Észak-Erdély 1940−1944 közötti integrációja során, az impériumváltozásból adódó új helyzethez miként próbáltak alkalmazkodni mind az anyaországiak (pl. a kisebbségpolitikán vagy a gazdasági szerkezet megváltoztatásán keresztül), mind pedig az erdélyiek.16 A 2011. évi budapesti könyvhétre jelent meg Ablonczy Balázs Visszatért Erdély (Budapest, Jaffa kiadó) című kötete. A munka az els olyan próbálkozás, amely szintetizáló jelleggel foglalja össze az Észak-Erdélyhez kapcsolódó kérdéskört, bár a szerz szerényen kijelenti, hogy írása „nem az a nagymonográia, amire a magyar történetírásnak régóta szüksége lenne.”17 A könyv 13 tematikus fejezete id rendben vezet végig a négy éven, és olyan fontos kérdéseket tárgyal mint a magyar hadsereg bevonulása, az ezt követ gazdasági és infrastrukturális fejlesztések, népesség- és oktatáspolitika stb. A szerz Tóth-Bartos András 55 Erdélyi magyarság 1920–1944 − akárcsak korábbi írásaiban18 − Észak-Erdély 1940−1944 közötti történetét a magyar Erdély megteremtésének utolsó kísérleteként értelmezi. politikatörténeti megközelítések Az elmúlt másfél-két évtized során napvilágot látott munkákat tekintve els sorban a politikatörténeti megközelítés dominál. A publikációk egy jelent s hányada a második bécsi döntés el tti és utáni magyar−román államközi kapcsolatokat taglalja, valamint az ehhez kapcsolódó interetnikus problémákat. Ide sorolhatóak a közigazgatással, a politikai képviselettel vagy a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó tanulmányok is. A diplomáciatörténet és az ehhez kapcsolódó magyar−román viszony kérdésében els sorban L. Balogh Béni írásai szolgáltatnak új adatokat. 2002-ben megjelent munkájában19 a második bécsi döntést megel z diplomáciai tevékenységet elemzi, egyaránt támaszkodva magyar és román forrásokra. A döntést követ en a magyar−román államközi kapcsolatokra er sen rányomta a bélyegét az a tény, hogy egyik fél sem fogadta el véglegesnek a fennálló helyzetet. Mi több, felismerve a határaikon belül rekedt kisebbségekben rejl zsarolási lehet ségeket, a kölcsönös retorzió elvére alapozó kisebbségpolitikát alkalmaztak. Ennek egyik sarkalatos pontja a menekültkérdés volt: az északról déli irányba, valamit a délr l észak felé tartó több százezer menekült tovább szította a két fél közötti konliktust, és újabb eszközöket adott a politikum kezébe a kölcsönös zsaroláshoz.20 Az 1940−1944 közötti román−magyar viszonyt L. Balogh Béni − korabeli kifejezéssel élve − az „idegháború” fogalmával jellemzi, ahol a két fél kizárta a kölcsönös kompromisszumos lehet ségét.21 A két állam közötti feszült helyzetet egyrészt a kétoldalú tárgyalások, majd a német−olasz vegyes bizottságok, illetve a tengelyhatalmak különmegbízottainak tevékenysége hivatott volna enyhíteni. Az Erdély kizárólagos birtoklásának vágyából fakadó politikai „cs látás” azonban gátolta a konliktus rendezését, így a két állam egyre inkább elkötelezte magát a náci Németország irányába, a kívülr l érkez megoldás reményében.22 Szintén az eseménytörténeti jellegű témák közé tartozik, de a kevésbé kutatott kérdések egyike a magyar közigazgatás kiépülése Észak-Erdélyben. A magyar hadsereg el renyomulásával egyid ben, 1940 szén épült ki a katonai közigazgatás a frissen megszállt területen. Els dleges feladata volt kiépíteni a legalsóbb szintű (községi és városi) közigazgatást, orvosolni a közellátásban, valamint a szociális téren felmerül problémákat, nem utolsó sorban pedig megteremteni a polgári közigazgatás kiépítéséhez szükséges feltételeket. A szeptember elejét l november végéig tartó id szak történetér l kevés adat áll rendelkezésünkre. Ebben a kérdésben Szabó Péter és Sebestyén Elemér tanulmánya23 hoz újat, azonban k is kénytelenek voltak egyel re az általánosságok szintjén megragadni a témát. Az állami adminisztráció kérdéséhez kapcsolódó, kevésbé feltárt tematika a polgári közigazgatás kiépülése. A kérdés feldolgozása mindeddig általában a tisztvisel k kérdésének tárgyalására korlátozódott. Érdemes lenne azonban megvizsgálni, hogy miként épült ki az állami intézményhálózat Erdélyben, milyen logikák mentén alakították ki az egyes hivatalok hatókörét, milyen meggondolások által vezérelve nevezték ki a kulcsfontosságú hivatalok élére a vezet ket. Az állami apparátus kiépítése több olyan konliktus forrása volt, amelyet a szakirodalom a központ−régió ellentéteként szokott emlegetni. A súrlódások egyrészt a központi Tóth-Bartos András 56 Erdélyi magyarság 1920–1944 vezetés és a helyiek szemléletmódjának eltéréséb l adódtak. Az 1920-as trianoni békeszerz dés nyomán a kisebbségi kényszerpályára került magyar közösségek életében végbement változásokat a magyarországi megigyel k „szétfejl dési folyamat”-ként jellemezték.24 A kisebbségi létben szocializálódott erdélyi iatalság új szemléletet hozott magával. Képvisel i egy nyitottabb, szociálisan érzékeny szemléletmóddal rendelkeztek. Habár nem mondtak le a revízióról, a társadalmukat belülr l kívánták megreformálni. Hangsúlyt fektettek a népszolgálatra: az intézmények és a nemzeti nevelés által egy osztálymentes társadalmat kívántak létrehozni. Ennek érdekében saját társadalmi szervezet, saját oktatási rendszer és gazdasági szövetkezetek megalakítását helyezték el térbe.25 Ez lesz az a generáció, amelynek soraiból a második bécsi döntés után kikerült az észak-erdélyi magyar politikai elit. Az er s regionális öntudattal, kiépült intézményi hálózattal rendelkez és a regionális dominanciára igényt tartó erdélyi érdekszféra a budapesti állami apparátus központosító törekvéseivel találta magát szemben, amely a maga részér l szintén a saját érdekeit és integritását védte. A magyar közigazgatás kiépítésével egyidejűleg, sokszor gyakorlati meggondolásból, nagy számú anyaországi tisztvisel áramlott be az erdélyi területre (az ú.n. „ejt erny sök”). Ezt a helyiek egy része térvesztésnek élte meg, bár a közigazgatás alacsonyabb szintjein a tisztvisel i állások legnagyobb részét erdélyiek töltötték be. A konliktusok mögött mentalitásbeli különbségek és egzisztenciális problémák egyaránt meghúzódtak.26 (Súrlódások a gazdasági szférában is voltak. Az egyik leghosszabb vitát a román berendezkedés alatt kiépült erdélyi szövetkezeteknek az országos hálózatba való betagolása generálta,27 de az érdekellentétek megjelentek az er források fölötti rendelkezések esetében is.28) Észak-Erdély politikai képviseletének kérdése két részre bontható: egyfel l a magyarság érdekeinek képviseletére, másfel l a románság problémáinak kezelésére, ami inkább a nemzetiségpolitika részét képezi. Az erdélyi magyarság politikai képviselete a Teleki Pál által behívott képvisel kön keresztül valósult meg. A miniszterelnök olyan egykori kisebbségi szerepl k közül válogatott, akik az erdélyi magyar közvélemény bizalmát élvezték. k alakítják meg kés bb az Erdélyi Pártot, amelynek a politikai képviseleten túl egy parlamenti stabilizációs szerepet is be kellett töltenie. A kormányon lév Magyar Élet Párt bels válságai következtében ugyanis Telekinek egy politikailag egységes Erdélyre volt szüksége (els sorban Imrédy Bélával szemben), amelyet olyan párt képvisel, amely gátat szabhat a konkurens magyarországi pártok, mozgalmak terjeszkedésének. Az Erdélyi Párt által fogalmazódott meg az „erdélyi identitás” is, amelyet Egry Gábor a „többségi lét paradoxonja”-ként jellemez: míg az erdélyi „konkurens” (román és zsidó) nemzetépít csoportokkal szemben a többségi gyakorlat volt jellemz , addig a tényleges állami hatalmat gyakorló anyaországi magyarsághoz a kisebbségi tapasztalatok fel l közelítettek.29 A fenti kérdéseket tárgyaló szerz k különböz megközelítésmódokat alkalmaznak: van, aki a politikai elit integrációs modelljein keresztül,30 van, aki a politikai diskurzus szintjén,31 megint mások az egyes politikai szerepl k életrajzain keresztül32 vizsgálják az adott problémákat. A részletes feldolgozások ellenére azonban még mindig hiányoznak azok a munkák, amelyek az erdélyi politikusoknak a budapesti politikai közeggel való viszonyát tárgyalnák, és nincs pontos kimutatás arra vonatkozóan sem, hogy miként működött és mennyire volt hatékony az erdélyi politikusok érdekérvényesít tevékenysége. Tóth-Bartos András 57 Erdélyi magyarság 1920–1944 A korszak egyik legsarkalatosabb problémaköre a nemzetiségpolitikához kapcsolódik. A kérdés fontosságára Ablonczy említett összefoglaló kötete is rávilágít. A szerz egyik lényegbevágó meglátása, amelyet könyvében többször is kihangsúlyoz, hogy a korszak Erdélyében sok esetben a mindennapi dolgokat is összekapcsolhatták a nemzetiségpolitikával, legyen az traikengedély, cip talpb r-kiutalás, autóbuszvonal-hosszabbítás vagy leventeavatás.33 Fontossága ellenére a nemzetiségi kérdés mindmáig csak részlegesen van feldolgozva. Az erdélyi politikusok által megfogalmazott nemzetiségpolitikai diskurzusokat Bárdi Nándor és Egry Gábor vette vizsgálat alá,34 de Benk Levente is foglalkozott a kérdéssel egyik tanulmányában.35 A hiányt itt ismételten a Limes folyóirat pótolta a 2010. évi 2. számával, melynek témája a két világháború közötti nemzetiségpolitika volt. A kötetben két tanulmány tárgyalja az észak-erdélyi kérdést. Egry Gábor tágabb kontextusban vizsgálja a problémát.36 Írásában Észak-Erdély mint „nemzetiségpolitikai laboratórium” jelenik meg, ahol az összetett etnikai közeg miatt és a kisebbségek történelmi hagyományaiból adódóan a magyar állam nemzetiségi politikája adaptív szempontból is próbára lett téve. A szerz több tényez kölcsönhatását vizsgálja: állameszme, nemzetiségpolitika, szakpolitika, a jogintézmények és ezek működése a gyakorlatban. Egry úgy látja, hogy az elméleti síkon megfogalmazott, a magyarság történeti szerepének eszméjéb l táplálkozó nemzetiségpolitikai elvek alkalmazásának egyik legnagyobb korlátja a magyarságpolitika volt, és minden, ami ennek ellentmondott, az nem kívánatossá vált. Ez egy olyan politikát eredményezett, amely többet foglalkozott a magyarokkal, mint a nemzetiségekkel.37 Sárándi Tamás tanulmánya38 a Szatmár megyei nagybányai járás esetén keresztül szemlélteti a katonai közigazgatás nemzetiségpolitikáját. A vizsgált régió kiválasztása nem véletlenszerűen történt: a forrásadottságok mellett a járás Észak-Erdély legiparosodottabb vidékeinek egyike volt. Lakosságának nagy része román nemzetiségű,39 így a hadsereg által életbe léptetett nemzetiségpolitika reprezentatív jelleggel is bírt. A tanulmány a problematikát olyan gyakorlati szempontok mentén vizsgálja, mint az egyes tisztvisel i és közalkalmazotti állások betöltése vagy a menekültek kérdése. A szerz megállapítja, hogy általában a katonai parancsnok személye, a megbízhatóság kérdése,40 a civil nyomásgyakorlás41 és a személyi kapcsolathálók befolyásolták a katonai közigazgatás helybeli gyakorlatának jellegét.42 Az utóbbi években a nemzetiségpolitikai kutatások terén jelent s eredmények születtek, és az elméleti jellegű feldolgozások mellett megjelentek az egyedi eseteket vizsgáló tanulmányok is. A hiányok itt els sorban a többségi létb l a kisebbségi létbe visszacsúszott helyi román közösségek történetének feldolgozatlanságából és a magyar közigazgatás napi gyakorlatának feltáratlanságából adódnak. A kutatásokat a korabeli nemzetiségpolitikai gyakorlat és diskurzus szembeállításával, a kisebbségek önszervez d tevékenységének vizsgálatával, a telepítések kérdésének további elemzésével, vagy − a nagybányai esettanulmányhoz hasonlóan − a közigazgatás helyi működésének további elemzésével lehetne kiegészíteni. gazdaság- és társadalomtörténet Gazdaságtörténeti szempontból a kérdés szakirodalma már nem b velkedik hasonló számú feldolgozásokkal. Az eddig megjelent tanulmányok legnagyobb része a vissza- Tóth-Bartos András 58 Erdélyi magyarság 1920–1944 csatolást követ en megindult modernizációs és fejlesztési folyamatok mentén vizsgálja a régió 1940−1944 közötti történetét. Az 1940-es országgyarapodás során Magyarország egy gazdaságilag elmaradott területtel b vült. Már a katonai közigazgatás alatt szükségessé vált az országos vasúthálózattól leszakadt székelyföldi területek ellátásának biztosítása. Ugyanekkor készültek el az els gazdasági jellegű jelentések az országrész helyzetér l. A magyar kormány a reintegráció jegyében egy átfogó támogatási és fejlesztési politikát dolgozott ki. Az impériumváltást követ en létrehozták az Erdélyi Szociális Szervezetet, az Erdélyi Gazdasági Tanácsot,43 illetve 1941 folyamán a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyi Kirendeltségét.44 A támogatások célbajuttatásában résztvettek az erdélyi intézmények is, mint például az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Marosvásárhelyi Központja, valamint a „Szövetség” Gazdasági- és Hitelszövetkezetek Központja. A sok esetben ambiciózus (de legtöbbször a javaslatok szintjén megragadt) tervek kiterjedtek az infrastrukturális fejlesztésekre, a kisipar támogatására, a növény- és állattenyésztés min ségi feljavítására, és nem hiányoztak a nagyobb volumenű befektetések sem.45 E modernizációs politikával Oláh Sándor foglalkozott behatóan. Vizsgálatait azonban csak a Székelyföld, azon belül is Csík és Udvarhely megyékre korlátozta.46 Mindenképpen fontos lenne a további vizsgálatokat Erdély többi megyéjére is kiterjeszteni, f leg a szórványvidékekre. (Habár a székelyföldi területek valóban kiemelt helyet foglaltak el a korabeli politikai közbeszédben, a szórványvidék nemzetiségpolitikai szempontokból értékel dött fel. Külön hivatal − a Miniszterelnökség Nemzetiségpolitikai Osztályának alárendelt Erdélyi Külön Szolgálat − foglalkozott ezekkel a területekkel és az itt életbe léptetend intézkedések, például a telepítések kidolgozásával, végrehajtásával.) A kutatás szélesebb kontextusba való helyezése lehet séget adna olyan kérdések vizsgálatára, mint a lokális intézményi és az ehhez kapcsolódó személyi hálózatok kiépülése vagy a központi kormányzatnál kifejtett erdélyi nyomásgyakorlás súlya, továbbá lehet ség nyílna a korabeli Erdélyre vonatkozó diskurzusok mélyebb vizsgálatára is. Szintén a gazdasági kérdésekhez tartozó, de a nemzetiségi politikához is szorosan illeszked probléma az 1921. évi román földreform revíziója. A román földreform felülvizsgálása érdekében már a visszacsatolást követ hónapokban adatgyűjt munkálatokba kezdtek. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet keretén belül, Venczel József vezetésével életre hívtak egy kilenctagú testületet, az Erdélyi Agrárreform Tanulmányi Bizottságot, amelynek els dleges célja az észak-erdélyi helyzetkép pontos felmérése volt.47 A revízió jogi alapját az 1440/1941. M.E. sz. rendelet adta meg. A rendelet 6. §-a kimondta, hogy a visszacsatolt területen az 1918–1940 között az ingatlanok elidegenítése végett létrejött jogügyletek bírósági úton megtámadhatóak, amennyiben a folyamodványt a vármegyei gazdasági albizottság jóváhagyta. Abban, hogy jogi útra terelték a földreform-revíziót, egyrészt az játszott közre, hogy a felvidéki hasonló revízió csúfos kudarcba fulladt,48 másrészt pedig a magyar hatóságok a végs rendezést a háború utánra kívánták hagyni.49 A birtokrevízióról, mint az egyik legtöbb konliktust generáló kezdeményezésr l csak elszórt információkkal rendelkezünk. Ez leginkább azzal magyarázható, hogy a kérdéssel kapcsolatos források jelent s része hiányzik, vagy nagyon szét van szórva az egyes hivatalok iratanyagaiban. Az észak-erdélyi birtokpolitika további vetületét képezték a magyar birtokállomány növelését célzó birtokvásárlásokkal és parcellázásokkal, valamint a különböz telepítésekkel összefügg kérdések is. A gazdasági megfontolásokon túl, mindkét probléma szorosan kapcsolódott a négy év erdélyi magyarságpolitikájához Tóth-Bartos András 59 Erdélyi magyarság 1920–1944 is: központilag támogatták az eladásra kerül (f leg román) birtokok felvásárlását, a telepítéseket pedig igyekeztek a szórványvidékre koncentrálni.50 Ami a korszak kutatásának társadalomtörténeti részét illeti − a gazdaságtörténethez hasonlóan − szintén kevés a feldolgozás. A két világháború között kialakított és útnak indított új szemléletű szociálpolitika és társadalomszervezés a leginkább kutatott téma. A „produktív szociálpolitika” lényege az volt, hogy a karitatív jellegű segélyeket kölcsönökre cserélték, kimozdítva ezáltal a segélyezetteket a passzivitásból. Az egész rendszert egy nevelési folyamattal is egybekapcsolták, amely révén a segélyezettek gyermeknevelési, közösségi, vallási mentalitását akarták átformálni. Az új rendszer megvalósítására az 1940-ben létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap és az ezt felügyel szerv, az Országos Szociális Felügyel ség volt hivatott.51 Szintén kevéssé kutatott téma az oktatás: az eddig megjelent munkák52 f leg nemzetiségpolitikai szemszögb l közelítenek a problémához. Hiányoznak azonban az iskolán kívüli népművelést, valamint az egyes oktatási intézetek által rendezett nyári egyetemeket, tanfolyamokat elemz munkák. Ablonczy Balázs már említett tanulmánya53 szélesebb kontextusban vizsgálja az erdélyi turizmus kérdését, ellenben nincsenek feldolgozva még a társadalmi egyesületek, mozgalmak, a sport vagy a kulturális élet egyes vetületei. Társadalomtörténeti szempontból értékes adatokat tartalmaznak a mindennapi életet kutató, az oral history módszerére alapozó munkák.54 Ezek az egyén szintjén vizsgálják a határváltozás következményeit, olyan kérdésekre keresve a választ, hogy miként élték meg a határ mentén él k a megosztottságot és miként hatott ez a kollektív tudatra. A tanulmányok változatos képet mutatnak: a nemzetiségileg vegyes vidéken végzett kutatások a korábbi ellentétek kiélez désér l tesznek említést, 55 de a nehéz id kben a közös túlélést el segít kölcsönös tolerancia is jelen volt.56 Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk az eszmetörténeti megközelítést is. A kutatások itt f leg az erdélyi magyar irodalomban bekövetkezett változásokat elemezték. Vallasek Júlia mutatott rá, hogy a második bécsi döntés utáni észak-erdélyi magyar irodalom egyik f jellemz je az „újraolvasás” volt, mivel az Erdélyben korábban megjelent irodalmi művek jó részét ekkor újra kiadták. Ez megnövelte az erdélyi írók magyarországi ismertségét, de megítélésükben nem hozott mély változásokat, inkább meger sítette a művek korábbi olvasatát. További jellemz je volt a kornak a történelmi és a személyes múlt dominanciája, aminek következtében megnövekedett a történelmi regények és a visszaemlékezések száma.57 * A fentiekben arra tettem kísérletet, hogy röviden bemutassam az Észak-Erdély 1940−1944 közötti történelmével összefügg f bb kutatási területeket és − f leg az elmúlt 10-15 évben született − fontosabb írásokat. Összegzésként elmondható, hogy a vizsgálat nyomán egy mozaikszerű kép tárul elénk. Annak ellenére, hogy napjainkban széles skálán folynak a kutatások, nagyon sok olyan kérdés maradt még, amelyek megválaszolatlansága miatt az egyes részkutatások nehezen vagy egyáltalán nem kapcsolhatóak össze. Sok esetben még az alapkutatások is hiányoznak, amelyek nélkül pedig nem születhetnek meg a nagyobb monográiák és összefoglalók. Mindezek ellenére, a korábbi évekhez képest, sok területen jelent s el relépés történt. A korszak megítélése árnyaltabbá vált, és megindulni látszik a román és a magyar történészek közötti pár- Tóth-Bartos András 60 Erdélyi magyarság 1920–1944 beszéd is. A politikatörténeti munkák dominanciája mellett egyre több olyan munka is megjelenik, amely a makroszintt l eltávolodva, az egyén szintjén is vizsgálja az impériumváltás következményeit. Jegyzetek 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarok kapcsolattörténete. Problémakatalógus. Pozsony, 2004, Kalligram Kiadó, 37−50. o. Vallasek Júlia: Az újraolvasás kora. Limes, 2006. 2. sz. 94. o. Az „éltem eddig összesen négy évet, 1940−1944 között” és az ehhez hasonló állítások jól szemléltetik azt a (legtöbb esetben retrospektíve keletkezett) pozitív megítélést, amellyel – f leg az id sebb visszaemlékez k – a korszakot illetik. Pozsony Ferenc: Zabola. Budapest, 2002, Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht., 60−67. o. Erre jó példa a Bárdi Nándor által használt „Tündérkert-vízió” fogalma és az ezzel jellemezhet diskurzus. Bárdi: Tény és való… 133. o. Vö. U : A „kis magyar világ”. Észak-Erdély átalakulása, 1940−1944. Limes, 2006. 2. sz. 5−6. o. A román történetírás eredményeir l b vebben lásd Sárándi Tamás: Észak-Erdély 1940−1944 közötti története a román történetírásban. Limes, 2006. 2. sz. 131−138. o.; L. Balogh Béni: A magyar és a román történetírás a második bécsi döntésr l, 1945−1989. In Pásztor Cecília (szerk.): „… ahol a határ elválaszt”. Trianon és következményei a Kárpát-medencében. Balassagyarmat – Várpalota, 2002, Nagy Iván Történeti Kör – Nógrád Megyei Levéltár, 397−414. o. Lásd például Bălu, Daniela: Biserica românească în judeţul Satu-Mare. Arad, 2010, Ed. Vasile Goldiş; Ioan Lăcătuşu: Drama românilor din Arcul intracarpatic după Dictatul de la Viena (1940−1945). In Vilică Munteanu − Ioan Lăcătuşu (ed.): Românii în dezbaterile Congresului Secuiesc din 1902. Premise, deziderate şi reverberaţii. Oneşti, 2011, Magic Print, 147−157. o. A szemléletváltásra jó példa Cornel Grad könyve (Al doilea arbitraj de la Viena. Iaşi, 1998) vagy Ottmar Traşcă tanulmányai (Relaţiile româno–ungare şi problema Transilvaniei, 1940−1944. I. In Anuarul Institului de Istorie „A. D. Xenopol”. XLI, 2004, Iaşi, Editura Academiei Române, 311−349. o.; Relaţiile româno–maghiare şi problema Transilvaniei, 1940−1944. II. In Anuarul Institului de Istorie „A. D. Xenopol”. XLII, 2005, Iaşi, Editura Academiei Române, 377−408. o.). Írásaiban Traşcă a román történetírás eredményeit a magyar szakirodalmat is felhasználva vizsgálja, így fogalmazza meg a szemléletbeli változás igényét és szükségességét. Az utóbbi években megrendezett nemzetközi konferenciák el segítették a magyar és a román történészek közötti kommunikációt. Az el adásokat követ viták során sikerült közelebb hozni a két fél egymással konkuráló szemléletmódját. Magyar és román szakemberek részvételével 2010ben és 2011-ben a romániai Szatmárnémetiben, a helyi múzeum szervezésében rendeztek egy-egy konferenciát a második bécsi döntés, illetve Észak-Erdély kapcsán. (2010: A második bécsi döntés, 1940. augusztus 30. Előzmények és következmények; 2011: Kisebbségek a Kárpát-medencében.) A 2011. évi konferencia anyaga már nyomtatásban is elérhet . L. Balogh Béni – Grad, Cornel – Sárándi Tamás – Traşcă, Ottmar (szerk.): A második bécsi döntés, 1940. augusztus 30. Előzmények és következmények. Szatmárnémeti, 2011, Szatmár Megyei Múzeum. 1940−1944 között mind Románia, mind Magyarország a reciprocitás elvére helyezte nemzetiségpolitikáját: retorzióra retorzióval válaszoltak. A dél-erdélyi magyarság történetébe a Limes c. folyóirat 2011. 2. száma nyújt betekintést. A kisebb lokális villongásokat leszámítva, Erdélyt a magyar csapatok harc nélkül vették át. Az ehhez kapcsolódó kérdéseket a szakirodalom a diplomácia-történet vagy a magyar katonai közigazgatás kapcsán tárgyalja. Az általános hadtörténeti munkák is f leg a magyar politikai vezetés és a katonai elit közötti ellentéteket emelik ki. A Teleki Pál miniszterelnök és Werth Henrik vezérkari f nök közti ellentétr l lásd pl. Vargyai Gyula: Magyarország a második világháborúban. Összeomlástól Tóth-Bartos András 11 12 13 14 15 16 17 18 61 Erdélyi magyarság 1920–1944 összeomlásig. Budapest, 2001, Korona Könyvkiadó, 133−154. o. Észak-Erdély csak Romániának a háborúból való 1944. augusztus 23-i kiugrása után vált hadműveleti zónává. Nagyobb csatára Torda mellett került sor. (Az erdélyi hadműveletekr l lásd pl. Ravasz István: Erdély mint hadszíntér, 1944. Budapest, 1997, Petit Real. A határvédelemr l Szabó József János: Az Árpád-vonal: a Magyar Királyi Honvédség védelmi rendszere a Keleti-Kárpátokban, 1940−1944. Budapest, 2002, Timp.) Hadtörténeti szempontból tehát a tárgyalt id szaknak csupán az utolsó hónapja emelhet ki, így ezeket a kérdéseket inkább az általános, hadtörténeti szakirodalom tárgyalja. Vö. Romsics Ignác: Magyar történeti problémák 1900−1945. In Püski Levente – Valuch Tibor (szerk.): Mérlegen a XX. századi magyar történelem. Értelmezések és értékelések. Debrecen, 2002, 22. o.; L. Balogh: A magyar és a román történetírás… 402. o. Romsics Ignác: A Horthy-rendszer jellegéről. Historiográiai vázlat. In Ormos Mária (szerk.): Magyar Évszázadok: Tanulmányok Kosáry Domokos 90. születésnapjára. Budapest, 2003, Osiris Kiadó, 210. o. Püski Levente: Demokrácia és diktatúra között. A Horthy-rendszer jellegér l. In Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest, 2003, Osiris Kiadó, 206−213. o. Így például pár oldal erejéig foglalkozik a kérdéssel az 1990-es évek közepén, Kollega Tarsoly István szerkesztésében megjelent többkötetes, Magyarország 20. századi politika-, gazdaság- és társadalomtörténetét feldolgozó munka. (Kollega Tarsoly István: Magyarország a XX. században. I. kötet. Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás. Szekszárd, 1996, Babits Kiadó, 116−117. o.) Ebben a szerz k inkább a diplomáciai fejleményekre helyezik a hangsúlyt, belpolitikai téren f leg a visszacsatolt területeken alkalmazott intézkedéseket állítják egymással párhuzamba. Említés szintjén (három oldal erejéig) került feldolgozásra a visszacsatolt Észak-Erdély kérdése Gergely Jen és Izsák Lajos munkájában is. (Gergely Jen – Izsák Lajos: A huszadik század története. Budapest, 2000, Pannonica Kiadó, 103−104. o.) Romsics Ignác 2005-ben újra kiadott kötetében csak egy fejezet erejéig tárgyalja a kérdést, beillesztve azt az általános külpolitikai kérdéskörbe. (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Harmadik, javított és b vített kiadás. Budapest, 2005, Osiris Kiadó, 235−252. o.) Az erdélyi magyar elit szocializációs és integrációs viszonyairól, valamint az 1940 utáni szemléletváltásukról b vebben lásd Bárdi Nándor: A romániai magyar elit generációs csoportjának integrációs viszonyrendszere (1918−1989). In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs kísérletek a magyar kisebbségek történetében. Somorja – Dunaszerdahely, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 41−66. o.; U : A múlt, mint tapasztalat: a kisebbségb l többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása, 1940−1944. In Czoch Gábor – Fedinec Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukciói: példák a 19–20. századi magyar és közép-európai történelemből. Budapest, 2006, Teleki László Alapítvány, 237−292. o.; Horváth Sz. Ferenc: Utak, tévutak, zsákutcák. I−IV. Pál Árpád két világháború közötti politikai nézeteir l. In Ablonczy Balázs – Fedinec Csilla (szerk.): Folyamatok a változásban. A hatalomváltások társadalmi hatásai Közép-Európában a XX. században. Budapest, 2005, Teleki László Alapítvány, 117−160. o. Bárdi Nándor: A „kis magyar világ”. Észak-Erdély átalakulása, 1940−1944. Limes, 2006. 2. sz. 5−6. o. Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély. Budapest, 2011, Jaffa Kiadó, 15. o. A szerz kötetlen el adásmódja és a jegyzetek viszonylag csekély száma miatt a könyv a tudományos jellegű, de a szélesebb közönség számára íródott ismeretterjeszt munkák közé sorolható. Ablonczy egyik f kutatási témája a két világháború közötti magyar nemzetépítés társadalomés művel déstörténeti hátterének vizsgálata. Az Erdéllyel (is) foglalkozó egyéb munkái közül megemlítjük U : Teleki Pál ismeretlen memoranduma az erdélyi kérdésr l 1940. Pro Minoritate, 2004. sz−tél, 64–85.; U : Teleki Pál nemzetr l és társadalomról – a visszacsatolások el tt és után. In Fedinec Csilla (szerk.): Nemzet a társadalomban. Budapest, 2004, Teleki László Alapítvány, 151−173. o.; U : Teleki Pál. Budapest, 2005, Osiris Kiadó, 456–491. o.; U : Védkunyhó. Tóth-Bartos András 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 62 Erdélyi magyarság 1920–1944 Turizmusfejlesztés és nemzetépítés Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között. Történelmi Szemle, 2008. 4. sz. 507−533. o. L. Balogh Béni: A magyar−román kapcsolatok 1939−1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002, Pro Print Könyvkiadó. U : Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939–1944 között. Regio, 1999. 3−4. sz. 243−266. o. U : Az idegháború kezdete. Magyar−román tárgyalások 1940 szén. In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbség történetében. Somorja, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 101−102. o. Lásd U : The Second Vienna Award and the Hungarian−Romanian relations 1940−1944. Boulder, CO: Social Science Monographs, 2011. Sebestyén Elemér – Szabó Péter: Magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben és a Székelyföldön 1940 szén. Századok, 2008 (142.) 6. sz. 1383−1420. o. A fogalmat az els k között Szekfű Gyula történész használta. Eszerint a trianoni békeszerz dés következtében az utódállamokba került magyar közösségeknek be kellett illeszkedniük az új keretek közé. Az eltér tapasztalatok és az anyaországgal való korlátozott kapcsolat kés bb régiónként jelent s különbségekhez vezetett. E folyamatot Szekfű a „szétfejl dés” jelz vel illetett. Ehhez kapcsolta a transzszilvanizmus fogalmát is, amelyet a történeti hagyományokra épül erdélyi különállás természetes folyamataként értelmezett. Az újabb, már a kisebbségi környezetben szocializálódott és önálló társadalomszervezésben gondolkodó nemzedék az alkalmazkodás következményeként értelmezte mindezt. Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”. Kísérlet az Erdélyi Párt identitásának és identitáspolitikájának elemzésére 1940−1944. Budapest, 2008, Napvilág Kiadó /Politikatörténeti Füzetek XXV./, 7−9. o.; Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Reprint. Budapest, 1989, ÁKV–Maecenas Kiadó, 456−499. o. Bárdi: A romániai magyar elit generációs csoportjának integrációs viszonyrendszere… 43−44. o. Csilléry Edit: Közalkalmazottak és köztisztvisel k Észak-Erdélyben a második bécsi döntést követ en. Limes, 2006. 2 sz. 73−92. o. Lásd Oláh Sándor: Székelyföldi szövetkezetek 1940−1944 között. In Szövetkezetek Erdélyben és Európában. Kolozsvár, 2007, Romániai Közgazdász Társaság, 275−291. o. Ilyen volt a Csík megyei közbirtokosságok (az úgynevezett Csíki Magánjavak) választmánya és irányítása körüli huzavona (U : Gyakorlati gondolkodásmód és megmerevedett etatizmus. Korall, 2004. december, 99−102. o.), vagy az állami beruházással építend Székelyföldi Villamosművek vezet ségi összetétele, illetve az er mű helye körüli vita. (Ablonczy: A visszatért Erdély… 107−108. o.). Egry: Az erdélyiség „színeváltozása”… 179−180. o. Lásd Bárdi: A múlt, mint tapasztalat… i. m. Egry: Az erdélyiség „színeváltozása”… i. m. Az erdélyi magyar nemzetiségpolitika egyik meghatározó teoretikusának, Mikó Imrének az életútjáról Bárdi Nándor írt elemzést (Bárdi Nándor: Egy magyar girondista Erdélyben. In Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Csíkszereda, 1998, Pro-Print Könyvkiadó, 5−33. o.), illetve Balázs Sándor adott közzé hosszabb lélegzetvételű munkát (Balázs Sándor: Mikó Imre. Élet és pályakép: kéziratok, dokumentumok 1933−1968. Kolozsvár, 2008, Polis Könyvkiadó). Ugyan közölt tanulmányt László Dezs erdélyi képvisel tevékenységér l. (Balázs Sándor: László Dezs a magyar parlamentben. In Cseke Péter [szerk.]: László Dezső emlékezete. Kolozsvár, 1993, Polis Könyvkiadó, 99−122. o.). Paál Árpád életútját és szemléletváltását (a polgári radikalizmustól a széls jobbig) Horváth Sz. Ferenc elemzte. Horváth Sz.: Utak, tévutak, zsákutcák… i. m. Ablonczy: A visszatért Erdély… 266. o. Erre vonatkozóan lásd Bárdi: A múlt, mint tapasztalat… i. m.; Egry: Az erdélyiség „színeváltozása”… i. m. Benk Levente: Magyar nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben 1940–44. Pro Minoritate, 2002. sz, 7−41. o. Tóth-Bartos András 36 63 Erdélyi magyarság 1920–1944 Egry Gábor: Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940– 1944. Limes, 2010. 2. sz. 97−111. o. 37 Uo. 109. o. 38 Sárándi Tamás: Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben. Limes, 2010. 2. sz. 75−95. o. 39 Uo. 76−77. o. 40 Ezalatt általában a nemzeti (magyar) szempontból való megbízhatóságot értették, amelynek megítélésében els sorban a román berendezkedés alatt a magyarokkal szembeni magatartás volt a mérvadó. 41 A civil nyomásgyakorlók közé sorolhatóak a katonai parancsnokok mellé tanácsadóként beosztott helyi magyar elit tagjai, továbbá a helybéli német lakosság képvisel i, valamint az egyes (lokális vagy országos) társadalmi szervezetek. 42 Sárándi: Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban… 82. o. 43 Ablonczy: Teleki Pál… 470. o. 44 Erre vonatkozóan lásd a 3300/1941. F.M. és a 7272/1941. F.M. sz. rendeleteket. 45 A magyar hatóságok legnagyobb méretű erdélyi befektetése a Déda–Szeretfalva vasútvonal kiépítése volt. A 40 km hosszú, széles nyomtávú vonal megépítése els sorban az új határvonal miatt közlekedési szempontból leszakadt székelyföldi részeknek az ország vérkeringésébe való bekapcsolását szolgálta. Az óriási pénzügyi er forrásokat igényl , de rekordid alatt elkészült vasútvonal a MÁV utolsó nagyméretű építkezése is volt egyben. Az erdélyi vasúti infrastruktúra kiépítésének kérdésér l b vebben Horváth Ferenc – Kubinszky Mihály: Magyar vasúti építkezések Erdélyben. Budapest, 1998, MÁV. 46 Az elmúlt években Oláh Sándor több tanulmányt közölt a kérdésr l. Szélesebb kontextusban, illetve Csík- és Udvarhely vármegyékre lásd Oláh Sándor: Kivizsgálás: írások az állam és társadalom viszonyáról Székelyföldön. Csíkszereda, 2008, Pro Print Kiadó. Háromszék vármegyére TóthBartos András: Háromszék vármegye gazdaságának fejlesztésére tett próbálkozások 1940−1944 között. Limes, 2006. 2. sz. 107−118. o. 47 Az 1921. évi román földreformról és a felülvizsgálati munkák els eredményeir l Venczel József: Az erdélyi román földbirtokreform. In Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve. 1940−1941. Kolozsvár, 1942, 309−465. o. 48 A felvidéki földbirtok-revízióról b vebben Tilkovszky Lóránt: A csehszlovák földreform magyar revíziója az els bécsi döntéssel átcsatolt területen (1935−45). Agrártörténeti Szemle, 1964. 1−2. sz. 113−138. o. 49 Benk : i. m. 28. o. 50 A témáról b vebben lásd Tóth-Bartos András: Birtokpolitika Észak-Erdélyben, 1940–1944. Korall, 2012. 51 Hámori Péter: A magyar kormány szociálpolitikája a visszacsatolt Felvidéken és Észak-Erdélyben. In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbség történetében. Somorja, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 167−188. o. 52 Els sorban Szlucska János munkája érdemel említést (Szlucska János: „Pünkösdi királyság”. Az észak-erdélyi oktatásügy története 1940−1944. Budapest, 2009, Gondolat Kiadó), amelyben a szerz a magyar oktatási rendszer két alsó szintjének észak-erdélyi működését, valamint a visszaállított kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem helyzetét vizsgálja, de foglalkozik a délerdélyi magyar iskolák helyzetével is. A kötet hiányosságaként a néhol zavaró szerkezet és az id nként felszínes forráskritika említhet (Sárándi Tamás: Oktatáspolitika a kis magyar világban. Szlucska János kötetér l. Limes, 2011. 2. sz. 129−133. o.), de a mű ennek ellenére megkerülhetetlen a téma kutatásában. 53 Ablonczy: Védkunyhó… i. m. 54 Gidó Csaba: Román–magyar határkérdés 1940–1944-ben, különös tekintettel a Székelyderzs és Kányád között húzódó határvonalakra. In Hermann Gusztáv (szerk.): Areopolis. Történelmi- és társadalomtudományi tanulmányok IV. Csíkszereda–Székelyudvarhely, 2004, Hargita Megyei Tóth-Bartos András 55 56 57 64 Erdélyi magyarság 1920–1944 Kulturális Központ, 176−200. o.; Hámori Péter: Határváltás és emlékezet szatmári és máramarosi interjúk alapján. (Észak-Erdély 1940−1944-ben.) In Czoch Gábor − Fedinec Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19−20. századi magyar és közép-európai történelemből. Budapest, 2006, Teleki László Alapítvány, 209−218. o. Balogh Balázs – Fülemile Ágnes: Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen: fejezetek a regionális csoportképzés történeti folyamatairól. Budapest, 2004, Akadémiai Kiadó, 202−240. o. Zsidó Ferenc: Elhervadt a túróvirág… A „kicsi magyar világ” lokális történelme egy határszelte kisrégióban. Székelyföld, 2007. 4. sz. 126−146. o. Vallasek: i. m. 95. o. Limes 65 Erdélyi magyarság 1920–1944 Sárándi Tamás Fejezetek az észak-erdélyi katonai közigazgatás történetéből A tanulmány kísérlet az 1940 szén Észak-Erdélyben működött katonai közigazgatás tevékenységének minél sokoldalúbb megvilágítására.1 A hiányos forrásadottságok miatt2 az ekkor született rendeletek és utasítások ismertetése mellett f leg a gyakorlati intézkedésekb l igyekeztünk visszafejteni e két és fél hónap idején meginduló folyamatokat. A tanulmányban igyekeztünk sorra venni a korszak legfontosabb problémáit, amelyekkel a katonai közigazgatás szembesült. A korszak kutatása még kezdeti szakaszban van, és a terjedelmi korlátok sem teszik lehet vé az összes probléma számbavételét és részletes kibontását, ezért sok esetben csak a kutatás jelenlegi állásának összefoglalására szorítkoztunk. Nem foglalkozunk külön fejezetben a bevonulás során történt atrocitásokkal, a szociálpolitikával és az ehhez szorosan kapcsolódó dél-erdélyi menekülthullámmal, illetve a román egyházak helyzetével. A számba vett kérdéskörök tárgyalásakor hangsúlyos szerepet szántunk az egész id szak egyik kulcsproblémájának, a kisebbségi kérdésnek. A korabeli rendelkezések dönt többsége átfogó jellegű intézkedés volt, így csak azok hatásainak vizsgálatából lehet megállapítani kisebbségellenes élüket.3 a katonai közigazgatás szerkezete és felállása Az 1940 szén Észak-Erdélyben felálló katonai közigazgatás hármas tagoltságú volt: járási vagy városi, vármegyei, továbbá a hadsereg-parancsnoksági szintre oszlott. A a polgári közigazgatás rendszerében a f szolgabírói vagy polgármesteri szintnek megfelel járás jelentette az els fokú s egyben legfontosabb közigazgatási szintet, Három részb l állt: katonai rész (parancsnokság), polgári rész (közigazgatási el adók) és az úgynevezett kisegít személyzet. Ez ideális esetben 20−22 embert jelentett. A parancsnokság három f b l állt: parancsnok (általában tiszt vagy altiszt látta el ezt a feladatot), parancsnokhelyettes és segédtiszt, akik mind a Honvédelmi Minisztérium kirendeltjei voltak. A polgári részt hat el adó alkotta, a legfontosabb feladata a közigazgatási el adónak volt. Emellett f leg pénzügyekkel és számvitellel foglalkozó el adók segítették a járási parancsnok munkáját. A legnagyobb számú csoportot (kb. 10−13 f ) a kisegít személyzet alkotta (írnokok, küldönc, fogalmazók),.4 A járási katonai parancsnokok hatáskörébe tartozott a szakigazgatás, ugyanakkor rendészeti jogkörrel is felruházták ket, és a közigazgatási rendeletek gyakorlatba ültetéséért is k feleltek. Továbbá kinevezték és felügyelték a falusi jegyz k tevékenységét. Sárándi Tamás 66 Erdélyi magyarság 1920–1944 A vármegyei parancsnokság a polgári közigazgatásban az alispánnak felelt meg, de annál szélesebb jogkörrel rendelkezett. Ez is hármas tagoltságú volt, sokkal nagyobb volt viszont a közigazgatási el adók száma. . A 19 el adót hat minisztérium delegálta: a belügy-, a földművelésügyi, az ipar- és kereskedelmi, a pénzügy-, a vallás- és közoktatásügyi, valamint a közlekedésügyi minisztérium.5 A vármegyei parancsnokok általában tábornokok voltak, k feleltek a vármegyei szintű szakigazgatásért, valamint a járási parancsnokok munkájának összehangolásáért. A harmadik szintet az egész közigazgatást irányító és a polgári közigazgatásban a tartományi helytartói szintnek megfelel hadsereg közigazgatási csoportja jelentette.6 A katonai szervek (Vezérkari F nökség − VKF) és a kormány közötti kapcsolattartás érdekében Teleki Pál miniszterelnök kormánymegbízottat nevezett ki bizalmasa, Papp József személyében. A kett s (polgári és katonai) beosztás a hibák elkerülését is célozta. Járási szinten a polgári el adók feladata a parancsnok intézkedéseinek el készítése és tevékenységének szakszerű ellátása volt. Döntési jogkörrel csak a parancsnok rendelkezett, azonban minden fontos kérdésben ki kellett kérnie az el adók véleményét. Ugyanez történt a vármegye és a hadsereg szintjén is: itt a kormánymegbízottat f leg személyi kérdésekben kellett megkérdezni, továbbá bírálhatta felül a bizonyíthatóan hibás döntéseket. A látszólag jól kigondolt és felépített rendszer csak els ránézésre volt tökéletes. Addig működött jól, amíg konkrét feladatok megoldása napirendre nem került. Ennek els dleges oka az, hogy a tisztekolyan feladatokkalszembesültek, mint korábban soha, illetve el re nem látott, s ezáltal nem is szabályozott problémák merültek fel. Másrészt minden kérdést (lakásbérek, tulajdonviszonyok, papok államsegélye, stb.) igyekeztek megoldani, szabályozni, és nem vették igyelembe azt, hogy els dleges feladatuk a polgári közigazgatás el készítése lenne. A korabeli beszámolók rendre arról szólnak, hogy a katonai parancsnokok nem kérték ki és/vagy nem vették igyelembe a közigazgatási el adók véleményét, így sok esetben téves döntést hoztak.7 Holott a polgári csoport szerepe épp az lett volna, hogy biztosítsa a döntések szakszerűségét és törvényességét. A meghozott intézkedésekben inkább a katonai elképzelések érvényesültek, mint a polgáriak. A kinevezett kormánymegbízottnak nemegyszer már csak az maradt, hogy visszavonja a meghozott téves vagy jogsért intézkedéseket.8 Sok esetben a parancsnokok a reváns vágyától fűtött „tanácsadókkal” vették körül magukat, akiket gyakran a személyes bosszú vezérelt.9 Más vélemények szerint a rendszer eleve téves elgondoláson alapult, mert azzal, hogy elfogadta a kormánymegbízotti rendszert, Teleki lemondott a katonai közigazgatás feletti közvetlen ellen rzésr l .10 Így a miniszterelnök viszonylag toleráns nemzetiségpolitikájának a megvalósulása is kérdésessé vált. A járási parancsokságok kiépülésének folyamatát a Szatmár vármegyei nagybányai járás példája illusztrálja. Itt – a vármegyei parancsnoknak címzett távirat szerint - a katonai közigazgatás 1940. szeptember 7-én kezdte meg működését, bár egyel re sem a parancsnok, sem a hadtápalakulat nem volt a helyén.11 Vitéz Sebestyén Béla vármegyei parancsnok a szeptember 19−27-e között megejtett szemleútja alkalmával már úgy találta, hogy a járási parancsnokságok mindenhol megkezdték a munkát, és a nehézségek ellenére a közigazgatás mindenhol zavartalanul működött.12 Egy kés bbi kimutatás pontos képet ad a járási parancsnokság mellé kirendelt polgári el adók és a kisegít személyzet összetételér l. Három csoportba sorolja a polgári el adókat: kirendelt, átvett és felvett. A nagybányai járási parancsnokság polgári cso- Sárándi Tamás 67 Erdélyi magyarság 1920–1944 portját 13 f alkotta, ezek nagy többsége (nyolc f ) korábban a román közigazgatásban is tevékenykedett és csak kett t rendeltek ki Magyarországról. , .13 A nagybányai egyike a vármegye legnépesebb román lakossággal rendelkez járásainak, a polgári csoport összetétele mégis hasonlított az arányaiban sokkal nagyobb magyarsággal rendelkez szatmári járáséhoz. a bevonulás és a katonai közigazgatás első intézkedései A honvédség 1940. szeptember 5-én meginduló bevonulását a helybeli magyar lakosság kitör lelkesedéssel fogadta. Ezt er sítik meg mind a korabeli sajtó- és magánbeszámolók,14 mind az azóta született munkák.15 Az öröm leírhatatlan volt, a magyar lakosság felszabadulásként és a bevonulást megel z napok, hetek rémuralmának végeként élte meg a pillanatot. A románok ezzel szemben visszafogottan reagáltak, és hazájuk elvesztéseként értelmezték az eseményeket. A németek horogkeresztes zászlókat tűztek ki házaikra, és inkább Németországot éltették. A zsidó lakosság a magyarországi zsidóellenes törvények ellenére inkább örömmel fogadta a visszacsatolást, hiszen az észak-erdélyi zsidóság nagy része a magyar kultúrához köt dött. A bevonuláskor tapasztalt lelkesedésük kés bb csökkent, a katonai közigazgatás ideje alatt azonban végig töretlen volt. A lelkesedéshez hozzájárultak a katonai közigazgatás els intézkedései is, amelyek f leg a magyar lakosság érdekeinek kedveztek. Ilyen intézkedés volt például a különböz magyar társadalmi szervezetek működésének újraengedélyezése, elvett székhelyeik visszaadása, vagy román egyesületek ingatlanjainak magyar egyesületi használatba való juttatása. A 3. hadsereg szeptember végén közigazgatási rendeletben is intézkedett az ügyben és el írta, hogy az eddig működésükben akadályozott magyar társadalmi egyesületek a helyi parancsnokság támogatásával kezdjék meg tevékenységüket. Amennyiben nem rendelkeztek saját székhellyel, gondoskodni kellett annak biztosításáról, ha pedig nem volt elegend egyesület, szorgalmazták azok létrehozását.16 Egyedül Szatmárnémetiben november végéig 21 társadalmi egyesület fordult kéréssel a városi katonai parancsnoksághoz; a legtöbb esetben működési engedélyük visszaadását vagy egykori székhelyeik újbóli használatba vételét kérték. A parancsnokság minden esetben kedvez en bírálta el a kéréseket.17 Gazdasági vonatkozásaik mellett a magyarságnak kedvez , illetve hangulatjavító intézkedések voltak azok is, amelyek kimondottan más kisebbség – els sorban a román vagy a zsidó – hátrányára juttattak egyes személyeket különböz el nyökhöz,18 els sorban a különböz ipari létesítmények élére kinevezett magyar gondnokok és az iparengedélyt vagy más jogosítványt szerz személyekesetében.19 A felh tlen lelkesedés azonban több esetben is tudatos rongálásba, inzultusba torkollott, amit már a hatóságok sem nézhettek tétlenül. Kolozsváron például a bevonulás után napokig nem sikerült a hatóságoknak helyreállítaniuk a rendet a város románlakta Monostor negyedében. Kés bb a helybéli magyar lakosság több esetben is megpróbálta eltávolítani a f térr l a románság származásának egyik jelképét , az anyafarkas-szobrot. A hadsereg-parancsnokság azonban közölte, hogy „magasabb érdekek miatt a szobornak egyelőre ott kell maradnia”.20 Az 1. hadsereg-parancsnokság több rendeletben is felhívta a helyi parancsnokok igyelmét arra, hogy a román konzulátus sérelmezte a román Sárándi Tamás 68 Erdélyi magyarság 1920–1944 lakosságot ért inzultusokat, és a Dél-Erdélyben maradt magyarság ügyére hivatkozva kérte ezek beszüntetését.21 a közigazgatás kiépülése és működése A katonai közigazgatás − és az egész észak-erdélyi magyar uralom − egyik legproblematikusabb kérdése a közigazgatás kiépülése és annak személyi összetétele volt. Ez több szempontból is kulcsfontosságú, hiszen Teleki és más korabeli magyar politikusok is els sorban a jó közigazgatás révén óhajtották a nemzetiségi kérdést kezelni .22 Lényeges volt a román nemzetiség részvétele a közigazgatásban. (A két világháború között a magyar kisebbség követelései között az arányos részvétel és a szabad nyelvhasználat is szerepelt, és ugyanezt várták el a második bécsi döntés után a dél-erdélyi magyarok esetében is. Nagy felháborodást okozott Magyarországon, amikor tömegesen bocsátották el az utóbbiakat a román közigazgatásból.) Az észak-erdélyi közigazgatás kérdése ugyanakkor magyar−magyar konliktussá is vált az úgynevezett „ejt erny sök” viszonylag magas aránya miatt.23 Az alsóbb katonai közigazgatás két szintje épült ki. Egyrészt a járási parancsnokság − f leg a polgári csoport koordinálta a közigazgatást és hozott fontos döntéseket −, valamint a helyi, f leg falusi igazgatás. Az els felmerül kérdés az elmenekült román hivatalnokok száma. A korabeli kimutatásokból err l elég pontos képet alkothatunk, a továbbiakban a nagybányai járás esetével illusztráljuk mindezt.24 A román tisztségvisel ket két kategóriába osztották: azokra, akik szeptember 13-a (vagyis a magyar csapatok bevonulása) el tt, és azokra, akik ezt követ en távoztak. A járásból – beleértve Nagybánya városát is – összesen 165 román tisztségvisel menekült el, ez a Szatmár megyéb l elmenekült tisztségvisel k 50%át jelentette.25 A fenti két kategóriát összehasonlítva, az augusztus 30-a és szeptember 13-a közötti intervallumban (vagyis önként) menekült el a tisztségvisel k 74,5%-a.26 A falusi intelligencia 45,2%-a menekült el, 27 legnagyobb részük (34,39%) tanító, illetve tisztségvisel 28 (28,66%) volt. Az elmenekültek 5,73%-át a település adminisztratív vezet i, a jegyz k/aljegyz k, 1,91%-át29 a szellemi vezet k, a papok ( görög katolikusok és ortodoxok) 9,55%-át pedig a szabadfoglalkozásúak (mérnökök, orvosok) képezték. Meglep adat a városi, azon belül is az ipari tisztségvisel k magas aránya a menekültek között. A katonai közigazgatás a tisztségvisel ket is érint els menekülthullám végén, szeptember 7-én kezdte meg működését a járásban. A bevonulás el tt kiadott Utasítás szerint a katonai közigazgatás els és legfontosabb feladata a helyi közigazgatás megszervezése volt. Az els lépést a helyben maradt tisztségvisel k helyzetének felmérése jelentette.30 A következ fázisban felülvizsgálták a helyben maradt román tisztségvisel ket, és szükség szerint pótolták a létszámot. Észak-Erdély esetében az új közigazgatás kialakítása − véleményünk szerint − egy bonyolult, több tényez s „játszma” eredménye volt, ennek pontos menete azonban a mai napig sem ismert, mert nem volt pontosan szabályozva a kinevezések módja. A felvidéki és kárpátaljai esetekb l okulva31 a visszaélések megszüntetése érdekében próbáltak javítani a a kinevezések módszerein, ennek eredménye azonban még nagyobb zűrzavar lett. Sárándi Tamás 69 Erdélyi magyarság 1920–1944 A kiadott Utasítás szerint nem lehetett átvenni olyan közalkalmazottakat, akik nem feleltek meg a követelményeknek, kárt okoztak valamely közületnek, vagy a magyar nemzet érdekét súlyosan sért tevékenységet folyattak. Kikötötték, hogy csak az a tisztségvisel jöhet számításba, aki megfelel nyelvismerettel rendelkezik. A végzettség és a szakmai tudás elé helyezték legfontosabb kritériumként a megbízhatóságot.32 Ezzel eleve megkérd jelez dött a közigazgatás szakmaisága és objektivitása, pl. az érzékenynek számító nemzetiségi kérdés kezelése terén. Hasonló probléma volt, hogy nem szabályozták egyértelműen, ki tekinthet megbízhatónak, nagy teret engedve ezzel a járási vagy vármegyei katonai parancsnoknak. Az Utasítás a továbbiakban kimondta, hogy az átvett tisztségvisel t a megfelel felülvizsgálat (priorálás) után meg kell hagyni a helyén.33 kivételt képeztek a román tisztségvisel k, akiket magyar többségű településekr l román többségű településre kellett helyezni.34 Amennyiben a menekülés vagy a priorálás utáni felmentés miatt üresedés állt fenn, azt helybeliekkel vagy Erdélyb l 1918 után elmenekült személlyel kellett pótolni. Magyarországi tisztségvisel t csak akkor lehetett igénybe venni, ha még ezek után is hiány mutatkozott, és minden esetben külön engedélyt kellett kérni a fels bb hatóságoktól.35 Az el írások szerint kinevezési joga csak az illetékes vármegyei parancsnoknak volt, igaz, csak megfelel tájékozódás után. Szakmai kérdésekben a közigazgatási el adóhoz, kinevezések esetében pedig a helyi magyarság vezet ihez kellett fordulnia.36 A katonai parancsnokok és a polgári el adók között rossz viszony uralkodott, az el adókat − fels bb utasításra − megbízhatatlanoknak és korruptaknak tekintették.37 A katonai parancsnokok a helyi magyarság vezet inek véleményét sem vették sokszor igyelembe, és bosszúvágytól fűtött egyénekkel vették magukat körül.38 Így e többtényez s játszmában fontos szerep jutott a katonai parancsnoknak, az személyisége és a visszatért terület lakosságáról, valamint az ott él kisebbségekr l vallott nézetei dönt nek bizonyulhattak. A helyi magyarság vezet inek is fontos szerep jutott. Teleki felkérte János Áron kormánymegbízottat , hogy székelyföldi körútján alakítson vármegyénként egy-egy bizottságot, amely majd összeállítja a közigazgatásba felvenni javasolt személyek listáját. Vármegyénként 8−10 f b l álló bizottságok jöttek létre, amelyekben a vármegyei parancsnok mellett szerepet kaptak a volt Országos Magyar Párt helyi képvisel i (kés bb behívott országgyűlési képvisel k), az egyház reprezentánsai, valamint a helyi közösség más elismert tagjai (orvosok, mérnökök). A bizottságok minisztériumonként állították össze a jelöltek listáját, amit a helyi parancsnokok csak ajánlásként kezeltek.39 A kinevezéseknél a bécsi népcsoportegyezmény miatt kivételezett helyzetű német kisebbség véleményét is igyelembe vették. Erre persze csak bizonyos megyék esetében került sor (els sorban Beszterce-Naszód, Maros-Torda és Szatmár megyékben). BeszterceNaszódban a németek képvisel i bekerültek a véleményez bizottságba, 1940 decemberében pedig a német kisebbség vezet je átadott egy kilenc f b l álló listát az általuk kinevezésre javasolt személyek neveivel.40 A román kisebbség semmilyen szinten nem jelent meg önálló csoportként a kinevezésekért folyó érdekérvényesítésben. Tagjai sem a véleményez bizottságba nem kerültek be, és arról sincs tudomásunk, hogy névjegyzéket terjesztettek/terjeszthettek el . Számolni kellett a különböz társadalmi szervezetekkel is, amelyek ugyancsak ajánlásokat fogalmaztak meg, illetve protezsálták tagjaikat. Itt els sorban az 1918 után elmenekült erdélyiek szervezeteire gondolunk. Közülük az egyik legjelent sebb a Népies Irodalmi Társaság volt,41 tagjai közül került ki a már említett Papp József kormány- Sárándi Tamás 70 Erdélyi magyarság 1920–1944 biztos és János Áron is. Megemlíthetjük még a Hunyad vármegyei Kun Kocsárd Kör nevű egyesületet, az Erdélyi Fériak Egyesületét vagy a Székely Egyetemi és F iskolai Hallgatók Egyesületét.42 Ugyanez történt helyi szinten is, a különböz szervezetek itt is igyekeztek befolyásolni az eseményeket. Végül szerepet kaptak azok is, akik személyes vagy rokoni kapcsolataikat kihasználva közvetlenül a katonai parancsnokokhoz vagy kormánybiztosokhoz fordultak, s igyelmükbe ajánlották protezsáltjaikat, akik álláshoz szerettek volna jutni. E kör összetételét nehéz megítélni, lehettek köztük erdélyiek és magyarországiak is, de levelük dönt lehetett egy-egy kinevezés esetében.43 Véleményünk szerint az új magyar közigazgatás 1940 szén ezen öt tényez kölcsönhatása eredményeként állt össze, bár nehéz lenne megmondani, hogy e csoportok közül melyik milyen mértékben tudta befolyásolni a kinevezések menetét. Egy Szatmár megye vonatkozásában elvégzett vizsgálat alapján úgy tűnik, hogy − legalábbis a megye esetében − árnyalni lehet azt a képet, amely szerint a helyi katonai közigazgatás legf bb elvárása a megbízhatóság volt, és ez felülírta a képzettséget s a nyelvtudást is. Mivel mindegyik tisztségvisel prioráláson esett át, a megbízhatóságuk tekintetében nem merülnek fel kétségek. Mindez nem ment sem a képesítés (a kinevezett jegyz k 100%-a rendelkezett jegyz i oklevéllel), sem a nyelvtudás rovására (két jegyz t leszámítva, mindegyikük megfelel szinten beszélte a román nyelvet, s ez érvényes volt a magyar többségű községekre is). Megállapítható, hogy a községek dönt többsége(77%-a) románul is beszél magyar jegyz k kezébe került (a Szatmár vármegyei erd di járásba kinevezett román jegyz k pedig tudtak magyarul), a román többségű falvak pedig megmaradtak román bíró igazgatása alatt. A jegyz k származására nézve a következ adatsort kapjuk: 24% Magyarországról kijelölt, 65% észak-erdélyi, míg 9,9% dél-erdélyi születésű volt. Relatív magasnak mondható a Magyarországról kijelöltek száma (24%), de ez megfelelt az észak-erdélyi átlagnak. A falusi bírók esetében teljesen más képet kapunk. Itt nem történt lényeges változás az 1940 el tti közigazgatáshoz képest, dönt többségük az átvett kategóriába tartozó, helyi születésű egyén volt (96,8% a megyében született). Ebb l kifolyólag a bírók nemzetiségi összetétele nagy vonalakban megegyezett a járás nemzetiségi arányszámával, vagyis a románok megfelel számban voltak képviseltetve a legalsóbb szintű adminisztrációban. Általánosabb, egész Észak-Erdélyre érvényes megállapítások levonásához további kutatások szükségesek. Mindenesetre a Szatmár megyei példa alapján pozitívabb kép kezd kirajzolódni a helyi közigazgatásról, mint ahogy azt az eddigi kutatások sejteni engedték. internálások, kiutasítások A katonai közigazgatás intézkedései közül talán a tömeges internálások és kiutasítások voltak a legvitatottabbak. Ezt elismerték már a korabeli beszámolók is, akárcsak a román44 és a magyar történetírás. A már többször említett Utasítás el írta, hogy „őrizetbe kell venni minden olyan személyt, akinek jelenléte a közrend, államérdek, vagy gazdasági okból aggályos”, azonban ebben az esetben is elég tág teret engedett annak eldöntésére, hogy kik is tartoznak ebbe a kategóriába.45 A katonai közigazgatás felállítása után azonnal elkezd dtek a tömeges Sárándi Tamás 71 Erdélyi magyarság 1920–1944 letartóztatások és internálások Sajnos nem sikerült kell tapintattal kezelni a problémát, és kihasználva a pontatlan szabályozást, illetve az igazságszolgáltatás szünetelését, kivizsgálás nélkül, egyszerű feljelentés alapján küldtek internáló táborba embereket, köztük id seket is.46 Ez lehet séget adott egyéni bosszúra és leszámolásokra, rosszhiszemű feljelentgetésekre. A parancsnokok sok esetben azzal járultak hozzá a román−magyar viszony további elmérgesedéséhez, hogy román nemzetiségű személyek internálása el tt nem tájékozódtak az illet kiléte fel l, s nem kérték ki el zetesen a magyarság vezet inek a véleményét.47 Mindez a magyar lakosság felháborodását is kiváltotta, és bizalmatlanságot szült a katonai közigazgatás iránt.48 A helyzetet súlyosbította a csend rök gyakran brutális fellépése egyes román személyekkel szemben. Sok esetben e fellépés hátterében magyarok feljelentései álltak. A kell körültekintés nélkül végrehajtott ilyen akciók is kiváltották a magyar lakosság egy részének a rosszallását.49 A tömeges kiutasítások nagy visszhangot keltettek Romániában, és a román hatóságok ugyanolyan intézkedésekkel válaszoltak. A „túszhelyzetbe” került kisebbségi vezet k (Gyárfás Elemér és Emil Haţieganu) kölcsönösen közbenjártak egyes internált vagy kiutasításra szánt magyar, illetve román értelmiségiek érdekében.50 Annak ellenére, hogy a kormánybiztosok igyekeztek felülbírálni a meghozott döntéseket (amelyek azonban csak a kiemelked fontosságú értelmiségieket érintették), az egyéni internálások sok esetben elnyúló szenvedést jelentettek. 1940 novemberére már a honvédségben is felléptek a túlkapások ellen, ezért az 1388/1940. sz. rendeletben el írták az internálásokkal kapcsolatos visszaélések megszüntetését. Els körben a görög katolikus és ortodox papok ügyében intézkedtek, majd a román orvosok, ügyvédek, tanítók ügyét kellett felülvizsgálni november 15-ig. A jöv beni magatartásra vonatkozóan a rendelet el írta: „a keletmagyarországi és erdélyi részeken, mint hazánk integráns részeinek, tehát nem idegen területen, az állambiztonság követelményeinek érvényesítését nem olyan elvek szerint kell általában eszközölni, mint amilyeneket érvényesíteni kell akkor, mint amikor háború által jutunk idegen területek birtokába.” Kikötötték, nem szabad engedni, hogy a lakosság feljelentésekben „tobzódjon”, s ha valaki kinyilvánítja román nemzeti érzését, az önmagában nem bűn. A jöv beni internálásokkor minden egyes esetben kérni fogják, hogy jelentsék az ügyet a hadsereg f parancsnokának.51 Teleki nézeteivel valószínűleg nem egyezett a tömeges internálások és kiutasítások módszere. Október elejéig mérsékl en lépett fel a katonai közigazgatással szemben, ekkor azonban ellenintézkedésre szánta el magát, s a dél-erdélyi menekültáradatra válaszként románok tömeges kiutasítását rendelte el.52 Noha a kormányf mindezt ideiglenes lépésnek szánta és továbbra is a román−magyar megbékélés fontosságát hirdette, s a retorziók csak Nagyváradot és Kolozsvárt érintették, intézkedések történtek az esetleges újabb tömeges kiutasítások el készítésére. Elrendelték további kétezer román összeírását. Hangsúlyozták, hogy az illet ket nem kell letartóztatni vagy kiutasítani, csak listázni. Meghatározták a kiutasítandók körét is: 1) jómódú román anyanyelvűek; 2) hangadó pópák, tanítók, ügyvédek; 3) a katonai közigazgatás alatt ideiglenesen állásba helyezett román anyanyelvű személyek.53 A túlkapások valószínűleg folytatódtak, mivel novemberben újból le kellett szögezni, hogy az összeírás csak el készület, s nem jelenti egyben az illet k letartóztatását.54 Annak ellenére, hogy további tömeges kiutasításra nem került sor, az egyéni kitoloncolás, 55 illetve az optálás szorgalmazása a katonai közigazgatás egész id tartama alatt folytatódott, tovább rontva a kisebbségi kérdés kezelésének esélyeit. Sárándi Tamás 72 Erdélyi magyarság 1920–1944 az észak-erdélyi menekültkérdés A menekültkérdés szorosan összefüggött az internálásokkal. Az internálások ugyanis nyilvánvalóan hozzájárultak a menekülési hajlam el idézéséhez, és a kiutasítottak képezték a menekültek egyik kategóriáját. A kérdés rendkívüli fontossága els sorban a menekültek nagy számának tulajdonítható. Kétirányú folyamatról van szó, mivel az északerdélyi román menekültáradattal párhuzamosan zajlott a dél-erdélyi magyarok menekülése is. Mivel a téma részletes kifejtése túlhaladja e tanulmány kereteit, a továbbiakban csak néhány számadat közlésére szorítkozunk a nagybányai járás vonatkozásában. A katonai közigazgatás - amellett, hogy foglalkozott a dél-erdélyi magyar menekültek elhelyezésével és összeírásával -, nyomon követte a román menekülteket is. Mivel már akkor igyekeztek különbséget tenni a menekültek között (önként eltávozottak − kiutasítottak), négy kategóriába sorolták ket: 1) a bécsi döntés el tt a különféle híresztelések hatására elmenekültek; 2) a bécsi döntés után a felszabadító csapatok megérkezéséig eltávozottak; 3) a felszabadulás után elmenekültek; 4) ellenintézkedés alapján, a hatóságok által kiutasítottak. A nagybányai járás területér l elmenekültek adataival illusztráljuk a fentieket. Az eddig feltárt források szerint 1940 novemberéig a megyéb l 1513-an menekültek el (ez a számsor nyilvánvalóan nem tartalmazza az összes elmenekült adatait), közülük 473-an a nagybányai járásból, ami az összes menekült 31,2%-át jelentette. A már említett négy kategóriát alapul véve, a menekültek dönt többsége (65,5%) a magyar hadsereg bevonulása után hagyta el a területet, a menekülthullámot tehát a katonai közigazgatás megjelenése és annak els intézkedései váltották ki. A várakozás napjaiban eltávozottak aránya 24,9% volt. A másik két kategória menekültjei jóval kisebb arányt képviselnek: 1,9% a döntést megel z en menekült el, míg a magyar hatóságok a menekültek 6,9%-át utasították ki.56 A településeket tekintve messzemen en Nagybányáról menekültek el a legtöbben (59%), a másik város, Fels bánya csak 10%-kal követi.57 A következ kategóriába tartozó települések (kb. 10%-kal) a járás nagyobb ipari és bányászati központjai közül kerültek ki (Alsófernezely, Kapnikbánya). 58 Itt feltehet en a bevonulást követ en meginduló, az ipart és a bányászatot érint átszervezések álltak a háttérben: a bányák állami tulajdonba kerültek, a kohászati üzemeket pedig hadiüzemekké nyilvánították, ahol a megbízhatóságot szigorú vizsgálatnak vetették alá. E feltevést alátámasztandó, vizsgáljuk meg a menekültek foglalkozási adatait.59 A tisztvisel ket (16,9%) a munkások csoportja követi (13,1%). Ha igyelembe vesszük, hogy a szabad foglalkozásúak (4,6%) fele mérnök ( k az iparhoz köt dtek), akkor a járás menekültjeinek 1/6-át az ipari menekültek adták. Az ipari központok ráadásul román többségű településeken helyezkedtek el, és a munkások dönt többsége is román nemzetiségű volt, − számukat csak növelték a Regátból érkezett mérnökök és szakmunkások.60 A menekülés oka az egyik legérdekesebb, de egyben a legvitathatóbb kérdés. Itt messzemen en az optánsok vezetnek (51,5%), vagyis akik önként kérték távozásukat.61 ket követi a nagyrészt az alsófernezelyi bányákhoz és a vegyiparhoz köthet regátiak csoportja (12,6%), akiket a magyar hatóságok eleve magyargyűlöl nek tekintettek. Viszonylag jelent snek mondható még a család és férj (9,3%), illetve a munka miatt (6,3%) áttelepül k aránya. Külön igyelmet érdemelnek a kiutasítottak. Kiutasítások csak Nagybánya területén történtek; felerészben regátiak vagy zsidók voltak, akik esetében a hatóság indoklásként Sárándi Tamás 73 Erdélyi magyarság 1920–1944 román állampolgárságukat jelölte meg. A kiutasítottak másik fele – ugyancsak a hatóságok szerint – önként kérte kiutasítását.62 Kijelenthet tehát, hogy a katonai közigazgatás ideje alatt a járás területér l retorzióként nem történt kiutasítás. A menekültek egy másik csoportját a román telepesek jelentették, k azonban csak elvétve jelennek meg a rendelkezésre álló kimutatásban. Ez a kategória f leg Bihar és Szatmár megyék esetében volt jelent s, mivel a két világháború között a román állam a magyar határ mellett tucatnyi telepes falvat hozott létre a határ védelme érdekében. A magyar kormányzat egyik törekvése az 1918-as állapotok visszaállítása volt, így általánosan elfogadott nézetté vált, hogy a telepeseknek távozniuk kell. A Bihar vármegyei katonai parancsnok 500 telepes családot szólított fel távozásra, akik nagy része el is menekült. Október 2-án a fels bb hatóságok leállították az akciót.63 Szatmár megye esetében nem tudunk kiutasítási parancsról, azonban itt is megindult a telepesek menekülése. Bonyolította a képet, hogy a telepesek egy része a megye keleti feléb l, Nagybánya vidékér l érkezett Nagykároly környékére. Egy október végi jelentés szerint a telepesek visszaáramlása folyamatban volt, eddig az id pontig Lacfaluba 82 család tért vissza.64 Ezek elmenekülésével a „probléma” nem oldódott meg, mivel továbbra is a megye területén maradtak. Zsidókérdés A zsidókérdés és a holocaust az egész 1940−1944-es periódus egyik legérzékenyebb kérdése. A magyar kormányok 1940-et megel z en több, zsidókat érint jogkorlátozó intézkedést hoztak, és a revíziós sikereket követ en ezeket azonnal kiterjesztettek a viszszacsatolt területekre, így Észak-Erdélyre is. Magyarországon 1940-ben már érvényben volt az úgynevezett második zsidótörvény (hivatalosan az 1939. évi IV. törvénycikk), amely faji alapon határozta meg a zsidóságot, és a szabadfoglalkozásúak kategóriáján belül el írta a zsidók arányának 6%-ra való visszaszorítását. A törvény Észak-Erdélyre vonatkozó módosításait csak 1941 tavaszán fogadták el, de már ezt megel z en is alkalmazták. Így ezzel a problémával már a katonai közigazgatás is szembesült, s megtette az els intézkedéseket − korabeli szóhasználattal élve − a „kérdés rendezése” érdekében. A katonai közigazgatás alatt meghozott zsidóellenes intézkedéseket négy csoportba sorolhatjuk: az állampolgárság rendezése, az iparigazolványokat, illetve a kereskedelemb l való visszaszorításukat érint intézkedések, a munkaszolgálatra való behívás, valamint − ha egyel re burkoltan is − a tulajdonuk megszerzésére irányuló lépések. Az els csoportba tartoztak azon intézkedések, amelyek az állampolgársággal nem rendelkez zsidókat, illetve a román területekr l Észak-Erdély területére átmenekülteket érintették. Magyarországon nem hoztak külön törvényt az állampolgárság revíziójáról, azonban a második zsidótörvény kizárta, hogy külföldi zsidó magyar állampolgárságot szerezzen. (A két világháború között egyes, f leg határ menti területeken − pl. Szatmár vagy Máramaros megyében − megnövekedett azon zsidók száma, akik a Regátból, illetve szovjet területekr l érkeztek.) Az intézkedések nem érintették azokat, akik id közben állampolgárságot szereztek, csak a külföldinek min sült személyeket. A helyzet 1940 után vált súlyosabbá, amikor az észak-erdélyi zsidók automatikusan magyar állampolgárokká váltak, a Regátból érkezettek viszont nem. A román állampolgárok és els sorban a zsidók kérdését külön rendeletben szabályozták, amely szerint a visszacsatolt területeken Sárándi Tamás 74 Erdélyi magyarság 1920–1944 Romániából érkezett zsidók még ideiglenes jelleggel sem tartózkodhattak, azonnal internálni kellett ket. Ezt követ en rövid jegyz könyvet kellett felvenni róluk, majd áttenni ket román területekre.65 A jelenség tömeges voltára utal, hogy csak Máramarossziget városában háromezer rendezetlen állampolgárságú zsidó tartózkodott ebben az id ben.66 Az intézkedések nyomán a katonai parancsnokság október végén külön utasításban rendelte el azon zsidó családok tagjainak összeírását, akiket a hatóságok utasítottak ki.67 A jelenlegi információink szerint a katonai közigazgatás alatt Szatmár megyében tömeges, kimondottan zsidókat érint kiutasításra csak elvétve került sor.68 Ezen intézkedésekkel párhuzamosan, megtiltották utazási engedély kibocsátását zsidó személyek számára , ezzel igyekeztek a zsidókat megakadályozni abban hogy Észak-Erdély területét elhagyva a trianoni Magyarországra távozzanak.69 A visszacsatolt területeken, els sorban falusi viszonylatban, a helyi kereskedelemben a zsidók felülreprezentáltak voltak. Ezt er síti meg több, a katonai közigazgatás idején született járási beszámoló is, amelyekben mindenhol arra panaszkodtak, hogy a helyi kereskedelem zsidó kézben van. A berendezked katonai közigazgatás célja a zsidók iparigazolványának (els sorban az állami monopóliumnak számító dohány- és italmérési engedélyek) bevonása, valamint a zsidó szabadfoglalkozású alkalmazottak számának 6%ra való visszaszorítása volt. Mindez viszonylag hamar meg is valósult: október folyamán több helyr l is jelezték az iparengedélyek visszavonását,70 zsidó tulajdonban lév éttermek bezárását, valamint a zsidó alkalmazottak számának csökkentését. Emiatt viszont a helyi kereskedelem visszaesett és az ellátás is akadozott, mivel a keresztény keresked k nem tudták egyb l átvenni a kies zsidó keresked k helyét. A katonai hatóságok a Hangya szövetkezet bevonásával igyekeztek javítani a helyzeten. Az intézkedések nyomán október elejére az egész területen végrehajtották az iparigazolványok visszavonását és a zsidó alkalmazottak 6%-ra való csökkentését.71 A munkaszolgálat rendszerét és alapjait az 1939. évi II. törvénycikk teremtette meg, amelyet kés bb több rendeletben szabályoztak és pontosítottak. A munkaszolgálat csak 1941-t l, a világháborúba való belépést l vált végzetessé a zsidók számára, de már ezt megel z en is megtiltották a behívott zsidóknak a fegyverviselést, és a bevonulást követ hetekben Észak-Erdélyben is felállították az els munkaszázadokat. Err l szeptember közepén intézkedtek, amikor is elrendelték az 1901−1919 közötti zsidó korosztályok behívását. Ez még nem munkaszolgálatnak, hanem katonai szolgálatnak min sült, azonban a zsidók elkülönítése a többi hadkötelest l már ekkor megtörtént. Els körben csak a izikai munkára alkalmas személyeket hívták be, és a hadi érdemrenddel rendelkez k mentesültek a behívás alól. A munkát végz k polgári ruhában dolgoztak, a napi munkamennyiség kilenc órában volt megszabva. Egy hadügyminisztériumi rendelet felhívta a igyelmet arra, hogy a munkaszázadok tisztjei csakis megbízható magyarok lehetnek, és a századokat nem a felállításuk körzetében kell dolgoztatni.72 A munkaszolgálatra való behívást kés bb kiterjesztették minden 18 és 60 év közötti férira, tehát nemcsak a zsidókra, akiket maximum három hónapra lehetett behívni; azonban a rendeletben is külön nyomatékosították, hogy a zsidók körében kezdjék el végrehajtani a behívásokat.73 A közellátás biztosítása érdekében 1940 szeptemberét l bevezették az árak maximalizálását, illetve elrendelték a tartós élelmiszerkészletek bejelentését. E rendeletek betartását szigorúan ellen rizték, de itt is megigyelhet a zsidók esetleges kihágásait súlyosabban megtorló tendencia. Erre szemléletes példa az 1940 novemberében megejtett rend rségi vizsgálat a „turci diópanama” ügyében, melynek eredményeként 23 helyi Sárándi Tamás 75 Erdélyi magyarság 1920–1944 zsidót fogtak perbe. Egy részük ellen az volt a vád, hogy a maximalizált ár felett vásároltak diót, a többiek vétke pedig az, hogy diót adtak el, s ezt megel z en nem jelentették a hatóságoknak a meglév készleteiket. Az érintett személyek azzal védekeztek, hogy a diót nem saját fogyasztásra, hanem egy budapesti gróf, Mirbach Vilmos megbízásából vásárolták fel, s biztatta ket, hogy adjanak többet a megszabott árnál. Az ítélet végül bűnösnek találta mind a 23 vádlottat, ket 10 és 100 peng közötti pénzbüntetésre ítélték. Az ügylet mögött álló grófot csak a minimális 10 peng s büntetésre ítélték; enyhít körülményként azt hozták fel, hogy járatlan a kereskedelemben, s amennyiben nem ígért volna magasabb összeget, áru nélkül marad, aminek következtében veszélyezteti saját és családja megélhetését.74 A katonai hatóságok egyes intézkedései mögött már ekkor felsejlik a kés bb tömegessé váló eljárás, ami a zsidók javainak megszerzésére irányult. A lakosság részér l is jelentkezett az igény arra, hogy egyes jogosítványokat megszerezzenek a zsidók rovására.75 Ennek jegyében több zsidó tulajdonú vállalat vagy kisüzem (a legtöbb esetben malom) élére keresztény gondnokot neveztek ki. Az intézkedések indokaként a legtöbb esetben a higiéniai szabályok be nem tartását hozták fel. Az üzem tulajdonjoga a továbbiakban is a zsidó család kezében maradt, azonban annak további sorsába már semmilyen beleszólásuk nem volt, s t a gondnok – sok esetben az átlagnál magasabb (60–90 peng ) – havi bérét is nekik kellett kiizetniük.76 A további zsidóellenes intézkedések nyomán sok esetben a korábbi gondnok el bb bérl , majd az illet üzem tulajdonosa lett. Földkérdés A két világháború között végrehajtott román földreform a magyar kisebbséget érint intézkedések közül az egyik legsúlyosabb volt. Nemcsak radikális jellege miatt, hanem azért is, mert sok esetben az egyházaktól és az egyesületekt l is elvették a földet, és azt a román egyházaknak adták át. A két világháború közötti magyar külpolitikai törekvésekkel egybehangzóan az erdélyi magyar közvélemény is teljes revíziót akart, s minél több területen szeretett volna visszatérni az 1918 el tti állapotokhoz. Az egyik ilyen terület, ahol a bevonulást követ en azonnal a visszarendezéshez kezdtek a magyar hatóságok, éppen a földkérdés volt. Ehhez hozzájárult a kezdeti reváns hangulat és az, hogy a katonai parancsnokok különböz képpen értelmezték az utasításokat. Kés bb a magyar kormány – és ennek nyomán a polgári közigazgatás is – belátta az 1918-as állapotokhoz való visszatérés lehetetlenségét, ezért a földbirtok-revízió terén is inkább a halogató taktikához folyamodott, illetve lehet séget nyújtott a volt tulajdonosnak, hogy per útján próbálja meg visszaszerezni a földjét.77 A jelenleg rendelkezésre álló források közül a földbirtok-revízióval kapcsolatosak illusztrálják a legszemléletesebben a katonai közigazgatás működési hibáit, illetve a parancsnokok széles jogköréb l fakadó különböz értelmezések egyidejű meglétét. A katonai közigazgatás életbelépése el tt kiadott Utasítás szerint a mez gazdaságban a tulajdonosok termelnek; a katonai hatóságoknak csak akkor kell beavatkozniuk, ha az elszenvedett kár miatt a tulajdonosok képtelenek a vetést megoldani, de a beavatkozás ekkor is csak él er , illetve vet mag rendelkezésre bocsátására szorítkozhat. A román állami tartalékföldek, illetve a menekültek után gazdátlanul visszamaradt földek esetében gondnok kinevezését írták el , ankinek a folytonos termelés biztosítása volt a legf bb Sárándi Tamás 76 Erdélyi magyarság 1920–1944 feladata.78 Eszerint kezdetben fel sem merült a tartalékföldek kishaszonbérletbe adása, még kevésbé a volt tulajdonosoknak való visszajuttatása. A fenti utasítás értelmében a katonai parancsnokok földdel kapcsolatos legf bb törekvése azok megmunkálása kellett legyen. Ennek ellenére szeptember közepét l a vármegyei parancsnokok és ezek nyomán a gazdasági felügyel k sorra adták ki az ezzel ellentétes rendeleteket. Ezen a téren a legnagyobb gondot az állami tartalékföldek, illetve az újonnan létrehozott román egyházközségeknek juttatott földek sorsa okozta. Szeptember 24-én a Maros-Torda vármegyei gazdasági felügyel utasította a tekei járási gazdasági felügyel t, hogy az állami földeket, illetve azok termését azonnal vegye zár alá, függetlenül attól, hogy az utóbbi kinek a használatában volt. Egyetlen kivételt tett, mégpedig a magyar egyházak (római katolikus, református és unitárius) esetében, ezek továbbra is használhatták a földet.79 Amennyiben a föld közvetlenül a román pap művelésében, bérben, illetve részes művelésben volt, az illet megtarthatta az évi termést.80 Egyel re tehát csak zár alá vételr l volt szó, a földek további sorsáról nem intézkedett a parancsnok. A kérdésben uralkodó zűrzavart jól jelzi, hogy a fenti utasítást követ napon a vármegyei parancsnok szükségét érezte újabb rendeletet kibocsátani, mivel saját megítélése szerint is kételyek merültek fel az eddig hozott intézkedések végrehajtásánál. A fent közölteket érvényben hagyva, meger sítette a magyar egyházak mentességére vonatkozó kitételt, s t egy lépéssel tovább is ment, ugyanis nemcsak az állami tartalékföldek, illetve az egyházaknak és a hivatalnokoknak juttatott földek zár alá helyezését rendelte el, hanem azok kishaszonbérletbe adását is. A juttatandók körébe sorolta az olyan magyar és német nemzetiségű családokat, amelyek tagjai mez gazdasággal foglalkoztak és megfelel állatállománnyal rendelkeztek.81 Román családok csak abban az esetben kaphattak bérbe földet, ha a település színromán volt, továbbá a nemzethűségükkel szemben nem merült fel kétely.82 Ez a gyakorlat nem volt elszigetelt, amit jól jelez, hogy a Szatmár vármegyei Ugocsa járási parancsnok rendelete nyomán október végéig 300 családnak juttattak földet kishaszonbérletbe hasonló körülmények között.83 Szeptember hónap végére a hadsereg-parancsnokság is rendeletet adott ki a kérdést illet en. A gazdátlanul maradt földek kishaszonbérbe adását rendelte el, míg az újonnan létrehozott román egyházaknak juttatott földek esetében egy újabb lépést tett, s már nem a zár alá helyezést, illetve a kishaszonbérbe adást, hanem az eredeti tulajdonosukhoz való visszajuttatást írta el .84 A rendelet részben keresztülhúzta az addigi gyakorlatot, és még nagyobb bizonytalanságot idézett el . Ezt jól jelzi a Maros-Torda vármegyei parancsnok levele, amelyben felhívta a fels bb parancsokság igyelmét, hogy e kitétel ellentmond az addigi gyakorlatnak.85 Ennek ellenére a hadsereg-parancsnokság akarata érvényesült, amely abból is látszott, hogy a szászrégeni járási parancsnok már a kishaszonbérletek felfüggesztésér l tett jelentést.86 Kés bb ezt a gyakorlatot kiterjesztették a törpebirtokosoktól annak idején elvett földekre is, s így a törpebirtokosok is visszakaphatták egykori tulajdonukat.87 A kérdés rendezése körüli bizonytalanság ezután sem oldódott fel, október végén a hadsereg-parancsnokság kénytelen volt újabb rendeletet kiadni a kérdés tisztázására. Ebben megismételte korábbi utasítását,88 és így sorra adták vissza a földeket a volt tulajdonosoknak. A visszajuttatottak között találunk magyar egyházakat,89 kisgazdákat90 és egykori nemeseket is.91 Erre a román egyházak és püspökségek tiltakozásba kezdtek, és megtámadták a parancsokságok határozatait. Jelenlegi információnk szerint a legaktí- Sárándi Tamás 77 Erdélyi magyarság 1920–1944 vabbnak Alexandru Rusu máramarosi görög katolikus püspök mutatkozott. A vármegyei parancsnokok azonban sorra hagyták jóvá a járási parancsnokok határozatait, s egyben elutasították a püspök fellebbezését.92 Ezzel párhuzamosan, talán éppen a helyi parancsnokok javaslatai nyomán, október közepét l megindult a rendeletek felülvizsgálata, módosítása. A 2403/1940. sz. rendeletben az 1. hadsereg parancsnoksága elrendelte az addigi visszajuttatások felülvizsgálatát, s amennyiben a volt tulajdonos nem rendelkezett megfelel állatállománnyal a visszakapott föld megmunkálásához, akkor utasította, hogy a terület kerüljön az „el írt módon” kishaszonbérletbe.93 November végére, ezúttal már a miniszterelnök közbenjárására, újabb felülvizsgálatok és módosítások születtek. Az új rendelet értelmében a volt tulajdonosok csak bérbe kaphatták meg egykori földjeiket, azt is csak egy évre, míg a tulajdonjog változatlan maradt. Vagyis a föld továbbra is a román egyház vagy hivatalnok tulajdonát képezte, csak használati joga került át a volt tulajdonoshoz.94 Ez nem hozott lényeges változást a katonai közigazgatás id tartamára, mivel az hamarosan véget ért; kés bb, az 1940 decemberében Marosvásárhelyen megtartott gazdasági értekezleten Teleki Mihály földművelésügyi miniszter kilátásba helyezte a katonai közigazgatás idején hozott összes, földbirtokkal kapcsolatos rendelkezés visszavonását. összegzés A katonai közigazgatás egy leegyszerűsített, azonnali hatállyal gyakorlatba ültetett rendeletekkel való közigazgatást jelentett. Talán katonai jellegéb l is adódóan – a rendeleteket katonatisztek adták ki, sok esetben közigazgatási szakemberek véleményének kikérése nélkül – az intézkedések sokszor átgondolatlanok voltak, emiatt több esetben pontosításra vagy módosításra szorultak. Egyes esetekben a polgári kormányzás idején elképzelhetetlennek tartott rendeletek is napvilágot láttak, amelyekben a magyar lakosság pozitív diszkriminációja, valamint a kisebbségek hátrányos megkülönböztetése fehéren- feketén kimondásra került. Ugyanakkor érvényesült a helyi, járási vagy vármegyei parancsnok korlátlan hatalma, így ugyanazon kérdésben különböz szövegű rendeletek láttak napvilágot. A korszakban a kisebbségi problémát sokan közigazgatási kérdésnek tekintették, ezért kulcsfontosságú volt a közigazgatási apparátus összetétele és annak működése. Nehéz különbséget tenni a kisebbségellenes és a közigazgatás szakszerűségét célzó intézkedések között. Felmerül, hogy mennyire lehetett képes a kisebbségi kérdés kezelésére egy olyan közigazgatás, ahol az apparátus kiválogatásának kritériuma a megbízhatóság volt és nem a szaktudás? Ebb l kiindulva, egy másik probléma a katonai parancsnokok és a szaktanácsadók közötti nézeteltérés volt, az, hogy az intézkedésre jogosult parancsnok nem vette igyelembe a tanácsadó javaslatait. Persze az is felvethet , hogy amennyiben a megbízhatóság volt a f szempont, s mind a parancsnok, mind a szaktanácsadó magyarországi származású, mennyivel volt mérvadóbb a szaktanácsadó véleménye a katonai parancsnokénál? Az Utasítás szerint is igyelembe kellett venni a kinevezéseknél a helyi magyarság vezet inek véleményét. Ezáltal szubjektív szempontok is érvényesültek, és lehet ség nyílt az egyéni bosszúállásra is. A kinevezések során nem a végzettség vagy a közigazgatási tapasztalat volt a mérvadó, hanem a 22 éves román impérium alatti viselkedés. A bevonulás után álláskér levelek tucatjai érkeztek a parancsnokságokra, amelyekben a levélírók – addigi szenvedéseiket panaszolva – a katonai Sárándi Tamás 78 Erdélyi magyarság 1920–1944 parancsnok jóindulatába ajánlották magukat, biztosra véve kinevezésüket. Ennek ellenére a Szatmár vármegyei katonai parancsnok Kolozsvárról, illetve Magyarországról kért tisztségvisel ket. A parancsnok azért is bízott meg jobban a magyarországiakban, mivel az erdélyieket korruptaknak s megbízhatatlanoknak tartotta, és az el bbiek esetében a szakmai tapasztalat is adott volt. Itt ismét összeütközésbe került a nemzetiségpolitikai elvárás – azaz, hogy nemzetiségi vidékekre románokat vagy románul is tudókat nevezzenek ki – a közigazgatás szakszerűségének követelményével.95 Ez a lépés sem min sült egyértelműen kisebbségellenesnek, mivel a vármegyei parancsnok minden esetben kikötötte a román nyelvtudás szükségességét, illetve oktatójegyz k kiküldését is kérte a nem megfelel nyelvismerettel rendelkez k betanítására.96 Az elvek gyakorlati megvalósulását igyelembe véve a kép vegyes. Egyrészt a községek esetében a jegyz i és aljegyz i apparátust teljesen kicserélték, másrészt a falvak élén meghagyták az addigi bírókat. Azt is mondhatjuk, hogy míg a községek románul is tudó magyar hivatalnokok irányítása alá kerültek, a falvak megmaradtak román vezetés alatt. A nagybányai járásban elvégzett vizsgálat alapján a községi jegyz k esetében a magyarországi kinevezettek aránya kiemelked en magas (40%) volt;97 a közigazgatási ranglétrán lefele haladva (aljegyz k, bírók, albírók) arányuk azonban csökkent, s ezzel párhuzamosan n tt a helyiek, illetve a román nemzetiségűek aránya. Akárcsak egész Erdélyben, a magyarországi tisztségvisel k itt is els sorban a felel s beosztásokba kerültek, ahol napi kapcsolatban voltak a lakossággal. Ezzel szemben állt a kinevezettek megfelel szakképesítése (a jegyz k esetében egy kivételével mindegyik jegyz i oklevéllel rendelkezett) és román nyelvtudása (két jegyz román nyelvtudása volt elégtelen). Ez alapján megvalósulni látszott Teleki elképzelése, hogy románul tudó emberek kerüljenek a helyi közigazgatásba. Persze a vizsgált minta (két járás) túl kevés ahhoz, hogy általános következtetéseket vonjunk le, ehhez további vizsgálatok és esettanulmányok szükségesek. A közigazgatási kinevezések esetében egyértelműen kisebbségellenes intézkedésnek min sült az, hogy – a német kisebbséggel ellentétben – a román közösség véleményét nem kérték ki a kinevezések során és a románok nem terjeszthették el az általuk kinevezésre javasolt személyek listáját sem. A kisebbség érdekérvényesít képességét láthatóan nem annak számaránya határozta meg (a románok számaránya jóval magasabb volt a németekénél), hanem a mögötte álló állam ereje és támogatása.98 Szintén problémás azon utasítás, amely el írta a román tisztségvisel k elmozdítását a magyar többségű településekr l. Ennek célja valószínűleg az lehetett, hogy az ilyen falvak közigazgatása tisztán magyar hivatalnokokból álljon össze, ezzel is el segítve az asszimilációt, míg a román hivatalnokokat így lehetett úgymond „visszaszorítani” a tisztán román településekre és vidékekre. A katonai közigazgatás egyik legvitatottabb akciója az internálások és kiutasítások sora volt. Már október 4-e el tt is sor került hasonlókra, ha nem is csoportosan és retorzióképpen. A katonai közigazgatásról írt Tájékoztató is elismerte, hogy a legnagyobb hibák ezen a téren történtek, a módszert mégis szükségesnek értékelte , , mivel így lehetett elvégezni az úgynevezett „tisztogató” munkát és elkerülni, hogy nemzetellenes „aknamunka” bontakozzon ki a románok körében, egyúttal a magyarságban a 22 év alatt felgyülemlett feszültség levezetéséhez is hozzájárult. A katonai közigazgatás tehát egyfajta szelepként is funkcionált, s többeknek elégtételt adott azzal, hogy feljelentésük nyomán internálótáborba került az általuk magyargyűlöl nek tartott román személy. A Sárándi Tamás 79 Erdélyi magyarság 1920–1944 katonai közigazgatást sokan olyan id szaknak tekintették, amikor meg lehetett hozni a polgári közigazgatás által felvállalhatatlan intézkedéseket, pl. hivatalnokok elbocsátását és internálását, értelmiségiek túszként való letartóztatását, az optálás szorgalmazását, a telepesek elűzését, a földek automatikus visszajuttatását egykori tulajdonosaikhoz, stb. Ezt részben már a korabeli források is elítélték: az így kialakult létbizonytalanság kiváltotta a magyar társadalom egy részének a rosszallását. Hlatky Endre kormánybiztos szerint a katonai közigazgatás rövid id n belül eljátszotta a kezdeti lelkesedést azáltal, hogy elnyomóként tűnt fel. A katonai közigazgatás működésével kapcsolatban felmerül problémák jórészt két tényez vel magyarázhatóak: egyrészt annak hosszúságával, másrészt mindenre kiterjed jellegével. Ez jól megmutatkozott, amikor olyan kérdéssel szembesült a közigazgatás, amely nem volt egyértelműen szabályozva, illetve az Utasítás szerint a parancsnok jogköre nem terjedt ki a kérdés megoldására. Az egyik legszemléletesebb példa a birtokpolitika revíziója. Az Utasítás rendelkezéseit túllépve, mint láttuk, a helyi parancsnokok már szeptemberben elkezdtek rendeleteket hozni a földkérdés revíziója érdekében. Mivel központi utasítás még nem volt, a parancsnokok – saját belátásuk, illetve feltételezésünk szerint a magyar lakosság köreib l felfogadott tanácsadók javaslatára – a gazdátlanul maradt földeket, az állami tartalékföldeket és a román egyházaknak vagy hivatalnokoknak juttatott földeket kishaszonbérletbe adták ki, els sorban magyar családoknak. A fels bb szintr l, a hadsereg-parancsnokságról érkez utasítás radikálisabb megoldást szorgalmazott: a földet a volt tulajdonosoknak kívánta visszaadni. Ez esetben is csak a miniszterelnökség közvetlen beavatkozása nyomán került sor a rendelet módosítására, megtiltva tulajdonjogi kérdések érintését. A parancsnokságok (mind a helyi, mind a hadsereg-parancsnokságok) tehát túllépték hatáskörüket ezekben az ügyekben, hogy végül 1940 decemberében a marosvásárhelyi gazdasági tanácskozáson felvetik a katonai közigazgatás idején született összes, földdel kapcsolatos intézkedés visszavonását. A földdel kapcsolatos intézkedések kapcsán egy másik tendencia is megigyelhet . Olykor a helyi parancsnokok hozták a mérsékeltebb intézkedéseket – például amikor a kishaszonbérlet rendszere mellett döntöttek –, és a hadsereg-parancsnokság volt radikálisabb, míg más esetben éppen ellenkez leg, a helyi parancsnokok tanúsítottak radikálisabb magatartást, túllépve a kiadott rendelkezések el írásain.99 Feltételezésünk szerint mindkét esetben a parancsnokok által maguk mellé választott, helyi magyar lakosokból kikerült „tanácsadók” befolyása igyelhet meg, akik saját, illetve a magyar lakosság érdekeinek megfelel en igyekeztek befolyásolni a döntést. Mindkét esetben a polgári igazgatás közbelépésére volt szükség, amely felülvizsgálta az addigi intézkedéseket, illetve adott esetben teljesen eltörölte azokat, mivel úgy ítélte meg, hogy a katonai közigazgatás túl radikálisan kezdett bizonyos kérdések megoldásához. A katonai közigazgatás alatt hozott intézkedések két csoportra oszthatók: egyrészt kimondottan a magyar lakosságnak kedvez , azt pozitívan érint rendelkezésekre (szociális ellátás, egyesületek működésének újraindítása), másrészt a nyíltan kisebbségellenes, vagy hatásait illet en a kisebbségeket negatívan befolyásoló intézkedésekre (internálások, kiutasítások, zsidóellenes rendelkezések, földkérdés). A kutatás „érzékeny” pontjai miatt – mint például a bevonulás során történt atrocitások vagy a templomrombolások – sok esetben nehéz tárgyilagosan közelíteni a korszakhoz. Emiatt a jöv beni vizsgálódásoknak nagyobb igyelmet kell fordítaniuk ezekre a kérdésekre. Sárándi Tamás 80 Erdélyi magyarság 1920–1944 Az eddigi kutatás egyik legf bb tapasztalata, hogy a közigazgatás működtetésében kulcsszerepe volt a katonai parancsnokoknak (els sorban járási és vármegyei szinten). Mivel egyes kérdések nem voltak kell en szabályozva, vagy egymásnak ellentmondó rendeletek láttak napvilágot, nagy teret kaptak a saját kezdeményezésre meghozott intézkedések, amelyek sokban függtek az adott katonatiszt személyiségét l. A további kutatásokban továbblépést jelenthetne, ha megvizsgálnánk a tisztek családi hátterét, illetve esetleges politikai beállítottságukat, mivel úgy tűnik, hogy egyesek bizonyos kérdésekre érzékenyebben reagáltak. (Pl. az ugocsai járási parancsnok a zsidókérdésre, a nagybányai járási parancsnok a földkérdésre, az oklándi parancsnok a román templomok kérdéskörére.) Ugyanakkor a szaktanácsadókkal fennálló rossz viszony miatt nem volt fölöttük kontroll, nem tompították intézkedéseik súlyát. Ezen id szakban a kormány közvetlen ellen rzése is megszűnt a napi szintű ügyintézés felett, és sok esetben csak utólag sikerült intézkedni, illetve egyes rendeleteket módosítani vagy visszavonni. A parancsnoki posztokra sok esetben nyugállományból visszahívott tisztek kerültek, akik alkalmatlanok voltak a feladatra, nem tartották be a rendeleteket és törvénytelen intézkedéseket is hoztak.100 Kisebbségi szempontból pozitív és negatív intézkedésekkel is találkozhatunk az egyes szakterületeken. Például a nagybányai járás esetében pozitívum, hogy a parancsnok ragaszkodott románul tudó tisztségvisel k kiküldéséhez, szaktanácsadóinak többségét helyi szakemberekb l válogatta, viszont felróható a menekültek nagy száma, a román munkások elmenekülése (ami nyilvánvalóan a közigazgatás intézkedéseinek eredménye volt). A jöv beni kutatás feladata lesz a kérdés árnyalása azzal, hogy összeveti különböz járási parancsnokok különböz területeken hozott intézkedéseit. Hasonlóképpen kérdés, hogy mennyiben történt változás a közigazgatás összetételében s az alkalmazott módszerekben a polgári közigazgatás életbelépése után. Jegyzetek 1 2 3 4 Az utóbbi években megjelent összefoglaló jellegű tanulmány: Sebestyén Elemér – Szabó Péter: Észak-Erdély és Székelyföld magyar katonai közigazgatás alatt (1940 szeptember–november). Századok, 2008. 6. sz. 1383–1420. o. A korszak nemzetiségpolitikájára vonatkozóan egy esettanulmány: Sárándi Tamás: Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején. Limes, 2010. 1. sz. 79–99. o. Információink szerint Romániában eddig csak négy megyei levéltárban kerültek el a katonai közigazgatás helyi anyagai (Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár és Szatmárnémeti). Ezek közül a legteljesebbnek a Szatmár megyei iratanyag tűnik, ezért a tanulmányban is a legtöbb példa innen származik. Ilyennek tekinthet a fels bányai városi parancsnok intézkedése, amelynek nyomán drasztikusan csökkent a román munkások aránya, vagy az avasi járási parancsnok jelentése, amely szerint a közigazgatás célja a magyarosítás, és javasolta a román tisztségvisel k magyar területre való kinevezését. Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale (Román Nemzeti Levéltár Szatmár Megyei Igazgatósága), fond 14. Prefectura judeţului Satu Mare – Administraţia militară maghiară (Szatmár megye f ispánja – Magyar katonai közigazgatás, a továbbiakban: DJSMPrefectura). Helyzetjelentés Felsőbánya városról, dos. 6., 58–61. o.; Jelentés az avasi járásról, 1940. okt. 29., dos. 6., 219–224. o.; Helyzetjelentés az avasi járásról, 1940. nov. 20., dos. 10., 171. o. DJSM-Prefectura, Kimutatás az Ugocsa járási katonai parancsnokság összetételéről, dos. 9., 40. o. Sárándi Tamás 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 81 Erdélyi magyarság 1920–1944 DJSM-Prefectura, Kimutatás a vármegyei parancsnokság összetételéről, dos. 9., 42. o. Sebestyén – Szabó: i. m. 1385–1386. o. Magyar Országos Levéltár, Észak-Erdélyi Ügyek F vezérségi Kormánymegbízottja (a továbbiakban: MOL K 53), 1. doboz, Észleletek a katonai közigazgatásról, 64–66. o. Hlatky Endre kormánymegbízott beszámolójából kiderül, hogy csak azon téves intézkedéseket vonta vissza, amelyekr l írásos panasz érkezett hozzá, és ami bizonyítható volt. Így a téves döntések nagy részér l is csak hallomásból tudott. B vebben lásd: MOL K 53, 64–66. o. MOL K 53, A katonai közigazgatás hiánya és hibái, 61–62. o. Szavári Attila: Magyar berendezkedés Észak-Erdélyben (1940. szeptember – 1941. április). Magyar Kisebbség, 2004. 4. sz. 277. o. DJSM-Prefectura, Távmondat, 1940. szept. 7., dos. 1., 4. o. DJSM-Prefectura, Vármegyei katonai parancsnok a fővezérség polgári csoportjához, 1940. okt. 1., dos. 3., 3. o. DJSM-Prefectura, Kimutatás a parancsnokság mellé kirendelt polgári előadókról, dos. 4., 276. o. Általánosságban megállapítható, hogy az el adók nagy része Magyarországról volt kirendelve, az át-, illetve felvettek kategóriájába – egy-két el adót leszámítva – a kisegít személyzet tartozott. A legrosszabb arány a vármegyei parancsnokságnál volt, ahol egy kivételével az összes el adót Magyarországról rendelték ki. Tomboló lelkesedés köszöntötte a honvédeket Nagybányán és Nagykárolyban. Szamos, 1940. szept. 8. Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938–1941. Budapest, 1968, 285. o.; Illésfalvi Péter – Szabó Péter – Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján 1940–1944. Budapest, 2005, 16–21. o. Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale (Román Nemzeti Levéltár Szatmár Megyei Igazgatósága), fond 15. Primăria Municipiului Satu Mare – Comandamentul militar maghiar (Szatmárnémeti város Polgármesteri Hivatala – Magyar katonai parancsokság, a továbbiakban: DJSM-Primăria). A 3. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. szept. 23., dos. 4., 44. o. A 21 társadalmi egyesület megoszlása: 9 egyházi jellegű, 7 gazdasági társuláshoz kapcsolódó, 2 sport, 1 sajtó, 1 ifjúsági, 1 más kategóriába sorolható. Nincs adat román vagy német egyesület hasonló kérésér l. Ilyen eset fordult el Szatmárnémetiben, ahol B. Coriolan közjegyz tiltakozott a városi katonai parancsnok határozta ellen, amelyben elrendelték, hogy működését szüntesse be és irodáját adja át Pallay M. Béla részére. DJSM-Primăria, Kérés a városi katonai parancsnokoknak, 1940. okt. 6., dos. 2., 233. o. Jellemz eset például Nyárádkarácsonyfalu (Maros-Torda vármegye) elöljáróinak kérése, akik azzal fordultak a vármegyei parancsnokhoz, hogy az addig Nyárádt n (Maros-Torda vármegye) működ országos vásárt helyezzék át a falujukba. Az állatkereskedelemre való hivatkozás mellett indokul azt hozták fel, hogy Nyárádt román többségű falu, míg az településük magyar. Direcţia Judeţeană Mureş a Arhivelor Naţionale (Román Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatósága), Fond 48. Prefectura Judeţului Mureş – Comandamentul militar (Maros megye f ispánja – Katonai parancsnokság, a továbbiakban: DJM- Prefectura), Levél Maros-Torda vármegyei parancsnokságához, dos. 306., 1. o. DJM-Prefectura, Az 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. nov. 23., dos. 23., 16. o. DJM-Prefectura, Maros-Torda vármegyei parancsnok a járási parancsnokoknak, 1940. nov. 26., dos. 23. Hasonlóan vélekedtek ebben a periódusban az erdélyi magyarság vezet i is. B vebben lásd: Bárdi Nándor, A múlt, mint tapasztalat. A kisebbségb l többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása 1940–1944. In Czoch Gábor – Fedinec Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukciói. Budapest, 2006, TLA. Sárándi Tamás 82 Erdélyi magyarság 1920–1944 A magyarországi tisztségvisel k erdélyi közigazgatásban való részvételér l b vebben Csilléry Edit: Közalkalmazottak és köztisztvisel k Észak–Erdélyben a második bécsi döntést követ en. Limes, 2006. 2. sz. 24 DJSM-Prefectura, Nagybánya járásból elmenekült román tisztségviselők, dos.8., 24–29. o. 25 Az erd di járásból – ahonnan kevés tisztségvisel távozott (15 f ) – csak a falusi értelmiség 6,1%-a menekült el. DJSM-Prefectura, Erdődi járásból elmenekült román tisztségviselők, dos. 8., 65. o. Mindehhez az is hozzátartozik, hogy csak a szeptember 13-ig elmenekültek adatai vannak meg. 26 Megjegyzend , hogy a városból elmenekült tisztségvisel k 100%-a ebben a periódusban ment el, ami az összes elmenekült tisztségvisel k 54,8%-át jelenti. 27 A számítás saját becslésen alapul, és az optimális esetet veszi számításba, amikor is az összes tisztség be van töltve. 28 A tisztségvisel k, illetve mérnökök aránya az itt található bányák és kohók száma miatt ilyen magas, ezen két kategória ugyanis 100%-ban az iparhoz köthet . 29 Az elmenekült papok között találjuk Latiş Alexiu ortodox püspök-helyettest is, aki a bécsi döntés hírére már elmenekült. 30 Utasítás a katonai közigazgatás megszervezésére a felszabaduló Erdély területén. Budapest, 1940, 11. o. Az Utasítás egy 1940 májusában kiadott útmutatónak szánt könyvecske, amiben igyekeztek számba venni és szabályozni a bevonulás után számbajöhet összes problémát. 31 E két terület esetében igazoló bizottságokat állítottak fel, amelyek felülvizsgálták az összes hivatalnokot. Az itt tapasztalt visszaélések miatt Erdély esetében lemondtak ennek alkalmazásáról. 32 A megbízhatóság és – korabeli kifejezéssel élve – az állameszme elfogadása a korszakban végig az egyik legfontosabb kritérium volt, amelyet az állami alkalmazottakkal és a kisebbségekkel szemben támasztottak. Azt azonban nem határozták meg pontosan, hogy mit értenek ez alatt. A kérdésre vonatkozóan lásd Egry Gábor: Az erdélyiség színeváltozása. Az Erdélyi Párt ideológiája: identitáspolitikai elemzési kísérlet. Budapest, 2009, 141. o. 33 Az Utasítással egy id ben, 1940 áprilisában kiadott HM-rendelet szerint nemcsak a tisztségvisel ket, hanem a munkásokat is priorálni kellett bűnügyi, politikai és K (vagyis konspiratív) szempontból. Szükség esetén, amikor nem lehetett mással pótolni, megengedte büntetett el életű egyén alkalmazását is. DJSM-Prefectura, HM rendelet az alkalmazandókról, 1940. április 22., dos. 6., 172. o. 34 Hasonló eljárást alkalmaztak a zsidó tisztségvisel kkel szemben is, akiket eleve megbízhatatlanoknak tartottak, így csak kivételes esetben engedték meg alkalmazásukat. 35 Utasítás… 11–12. o. 36 A helyi magyarság vezet inek els sorban az Országos Magyar Párt tisztségvisel it, a papokat és a földbirtokosokat tekintették. 37 Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar f nöke mindezen következtetéseit egy szemleútja után vonta le. Szavári: i. m. 278. o. 38 MOL K 53, A katonai közigazgatás hiánya és hibái, 1940. dec., 91–62. o. János Áron kormánymegbízott is arról panaszkodott levelében, hogy a kinevezéseknél sehol nem kérték ki a véleményét, így saját bevallása szerint „a polgári szempontok érvényesítésére egyelőre nincs mód”. MOL K 53, János Áron levele Papp Józsefnek, 1940. szept., 2. o. 39 MOL K 53, János Áron kormánymegbízott levele Teleki Pál miniszterelnökhöz, 1940. okt. 12., 26–29. o. 40 A névsorban nincs egyetlen egy Szatmár megyei sváb sem, de a levélb l kiderül, hogy mind a szatmári, mind a nagykárolyi szervezet megtette a maga el terjesztését. MOL K 53, Erdélyi német népcsoport állás iránti kérelme, 1940. dec. 3., 167–169. o. 41 A társaság történetére és szerepére b vebben lásd Bárdi Nándor: A Keleti Akció (I.). A romániai magyar intézmények anyaországi támogatása az 1920-as években. In Diószegi László (szerk.): Magyarságkutatás 1995–1996. Budapest, 1996. 42 MOL K 53, Pénzügyi kinevezések, 1940. október 4., 152–153. o. 23 Sárándi Tamás 83 Erdélyi magyarság 1920–1944 Ezekr l az esetekr l tanúskodnak a „Kedves Józsi!” vagy „Kedves Józsi bácsi!” kezdetű levelek Papp József kormánybiztoshoz. A K 53. levéltári fond második doboza több hasonló levelet is tartalmaz. De ehhez hasonló eset fordult el Szatmár megyében is, ahol arra hivatkozva kért valaki állást, hogy felesége bátyja annak idején a prágai parlamentben kérte Kárpátalja Magyarországhoz csatolását. (DJSM-Prefectura, Kérés a vármegyei katonai parancsnokhoz, 82. o.) A kérés sikeresnek bizonyult, mivel rövidesen kinevezték egy szatmárnémeti iskolába tanárnak. 44 A téma román megközelítésének egyik legteljesebb összefoglalását adja Mihai Fătu – Mircea Muşat: Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României, septembrie 1940 – octombire 1944 (A Horthysta-fasitasta terror Románia észak-nyugati részén 1940. szeptember – 1944. októbere között). Bucureşti, 1985, f leg a 6. fejezet. E szemléletmódot jól jelzi, hogy a szerz k szerint csak a püspökladányi táborba 1300 románt internáltak 1940 szeptemberében, míg a korabeli magyar adatok ennyire teszik a katonai közigazgatás alatt összesen internált személyek számát. B vebben Fătu – Muşat: i. m. 176. o. Vö. Tájékoztató a katonai közigazgatás működéséről a felszabaduló keleti és erdélyi területeken. 40. o. A Tájékoztató, a katonai közigazgatás után, a hadsereg által kiadott egyféle beszámoló és értékelés a katonai közigazgatás működésér l és teljesítményér l. 45 Szabó Péter szerint els sorban azokat internálták és utasították ki, akik 1918 után költöztek a területre, vagy akik földet kaptak a román földreform során. Sebestyén – Szabó: i. m. 1395. o. 46 A VKF által a katonai közigazgatásról kiadott Tájékoztató is e témát illet en a legkritikusabb, s elismeri, hogy itt történtek a legnagyobb mulasztások, s hogy az internálások 50–60%-a indokolatlan volt. Szerintük azonban a közigazgatás végére sikerült nagyrészt kijavítani a hibát azzal, hogy elrendelték az internáltak szabadon bocsátását. Tájékoztató…. 1940, 39–40. o. 47 Mindez annak ellenére történt, hogy a fels bb katonai vezetés erre több rendeletben utasította a helyi parancsnokokat. DJSM-Prefectura, A 3. hadsereg parancsnoksága a vármegyei parancsnokokhoz, 1940. szept. 14., dos. 2., 38. o. Egy hét múlva ugyanezt az intézkedést a vármegyei parancsnok is megismételte. DJSM-Prefectura, Vármegyei parancsnok a járási parancsnokoknak, 1940. szept. 24., dos. 2., 285. o. 48 Több esetben ismét a kormánybiztosok igyekeztek javítani a helyzeten azzal, hogy felülbíráltak egyes döntéseket, illetve elrendelték az illet szabadon bocsátását. Ilyen esetr l számolt be Hlatky Endre, amikor elrendelte három nagyváradi román értelmiségi kiutasításának felülvizsgálatát. MOL K 53, Hlatky Endre előterjesztése kiutasítás visszavonására, 192–195. o. 49 Ilyen esetr l számolnak be Marosszentkirályról, ahol a helyi görög katolikus pap ügyében eljáró csend rök brutalitása megdöbbentette a helyi lakosokat. A helyi református lelkész és a földbirtokos személyesen kereste fel a parancsnokot, panaszt téve az ügyben, kiemelve, hogy a görög katolikus pap mindig is magyarbarátként viselkedett. DJM-Prefectura, Marosvásárhelyi járási parancsnok jelentése a Maros Torda vármegyei parancsnoknak, 1940. nov. 26., dos. 25., 8. o. 50 Gyárffás Hlatkynál járt közben öt nagyváradi és kolozsvári értelmiségi szabadon bocsátásáért. MOL K 53, Hlatky Endre előterjesztése kiutasítás visszavonására, 192-195. o. Hasonló eset fordult el Szatmár megyében is, csak a „másik oldal” kezdeményezésére, amikor is az ortodox pátriárka közbenjárására szabadon engedtek két magyar értelmiségit, s cserében kérték Alexandru Breban nagybányai görög katolikus esperes szabadon bocsátását, akit a magyar hatóságok túszként internáltak. MOL K 53, Jelentés Breban Alexander nagybányai görög katolikus esperes letartóztatásáról, 1940. dec. 17., 211–213. o. 51 DJSM-Primăria, Az 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. nov. 7., dos. 3., 156–157. o. A német lakosság esetében is engedélyezték, hogy szabadon kinyilvánítsa nemzeti érzéseit. 52 Kés bb Teleki is elismerte a lépés hibás voltát, bevallása szerint egyszer elveszítették a fejüket. B vebben lásd L. Balogh Béni: Az „idegháború” kezdete. Magyar–román tárgyalások 1940 szén. In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 109. o. 43 Sárándi Tamás 84 Erdélyi magyarság 1920–1944 DJSM-Prefectura, Az 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. okt. 11., dos. 4., 200. o. Az utasítás ezt sem tartotta elégségesnek, mivel a kiutasítások folytatására számítottak; ezért felhívták a parancsnokok igyelmét, hogy amennyiben lehetséges, írjanak össze többet, mint az említett kétezer f t. 54 Figyelemre méltó azonban, hogy a hibaként elismert, els tömeges kiutasítás ellenére még novemberben is napirenden volt hasonló ellenintézkedés. DJSM-Prefectura, Az 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. nov. 3., dos. 8., 112. o. 55 A Marosvásárhelyen működ 101. gyűjt - és mozgótáborról szóló kimutatás szerint a tárborban 214 egyént tartottak internálva. Az itt tartózkodókat a beszámoló négy kategóriába sorolta: zsidó, vasgárdista, magyargyűlöl és nemkívánatos egyén. Tervezték ezek egyéni kiutasítását. DJMPrefectura, A 101. mozgó- és gyűjtőtáborról kimutatás, dos. 6., 1–11. o. 56 Mindegyik kategória arányaiban megfelelt a megyei adatoknak. A legnagyobb eltérés a második kategória esetében van, ahol 7%-kal kevesebben mentek el a járásból, mint a megye területér l. 57 Mindez amiatt is igyelemre méltó, mert az adatsor szerint Nagybányáról szeptember 7-ig senki nem távozott el. 58 A menekültáradat a járás településeinek 1/3-át érintette. 59 Az adatsor ebben az esetben nagyon hiányos, mivel a legnagyobb kategóriát az ismeretlen foglalkozásúak teszik ki (41%). 60 Fels bánya esetében (amelynek lakossága 86%-ban magyar volt) a bevonuláskor az ipari munkásság 75%-a volt román. Az intézkedések hatására azonban két hónap alatt az arányuk 48%-ra csökkent. DJSM-Prefectura, Helyzetjelentés Felsőbánya városról, dos. 6., 58−61. o. 61 A területet önként elhagyók mind a 3. kategóriába tartoztak. A bécsi döntés hat hónapot engedélyezett a területet önként elhagyóknak. Azonban épp az internáltak esetében többször el fordult az, hogy csak az optálási nyilatkozat aláírása után engedték ket szabadon. B vebben: Sebestyén – Szabó: i. m. 1396. o. Emiatt az „önkéntes” jelleg sok esetben megkérd jelezhet . 62 Egy utasítás szerint az optánsoknak, miután nyilatkoztak távozásuk önkéntes jellegér ll, kérniük kellett kiutasításukat. DJSM-Prefectura, A vármegyei katonai parancsnok a Szatmár járási parancsnoknak, 1940. okt. 14., dos. 9., 155. o. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a nagybányai kiutasítottak tulajdonképpen optánsok voltak. 63 Sebestyén – Szabó: i. m. 1385. o. Az 1291/1940. sz. rendelet szerint „a visszacsatolt területen lévő román telepesek eltanácsolása ellentétes a bécsi döntés szellemiségével”. Kéri az ilyen eljárások beszüntetését, mivel a telepesek ügye a román–magyar viszony általános rendezésekor fog megoldást nyerni. DJSM-Primăria, Az 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. okt. 9., dos. 9., 235. o. 64 DJSM-Prefectura, Nagybánya járás katonai parancsnoka a vármegyei parancsnoknak, 1940. okt. 29., dos. 6., 186. o. A probléma érzékeny voltát jelzi, hogy a járási parancsnok szóbeli utasításra közölte jelentését. Felmerül a kérdés: a telepesek hatósági felszólításra vagy biztonságuk veszélyeztetettsége miatt döntöttek a visszatérés mellett? 65 DJSM-Prefectura, A Szatmár vármegyei parancsnok jelentése, 1940. szept. 25., dos. 3., 4. o. Az Utasítás szerint a jegyz könyvre csak annyit kell ráírni, hogy regáti oláh vagy zsidó. A rendelet ugyanakkor azt is kiemeli, hogy hasonló eljárás más állampolgárokkal szemben nem alkalmazható. 66 DJSM-Prefectura, Távirat Szatmár vármegye parancsnokához, dos. 4., 23. o. A szigeti városi parancsnok gazdasági szempontból károsnak min sítette ezen zsidók jelenlétét, és javasolta kiutasításukat arra a területre, ahonnan jöttek. 67 DJSM-Primăria, Az 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. okt. 29., dos. 11., 194. o. 68 Egyedül Nagybánya városára vonatkozóan van adatunk, ahonnan november folyamán 16 személyt utasítottak ki. DJSM-Prefectura, A nagybányai rendőrkülönítmény az 1. hadsereg közigazgatási csoportjának, dos. 10., 101. o. 53 Sárándi Tamás 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 85 Erdélyi magyarság 1920–1944 DJSM-Prefectura, A vármegyei katonai parancsnok a járási parancsnokoknak, 1940. szept. 21., dos. 2., 257. o. A Szatmár vármegyei avasi járásban minderre november 5-én került sor. DJSM-Prefectura, Az avasi járási katonai parancsnok Szatmár vármegye parancsnokának, 1940. nov. 12., dos. 6., 242. o. A Szatmár vármegyei parancsnok november közepén kelt jelentése szerint a vármegye egész területén végrehajtották mindjét intézkedést. DJSM-Prefectura, A vármegyei parancsok jelentése az 1. hadsereg közigazgatási csoportjának, 1940. nov. 19., dos. 6., 249. o. DJSM-Primăria, Hadügyminisztériumi rendelet, 1940. szept. 17., dos. 5., 49–52. o. DJSM-Primăria, A 3. hadsereg közigazgatási csoportja a városi parancsnokoknak, 1940. szept. 23., dos. 5., 47. o. DJSM-Prefectura, A turci őrs jelentése a vármegyei rendőrparancsnoknak, 1940. nov. 11., dos. 10., 249–253. o. Erre utal Kölcsey Sándor szatmári lakos kérése, aki egy buszjárat engedélyét szerette volna megszerezni magának. Indoklásként azt hozta fel, hogy ez jelenleg zsidó tulajdonban van. DJSMPrefectura, Kérés a vármegyei katonai parancsnokhoz, 1940. szept. 28., dos. 3., 173. o. Ilyen esetekkel találkozunk a Szatmár megyei Ugocsa járásban található halmi és turci malom, valamint a Túrterebesen működ villanytelep kapcsán. DJSM-Prefectura, Az Ugocsa járási katonai parancsnok határozata, 1940. nov. 16., dos. 10., 189. o.; A vármegyei parancsnok határozata, 1940. nov. 3., dos. 10., 158. o.; Az Ugocsa járási katonai parancsnok határozata, 1940. nov. 2., dos. 6., 267. o. A halogató politika hátterében visszatartó er ként hatott a dél-erdélyi magyarok léte is. A kormány minden bizonnyal azért nem mert radikális lépést tenni, mivel félt, hogy a román kormány is hasonló lépésre szánja el magát az ottani magyarok földjeit illet en. Utasítás, 56. o. Kivételt csak a községek tenyészbikáinak ellátását szolgáló legel k képezték. DJM-Prefectura, A Maros-Torda vármegyei felügyelő a vármegyei parancsnoknak, 1940. szept. 24., dos. 368., 1. o. E kategórián belül el nyben részesültek a világháborús sebesültek és kitüntetettek, ugyanakkor kizárta az 5–10 holddal rendelkez ket. DJM-Prefectura, A Maros-Torda vármegyei parancsnok a járási parancsnokoknak, 1940. szept. 25., dos. 412., 4–6. o. DJSM-Prefectura, Helyzetjelentés az ugocsai járásról, 1940. okt. 30., dos. 6., 112–114. o. Direcţia Judeţeană Cluj a Arhivelor Naţionale (Román Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága), Fond 151. Administraţia militară maghiară (Magyar katonai közigazgatás, a továbbiakban: DJCJ-Administraţia militară maghiară), Az 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. szept. 30., cutia 12., doc. 290., 9. o. A 755/1940. szám alatt kiadott rendelet egyetlen kitételt tartalmazott, amely szerint a visszajuttatás ideiglenes jellegű, a tulajdonjog végleges rendezésér l kés bb intézkednek. DJCJ-Administraţia militară maghiară, A Maros-Torda vármegyei parancsnok az 1. hadsereg közigazgatási csoportjának, 1940. okt. 3., cutia 12., doc. 290., 4–6. o. A vármegyei parancsnok ugyanakkor nemtetszését is kifejezte, mivel szerinte a fentebbi kitétel ellentétet fog szülni a gazdatársadalomban, amelynek tagjai nem értik meg, miért az eredeti tulajdonos kapja meg a földet, s nem k. Szerinte a tulajdonosok érdeke is ezen ellentét megszüntetése, ezért javasolta, hogy ideiglenesen mégiscsak a bérbeadást részesítsék el nyben, majd csak a kés bbi tulajdonrendezéskor adják vissza a földet a volt tulajdonosoknak. DJCJ-Administraţia militară maghiară, A szászrégeni járási parancsnok a Maros-Torda vármegyei parancsnoknak, 1940. okt. 7., cutia 12., doc. 290., 7. o. Sárándi Tamás 86 Erdélyi magyarság 1920–1944 DJCJ-Administraţia militară maghiară, A Maros-Torda vármegyei parancsnok a nyárádszeredai járási parancsnoknak, 1940. okt. 12., cutia 12., doc. 404., 1. o. A rendelet itt pontatlan, valószínűleg kis vagy középbirtokokra utal, ugyanis törpebirtok alatt általában 5 hold alatti birtokot értettek, s az 1921-es földreform törvény nem érintette ezt. Ezúton is köszönöm Tóth-Bartos Andrásnak, hogy felhívta erre a igyelmem. 88 DJM-Prefectura, Az 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. okt. 26., dos. 34., 15. o. A rendelet újdonsága, hogy a tulajdonosok köréb l, akik visszakaphatják korábbi tulajdonukat, kizárta a zsidókat. 89 A nagybányai Minorita rend mintegy 72 hold földet kapott így vissza. 90 A Szatmár megyei Farkasasszó lakosai hét hold földet kaptak így vissza. 91 Dégenfeld József erd szádai birtokos két hold földet kapott vissza a helyi görög katolikus egyház kárára. 92 DJSM-Prefectura, A Nagybánya városi katonai parancsnok határozata, 1940. nov. 16., dos. 6., 49–50. o.; A Szatmár vármegyei katonai parancsnok határozata, dos. 6., 361. o.; A Szatmár vármegyei katonai parancsnok határozata, 1940. nov. 30., dos. 6., 305. o. 93 DJM-Prefectura, A Maros-Torda vármegyei parancsok a járási parancsnokoknak, 1940. okt. 11., dos. 1384., 1. o. A rendeletben nincs pontosítva, hogy mit is értettek ezalatt, illetve ki kapta meg ez esetben a földet művelésre. 94 DJM-Prefectura, Az 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. nov. 21., dos. 18., 10. o. 95 Ez konkrétan fel is merült, amikor a vármegyei parancsnok panaszkodott, hogy a magyarul nem tudó tisztvisel k késve válaszolnak az utasításokra. 96 A helyzetre jellemz , hogy ennek ellenére csak magyarul tudó jegyz ket küldött a minisztérium. 97 Magasabb, mint egész Erdély esetében. Csilléry Edit kutatásai szerint az erdélyi közigazgatásban 30%-ot tett ki a magyarországiak aránya. Elismerve a tényt, hogy a gyors és szakszerű közigazgatás kiépítéséhez 1940 szén nem volt elegend szakember helyben, s ez maga után vonta a magyarországiak kiküldését, megítélésünk szerint még így is soknak tűnik a magyarországiak aránya, f leg, hogy falusi szintig bezárólag k uralták a közigazgatást. 98 A német kisebbség esetében a hitleri Németország. 99 Például a letartóztatások és internálások terén igyelhet ez meg. 100 Mindezt a tájékoztató is elismerte, jelezve, hogy a katonai közigazgatás két és fél hónapja alatt alkalmatlanság miatt a parancsnokok 26,4%-át váltották le, de még ennél is többet le kellett volna. 87 Limes 87 Erdélyi magyarság 1920–1944 Csilléry Edit észak-erdély polgári közigazgatása (1940–1944) A második bécsi döntés nyomán mintegy 43 ezer km2-nyi terület – az ún. ÉszakErdély – került Romániától Magyarországhoz. Ez az els világháborút lezáró, 1920-as trianoni békeszerz dés nyomán Romániának ítélt országrész mintegy 2/5-ét jelentette. Észak-Erdélyt 22 év Romániához való tartozás után integrálni kellett a magyar államba, be kellett kapcsolni az ország vérkeringésébe.1 A feladat nem volt ismeretlen a magyar kormányzat számára. 1938 novembere és 1941 áprilisa között, négy részletben összesen 78 680 km2-nyi terület került vissza Magyarországhoz.2 A visszatért területek bekapcsolása a magyar állami életbe óriási kihívás elé állította a kormányt. E tanulmány Észak-Erdély integrációjára fókuszál, és azon belüli f tendenciák meghatározására vállalkozik. Korszakolás A vizsgált négy év kell en hosszú id ahhoz, hogy a Magyarország részér l jelentkez f bb törekvések világosan kikristályosodjanak. (1944 végén a terület ismét román, majd szovjet fennhatóság alá került. Ez azonban 1940 augusztusában még nem volt el re látható. S t, akkor a magyar államhatalom még abban reménykedett, hogy további, a trianoni békeszerz dés nyomán elvesztett területeket kap vissza Romániától.) Ha közigazgatási szempontból korszakolni kívánjuk ezeket az éveket, akkor az alábbi id szakokat különíthetjük el.3 – A második bécsi döntést l a magyar hadsereg bevonulásáig terjed két hetet (1940. augusztus 30-tól 1940. szeptember 11-ig). – A katonai közigazgatás id szakát (1940. szeptember 11-t l 1940. november 26-ig). – A polgári közigazgatás id szakát: – 1940. november 26-tól 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásáig. – A Sztójay-kormány id szakát, amikor az észak-erdélyi f ispánok nagy részét lecserélték. * A tanulmány egy korábbi változata, magyar nyelvű bibliográiai válogatással megjelent a Fábri István – Kötél Em ke (szerk.): Határhelyzetek III. Önmeghatározási kísérletek: hagyományőrzéstől a nyelvi identitásig (Budapest, 2010, Balassi Intézet Márton Áron Szakkolégium) című kötetben (326−346. o.). Csilléry Edit 88 Erdélyi magyarság 1920–1944 – Románia háborúból való kiugrásával és a szovjet csapatok fokozatos el renyomulásával Észak-Erdély hadműveleti területté vált. A magyar impérium id szakára pedig a szovjet csapatok tettek pontot, amikor is 1944 októberében megszállták Kolozsvárt. (1944. augusztus 23–1944. október 25.) Bár az id szakban gyakorinak mondhatóak a kormányváltások, azok nem tekinthet k töréspontoknak a terület igazgatása szempontjából.4 tapasztalatok, előzmények Az észak-erdélyi hatalomváltáskor már kett s tapasztalat állt az állam rendelkezésére a visszacsatolt területeknek az ország vérkeringésébe történ bekapcsolását illet en: az 1938-ban visszacsatolt Felvidék és az 1939-ben katonai er vel elfoglalt Kárpátalja. Felvidék a visszacsatolt területek közül egyfajta prototípusnak tekinthet . Az ott kialakult gyakorlatot ültették át viszonylagkevés módosítással Észak-Erdélyre és az 1941-ben Magyarországhoz került Délvidékre is, viszonylag kevés módosítással. Felvidék esetében a visszacsatolás felkészületlenül érte a magyar polgári vezetést, így fennakadásokkal tudta csak megoldani a lakosság ellátását, nehezen lett úrrá a szociális problémákon, továbbá hatalmas mértékben n tt a munkanélküliség is. A kezdeti öröm és várakozások után a lakosság elégedetlenkedni kezdett. A feszültségek oka az volt, hogy a csehszlovák igazgatási rendszer sokkal demokratikusabb volt a magyarnál, kiterjedtebbek voltak a választói és az önkormányzati jogok. Szélesebb néprétegekre terjedt ki a társadalombiztosítás.5 Folytatva a sort elmondható az is, hogy a csehszlovák adók ugyan magasabbak voltak ugyan, de a nyugdíjasok sokkal magasabb juttatást kaptak, mint a magyar rendszerben. Kárpátalja volt az egyetlen olyan terület, ahol a budapesti kormányzat nem kívánta teljesen a magyar rendet másolni. Teleki Pál elképzelései szerint a terület autonómiát kapott volna, de ez végül a magyar katonai és politikai körök ellenállása miatt nem valósult meg. Kiderült, hogy a hivatalos egynyelvűség és az egységes nemzetállami közigazgatás részleges, regionális feloldása is nagy ellenállásba ütközik. Kárpátalja lett az egyetlen a magyar uralom alá került négy terület közül, amelynél a vármegyei önkormányzati rendszert teljesen elhagyták, az egész a Kárpátaljai Kormányzói Biztosság joghatósága alá esett. A végrehajtói hatalmat a kárpátaljai területre miniszteri ranggal kinevezett kormányzói biztos képviselte.6 Összességében elmondható, hogy Felvidéken, Kárpátalján, Észak-Erdélyben és Délvidéken egymáshoz nagyon hasonló törvények és rendeletek voltak azok, amelyek beillesztették az új területeket az ország gazdaságába, jogrendszerébe, illetve közigazgatásába. Így például Észak-Erdélyben is megszületett a felhatalmazási törvény, amely szinte korlátlan cselekvési szabadságot adott a kormánynak a szükséges intézkedések megtételére, melynek birtokában olyan rendelkezéseket hozhatott, amelyekhez különben az országgyűlés hozzájárulása kellett. A közigazgatásban a választásokat elhalasztották, és a kormány kinevezéssel töltötte be az állásokat.7 Csilléry Edit 89 Erdélyi magyarság 1920–1944 a magyar polgári közigazgatás felépítése Ahhoz, hogy a régi/új területekkel kapcsolatos igazgatási teend ket megvilágítsam, érdemes a magyar polgári közigazgatás felépítését és működését vázlatosan áttekinteni.8 Az három f szintb l állt: A fels fokot a minisztériumok és az országos jelent ségű központi hivatalok jelentették. Észak-Erdély Magyarországhoz kerülésekor nem hoztak létre új minisztériumot vagy miniszteri tárcát, az erdélyi kormánybiztosi tisztet maga a miniszterelnök, Teleki Pál látta el.9 Az új területek irányításához els sorban a magyar középfokú területi közigazgatás megszervezésére volt szükség. A középfokú területi közigazgatás szervei a törvényhatóságok voltak: a vármegyék és a törvényhatósági joggal felruházott városok. (Akadtak azonban olyan szakjellegű közigazgatási feladatok is, amelyek közvetlenül a központi kormányszervek irányítása alatt álltak.) A vármegye irányító és felügyel szerepet töltött be a területén található, nála alacsonyabb fokú, önkormányzati formában szervezett közigazgatási szervek: a megyei városok és a községek közigazgatási tevékenysége felett. A vármegyei törvényhatóság területe járásokra oszlott, melyeknek élén a f szolgabíró állt. Egy-egy járás több községet foglalt magában. A megyei városok kívül álltak a járási köteléken, és közvetlenül a megyének voltak alárendelve. Néhány változtatás kivételével a trianoni Magyarországon működ közigazgatási rendet vezették be Észak-Erdélyben is. Mindezt azzal a szándékkal tették, hogy mindenben a trianoni döntést megel z állapothoz térjenek vissza. 13 vármegyéb l, 4 törvényhatósági jogú városból és 17 megyei városból álló közigazgatási szervezetet alakítottak ki. A vármegyék területén a járási, valamint a körjegyz i beosztást a belügyminisztérium állapította meg. erdélyi értekezlet – feladatok Teleki Pál miniszterelnök 1940 szén értekezletet hívott össze Kolozsvárra.10 Ennek id pontja (október 18–19.) a katonai közigazgatás idejére esik ugyan, amelyet e tanulmány nem vizsgál,11 fontossága és a polgári közigazgatást is érint hosszabb távú hatásai miatt azonban röviden összefoglalom az ott elhangzottakat. Az értekezleten az erdélyi politikában befolyásos emberek, a regionális érdekeket képvisel elit (országgyűlési képvisel k, egyházak képvisel i, fels házi tagok) és a minisztériumok f bb képvisel i beszélték meg a fennálló helyzetet és a teend ket. Az összegyűltek kulturális, gazdasági és szociális téren láttak kihívásokat maguk el tt. Az oktatás és az egyházak ügye bizonyos területen szorosan összekapcsolódott, a román uralom alatt ugyanis a magyar nyelvű oktatás a felekezeti iskolákban folyt; az állami iskolák többnyire román tannyelvűek voltak.12 Emiatt az a kissé paradox helyzet állt el , hogy az impériumváltás után a magyar állam kezelésébe került iskolák nagy többségükben román tanítási nyelvűek voltak. A kormányzat ezt abban a tekintetben kedvez nek találta, hogy így könnyű volt állami ellen rzés alatt tartani a román tannyelvű oktatást. Román tanítókból viszont hiány volt, mert nagy részük elmenekült, ket a felekezeti iskolák magyar anyanyelvű, ám románul is tudó tanárainak állami iskolákban való alkalmazásával pótolták.13 Az Erdélyi Értekezlet résztvev i között konszenzus volt abban, hogy a magyar nyelvű felekezeti iskolarendszert fenn kell tartani és támogatni kell, valamint meg kívánták szüntetni azt a helyzetet, hogy az állami iskolák több támogatást kapnak az egyháziaknál és az állami tanítóknak magasabb a izetésük. Mindezek mellett hosszas Csilléry Edit 90 Erdélyi magyarság 1920–1944 vita folyt a román nyelv oktatásának szükségességér l. A miniszterelnök ragaszkodott hozzá, hogy a magyar közoktatásban is kötelez legyen románul tanulni. A résztvev k leszögezték: az 1940–1941-es tanévet átmeneti id nek tekintik, ahol az egyetlen cél, hogy rendben működjön az oktatás, reformokról pedig csak a következ tanévt l lehetett majd szó. Fontosnak tartották az iskolán kívüli népnevelést is. A legéget bb problémának az infrastrukturális nehézségeket látták, a második bécsi döntéssel kialakult határvonal ugyanis úgy vágta ketté a vasúti hálózatot, hogy Magyarországnak nem volt vasúti összeköttetése a Székelyfölddel. A terület ellátása csak a nagyon rossz min ségű autóút-hálózaton keresztül volt megoldható. A közlekedési nehézségek miatt a székelyföldi vármegyéket még a tél beállta el tt ellátták élelemmel és els rendű szükségleti cikkekkel.14 A kormány rohamtempóban kezdett bele a vasútépítésbe. Szászlekence és Kolozsnagyida között keskeny, majd Szeretfalva és Déda között szabvány nyomtávú vonalat építettek. Mint már említettem, a közutak igen rossz állapotban voltak, így miel bb bele kellett fogni azok javításába is. A vasút- és közútépítés nem csak a régió infrastruktúráját javította, hanem munkaalkalmat nyújtott a legszegényebbeknek is. Székelyföld gazdasági nehézségeit tovább fokozta, hogy földrajzilag el lett vágva természetes felvev piacától, Brassótól. Az értekezlet második napjának f témája a földreform volt. Bethlen István volt miniszterelnök foglalta össze a magyar álláspontot. Eszerint az 1921-es román földbirtokreform nem szociális reform, mint ahogy az a hivatalos román retorikában megjelent, hanem „a magyarság ellen irányuló politikai eszköz volt, amit nem csak szabad, hanem kötelessége is a kormánynak visszacsinálni, mégpedig nemzeti szempontok igyelembevételével […]. Itt helyre kell állítani azokat a társadalmi osztályokat, melyek ennek a nemzetnek a gerincét tették. Tönkre van téve a magyar intelligencia a városokban, proletarizálva van ez az intelligencia.” A magyar birtokos osztály pozícióit tehát helyre kívánták állítani, melynek eszköze Bethlen szerint a földreform volt.15 A korabeli magyar politikai diskurzusban nemzetiségpolitikán Erdély kapcsán csak a románsággal kapcsolatos politikát értették. Az értekezleten azonban ez meg sem jelent külön témaként. Teleki Pál álláspontja szerint „mindenféle olyan jogot, amely az állam egységét nem sérti és nem bont, megadunk mindenkinek, aki az államegységet elismeri, nem csak úgy mint kívülálló, vagy idegen, különösen ha idebenn lakik, hanem mint ennek a részese és szabad akaratból velünk közös munkatárs. Aki nem így fogja fel a dolgot, az belsőleg nyilvánvalóan elidegenedik és akkor idegen kell, hogy legyen következményeiben külsőleg attól az állami közösségtől, amelyben él.”16 Itt tehát az egyéni szabadságjogok biztososításáról volt szó. A korszakot a nemzetiségi kölcsönösségi politika határozta meg, amely szerint minden jogot olyan mértékben kell biztosítani az észak-erdélyi románságnak, amilyen mértékben a romániai magyarság e jogokkal rendelkezett.17 a jogegységesítés és annak akadályai, Az értekezleten résztvev k alapelvnek tekintették, „hogy Erdély jogrendszerét a magyar csonka ország jogrendszerével egyenlővé kell tenni.”18 Mindössze néhány kivételt tartottak kívánatosnak. A legkényesebb kérdés a magánjogi rendszer harmonizációja volt. Erdélyben a román uralom alatt még a 1918 el tti osztrák polgári törvénykönyv volt hatályban, amit a szokásjogi alapon kiépül magánjog egészített ki. A jogászok állás- Csilléry Edit 91 Erdélyi magyarság 1920–1944 pontja szerint a f cél a magánjog egész országban való egységesítése volt. Az erdélyiek azt kérték: ha kiterjesztik rájuk a trianoni Magyarország magánjogát, legalább foglalják írásba azt. További problémás területeknek tekintették a házassági vagyonjogot és az öröklési jogot, ahol is óvatos átmenetet kívántak, lévén, hogy a magyarországi vagyonjogi helyzetben még rendi különbséget tettek. Ennél fogva a jogászok egyetértettek abban, hogy ezt semmiképpen sem szabad Észak-Erdélyre kiterjeszteni. 1940. november 3-án jelent meg az a rendelet, amely az Észak-Erdélyben érvényben lév jogszabályokat hatályon kívül helyezte, és néhány kivételt l eltekintve az államigazgatás egész területén a trianoni Magyarország jogrendszerét léptette életbe.19 Az erdélyi Pál Gábor parlamenti beszédében kritizálta a kormány Erdéllyel kapcsolatos egységesít politikáját. A jogegyesítést gyorsnak és szükségtelennek ítélte, és törvényegységesít bizottság létrehozását javasolta. Nyíltan kifejezte arra vonatkozó igényét, hogy a jogszabályokat úgy kellett (volna) alakítani, hogy azáltal a magyarok ellen korábban elkövetett igazságtalanságokat orvosolni lehessen.20 Az erre vonatkozó igények részben meghallgatásra találtak. Teleki Pál még az Erdélyi Értekezleten kihangsúlyozta, hogy „mi ezt a területet nem hozzánk ítélt, vagy csatolt területnek, hanem visszatért területnek tekintjük.”21 Ennek a szemléletnek megfelel en az 1918 el tti állapotokat igyekeztek visszaállítani, és megpróbáltak úgy tenni, mintha Észak-Erdély mindig is Magyarországhoz tartozott volna. A restitúció azonban volt olyan egyszerű. A 22 éves román impérium alatt kisebbségben él magyarságnak kialakult egy olyan kulturális, gazdasági és politikai intézményrendszere, amelyet nem szívesen hagyott volna a budapesti kormányzat egyenl sít és centralizáló törekvéseinek áldozatául esni. A felekezeti magyar tanítási nyelvű iskolák esetében err l már volt szó, azok fenntartásában és támogatásuk kérdésében mindenki egyet is értett. Megfogalmazódott azon igény, hogy egy erdélyi vezetésű közigazgatási szervet állítsanak fel.22 Több helyütt is hangsúlyozták azonban, hogy a második bécsi döntéssel visszakerült terület nem egységes, a Partium, Közép-Erdély és a Székelyföld egymástól eltér nehézségekkel küzdött, ezért más-más megoldásokat kívánt. Ez a tagolás a közigazgatás bevezetése és a földreform kapcsán is felmerült.23 Külön erdélyi közigazgatási szerv létrehozására végül nem került sor, Észak-Erdély közigazgatását lényegében a trianoni Magyarország gyakorlatának megfelel en alakították ki. A középfokú területi igazgatás (a megyerendszer) tekintetében az 1918 el tti felosztáshoz tértek vissza. Észak-Erdélyben a magyar kisebbség politikai érdekképviseletét 1938-ig az Országos Magyar Párt látta el. 1938-ban az összes romániai pártot feloszlatták, és egyfajta népfrontot hoztak létre. Ebben a magyarok képviseletét a Romániai Magyar Népközösség látta el. 1940 szén Kolozsváron megindult az Erdélyi Magyar Szövetség szervezése, amely politikamentes társadalmi szervezetként kívánt működni, elképzelésüket a magyar kormány azonban nem támogatta.24 A kormányzat választások helyett a felhatalmazási törvény alapján hívta be a parlamenti képvisel ket, kijelölve ezzel egy regionális érdekképviseleti elitet, amely a kormányt támogatta. Ez csak részben fedte le a volt Országos Magyar Párt, illetve a Romániai Magyar Népközösség vezet ségét, mellettük egy új generáció is esélyhez jutott. A behívott képvisel kb l alakult meg kés bb az Erdélyi Párt. A gazdaságirányítás kialakításának területén komoly ellentétek voltak a kormányzattal. Az erdélyiek saját, jól működ gazdasági érdekképviseletekkel rendelkeztek: az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylettel (EMGE) és a Hangya szövetkezetekkel. Így kezdetben kérdés volt, hogy ezen intézményeknek a kormányzat milyen szerepet szán, miként Csilléry Edit 92 Erdélyi magyarság 1920–1944 illeszti be azokat a gazdasági életbe és a közigazgatási rendszerbe. Budapest végül nem hagyta meg az erdélyi magyar szövetkezetek függetlenségét, pedig azok a kisebbségi társadalmi önszervez dés gyümölcsei voltak. (A román uralom alatt a szövetkezetek nemzeti alapon szervez dtek.) A szövetkezetekben a budapesti irányítás csak gazdasági szerveket látott, ezért a trianoni Magyarország mintájára központi irányítás alá vonta azokat. A hitelszövetkezeteket az Országos Központi Hitel Szövetkezet alá rendelte, a többi szövetkezetet pedig a Hangya Szövetkezet alá. Csak személyi ügyekben hagyták meg autonómiájukat.25 Az Országos Mez gazdasági Kamara működése a visszacsatolt területre nem terjedt ki. A területrészen korábban létrejött kamarák működése megszűnt, vagyonukat és feladatukat az EMGE vette át. Az EMGE egységei a falusi gazdakörök voltak, amelyeket a kirendeltségek irányítottak. Központjuk Kolozsváron volt.26 1940 szeptemberében létrehozták az Erdélyi Gazdasági Tanácsot (EGT). A kolozsvári székhelyű szervezet tanácsadó szerepet töltött be, beruházásokra tett javaslatokat és támogatási kérelmeket bírált el. A Földművelésügyi Minisztérium (FM) 1941 decemberében alapította meg az Erdélyi Kirendeltségét, szintén kolozsvári székhellyel. F célja a korszerűbb gazdálkodás bevezetése volt, de egy ideig földbirtok-politikai ügyekkel is foglalkozott. 1942-ben létrehozták a Földbirtokpolitikai Osztályt. Az FM a Székelyföldön is létrehozta a kirendeltségét, marosvásárhelyi székhellyel.27 Közülük egyik sem vált Észak-Erdély gazdaságát irányító szervvé, tanácsadó, végrehajtó feladatokat láttak el csupán. Az erdélyi társadalmi önszervez dés érdekes példája volt az ún. Tízes szervezet, amely szomszédsági alapon szervezte meg a városok lakóit Erdély több településén. Felhasználására és fenntartására több ötlet is született, azonban Kolozsvár kivételével mindenütt elhalt a kezdeményezés. Kolozsváron mellérendelt viszonyban maradt a város közigazgatásával, segítette azt, tanácsaival szervezte a szociálpolitikát és a népművelést. Különlegessége, hogy nem hivatalnokok, hanem egy társadalmi szervezet végezte e feladatokat. Kolozsváron éveken keresztül fenn tudott maradni,28 és 1944-ben, a város bombázásakor hatékony segít tevékenységet fejtett ki.29 személyi kérdések és konliktusok A második bécsi döntést követ területi és hatalmi átrendez dés együtt járt a mobilitási lehet ségek változásával is, ami társadalmi feszültségeket keltett. A magyar köz- és államigazgatásban több ezer új álláshely keletkezett; egzisztenciális kérdés volt, hogy kik tölthetik be ezeket.30 Egyrészt a magyar és a román nemzetiségűek között volt feszültség, másrészt az erdélyi és a magyarországi munkavállalói érdekek ütköztek. „Különösen nagy elégedetlenséget keltett Erdélyben a magyarországi tisztviselőknek erdélyi állásokba, főleg vezető állásokba történt kinevezése. »Ejtőernyősöknek« nevezték őket, mert az erdélyi viszonyokkal való minden ismeretség nélkül, felülről ereszkedtek a vezető pozíciókba.”31 Azt, hogy a helyiek és az „ejt erny sök” (a központi területr l jöv k), illetve a magyarok és a románok aránya miként alakult, nagyban befolyásolták a kormányzat elvei, amelyeket a közszolgálati állások betöltésénél is érvényesítettek. Ezek f vezérmotívuma az volt, hogy elégtételt kívántak adni azoknak, akik hátrányt szenvedtek a román uralom miatt: ez magában foglalta azt is, hogy az észak-erdélyi köt désűeket akarták el nyben Csilléry Edit 93 Erdélyi magyarság 1920–1944 részesíteni. Miel tt valakit véglegesítettek az állásában, megkérdezték a f ispánt az illet „román uralom alatti magatartására nézve”.32 Itt a két vizsgálandó szempont az illet magyar nemzethez való hűsége és politikai megbízhatósága volt. A nem magyar nemzetiségűek magyarsággal szemben tanúsított magatartásának vizsgálata elvileg csak az 1940 szeptembere óta eltelt id re vonatkozott, azonban a gyakorlat során a vizsgálati szempontok ennek egyértelműen ellentmondanak. Csak ezek után merült fel az a kérdés, hogy az illet nek megvan-e a megfelel képzettsége. A Romániában él magyarság számára a két világháború között sem a román állami szféra, sem a közszféra nem biztosított elegend elhelyezkedési lehet séget. Kijelenthet , hogy 22 év alatt a magyar iatalságnak csak a töredéke választotta az egyetemen való továbbtanulást. A magyar nemzetiségű tisztvisel k a román közigazgatásban csak aránytalanul kevesen voltak, akiket pedig alkalmaztak, azok többnyire jelentéktelen pozíciókat töltöttek be.33 Azoknak, akik az 1940-es impériumváltás után a közigazgatásban kívántak elhelyezkedni, els sorban jogi képzettségre volt szükségük. Az észak-erdélyi magyarok közül azonban kevesen rendelkeztek ilyennel Az orvosi pályán alig volt jobb a helyzet. A tanári hivatást sokan választották a magyarok közül. Ehhez képest magyar tannyelvű iskola alig volt. Ezért itt fokozottabban jelentkeztek az elhelyezkedési nehézségek.34 Mindennek az lett a következménye, hogy az erdélyi magyarok egyfajta elégtételt kívántak venni az elszenvedett hátrányokért a második bécsi döntést követ en. az „ejtőernyősök” aránya A különböz igazgatási ágak között nagy különbség volt az anyaországból kinevezettek arányát illet en. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a vármegyei, városi és községi közigazgatásban voltak. A második bécsi döntést követ els évben a városi és községi közigazgatásban a kormányzat által kinevezettek mintegy negyedét tették ki az „anyaországiak”, 70%-uk pedig észak-erdélyi volt. Az igazságszolgáltatás területén 16%-ot képviseltek a trianoni Magyarország területér l érkezettek, míg a gazdasági és műszaki pályákon 10% körül volt az arányuk.35 A pénz-, hitel-, adóügyi igazgatásban, továbbá a csend rségen belül és a büntetés-végrehajtás területén elenyész volt az anyaországi kinevezettek aránya. Ennek több oka lehetett: egyrészt az, hogy e területeken elengedhetetlen volt a helyi viszonyok ismerete,36 másrészt helyben is voltak megfelel képesítésű szakemberek. Az anyaországiak számára ezek az állások kevésbé jelentettek vonzóer t, kisebb volt a presztízsük. Annak ellenére, hogy összességében nem tűnik nagyarányúnak az anyaországból jött alkalmazottak aránya, kinevezésük mégis feszültséget keltett. Ennek az lehet a magyarázata, hogy olyan tisztségeket töltöttek be, ahol leginkább szem el tt voltak, például a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban vagy az egészségügyben, e helyeken pedig valós intézkedési joggal voltak felruházva. A ranglétra közepén elhelyezked állásokban voltak a legtöbben, olyan pozíciókban (szolgabíró, aljegyz , jegyz , körjegyz , községi jegyz , polgármester, községi orvos), ahol mindennapi kapcsolatban álltak az erdélyi társadalommal.37 Ráadásul ezek a pozíciók hagyományosan nagy társadalmi tiszteletnek örvendtek: a középosztályhoz való tartozás − illetve annak képzete − társult hozzájuk.38 Csilléry Edit 94 Erdélyi magyarság 1920–1944 a közigazgatásban meglévő nemzetiségi arányok Észak-Erdély vármegyei közigazgatásában a magyar nemzetiségűek 91%-nyit tettek ki. Felülreprezentáltságuk még szembetűn bb, ha megnézzük, hogy a lakosság 38%-át adó román nemzetiségűek39 mindössze 6,6%-os arányban fordultak el a vármegyei tisztvisel k között. A vármegyei törvényhatósági bizottsági tagok között is a magyar nemzetiségűek er sen túl, a románok pedig alul voltak reprezentálva. Utóbbiak a legnagyobb arányban a román többségű Beszterce-Naszód és Szolnok-Doboka vármegyékben voltak jelen: 19%-ot, illetve 18,8%-ot képviseltek.40 Ha engedtek is román nemzetiségűeket a magyar közigazgatásban dolgozni, azok többnyire az alacsonyabb, mint például az altiszti, szolgai munkaköröket láttak el. Magasabb, így jegyz i, f szolgabírói pozíciót csak elvétve töltöttek be.41 A magasabb beosztású román közalkalmazottak még a román többségű megyékben is szinte kivételnek számítottak. Aki ilyen pozíciót töltött be, példaként lehetett felhozni, és igazolni tudták velük, hogy a magyarok egyenl elbírálásban részesítik a nem magyar nemzetiségű lakosokat. Máramarosban még egy román nemzetiségű f ispán is volt, Jurka Flavius. Az, hogy Észak-Erdélyben román nemzetiségű közalkalmazottak és köztisztvisel k csekély számban dolgoztak, több okra vezethet vissza: egyrészt fontos szerepe volt a román nemzetiségűek diszkriminálására alkalmas elveknek és kiválasztási módszereknek, másrészt a román kormány a bécsi döntést követ en a tisztvisel i többségét még a magyar bevonulás el tt visszavonta Észak-Erdélyb l.42 Ezen kívül sokan közvetlen kényszer nélkül − a kisebbségi létt l, a vélt vagy valós hátrányos megkülönböztetést l való félelmükben − elmenekültek.43 A folyamatot betet zte, hogy mind a katonai, mind a polgári közigazgatás bocsájtott el román nemzetiségű tisztvisel ket. Amit fentebb a köztisztvisel k és közalkalmazottak kiválasztásának elveir l megállapítottam, az valójában a magyar polgári közigazgatás egész tevékenységére jellemz volt. A törvények, rendeletek és azok alkalmazása a napi gyakorlatban azt mutatja, hogy a magyar nemzetépítés együtt járt azzal, hogy bizonyos csoportok hátrányba kerültek. A romániai magyar elit, az Országos Magyar Párt a két világháború közötti id kben kisebbségi kérdésekben a nemzeti önrendelkezésért küzdött. A második bécsi döntést követ en azonban gyökeres szemléletváltásnak lehetünk tanúi. Ett l fogva már csak egyéni szabadságjogokról, például nyelvhasználati jogról beszéltek, és az erdélyi magyar társadalmat akarták meger síteni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a magyarok a román nemzetiségűekkel szemben er sítették magukat. Teleki Pál a nemzetiségi problematikát nyelvpolitikai és közigazgatási kérdésnek tekintette, a nemzetiségek közjogi alanyiságáról szó sem volt.44 Bár ideálja a nemzetiségileg semleges közigazgatási rendszer volt, ez távolt állt a valóságtól. E korszakban a magyar kisebbségpolitika „alanya” a román kérdés volt.45 Más csoportokról, így a németségr l és a zsidóságról nem a kisebbségpolitika keretein belül gondolkodtak, k más megítélés alá estek. A zsidókat nem tekintették nemzeti kisebbségnek, esetükben kollektív jogfosztásról beszélhetünk. Ennek elemzése túlmutat a dolgozat keretein, de arra azért felhívom a igyelmet, hogy a magyar közigazgatás precízen végrehajtotta a zsidók diszkriminálását célzó összes rendelkezést: a tisztvisel k és ügyvédek közül való kizárásukat, iparengedélyük megvonását, vagyonuk és földjeik elvételét, munkaszolgálatra való behívásukat, gettósításukat és végül a deportálásukat is. A német népcsoport kollektív jogokat élvezett. Mivel a második bécsi döntés nem kis részben Csilléry Edit 95 Erdélyi magyarság 1920–1944 Berlin kegyének köszönhet en jött létre, a magyar állam 1940. augusztus 30-án egy kisebbségi szerz dést kötött Németországgal. Ez a magyarországi németeknek különleges jogokat biztosított, és engedélyezte a Volksbund működését. Ahol német kisebbség élt Magyarországon, ott a jelenlétüket igyekeztek valamilyen formában az igazgatásban is biztosítani. A kinevezend személyekr l kikérték a német kisebbségi vezet k véleményét is. Ilyen kedvezményben a román nemzetiségűeknek nem lehetett részük. Magyarország német megszállása után – amely Erdélyt csak kis késéssel érte el – két dolog mindenki számára egyértelművé vált. Egyrészt újra nyitott kérdéssé vált, hogy Észak-Erdély Romániához vagy Magyarországhoz fog-e tartozni (a román vezetés soha nem fogadta el a második bécsi döntést), másrészt Észak-Erdély rövid id n belül hadműveleti területté vált, és várható volt a román megszállás. Az erdélyi politikai eliten (és az Erdélyi Párton) belül különböz álláspontok és csoportok alakultak ki. Volt, aki a németbarát Sztójay-kormányt támogatta, míg mások nem működtek együtt a kormánnyal, a Teleki Béla nevével fémjelezhet csoport pedig megkísérelte meggy zni Horthy Miklós kormányzót arról, hogy kössön fegyverszünetet a szövetséges hatalmakkal. A német megszállást követ en Észak-Erdély több megyéjében f ispáncserék történtek. Sokan közülük ugyanis nem akartak együttműködni a német megszállókkal és az ket teljes mértékben kiszolgáló Sztójay-kormánnyal. Egy 1944. április végi miniszterelnöki rendelet alapján megtörtént a zsidó lakosság gettósítása, majd kevesebb mint három hét alatt – tragikusan példázva a magyar közigazgatás precíz működését46 – több mint százharmincezer embert deportáltak Észak-Erdélyb l, ami a területen él , többségében magyar ajkú és kultúrájú, zsidóság több mint kilenctizede volt. Közigazgatás a gyakorlatban Az alábbiakban Fejér Istvánné volt napidíjas sepsiszentgyörgyi díjnok esetén keresztül szeretném bemutatni, miként működött a magyar polgári közigazgatás a gyakorlatban. A magyar kormányzat a Felvidéken és Észak-Erdélyben is hozott olyan rendelkezést, hogy akit az „idegen uralom alatt magyarsága miatt” elbocsájtottak állásából, és aki „a magyarság érdekében kifejtett munkásságával különös elismerésre méltó érdemeket szerzett”, annak a kiesett szolgálati idejét vegyék igyelembe a nyugdíjszámításnál. Ez csak egyetlen rendelet a több tucat, a felhatalmazási törvény alapján hozottak közül, amely elégtételt kívánt szolgáltatni a román id kben elszenvedett sérelmekért. Fejér Istvánné két évig dolgozott napidíjas díjnokként, majd 1921. március 21-én elbocsátották. Ezt követ en háztartásbeliként dolgozott, lányának segített, így állami nyugellátásra jogosító munkát nem végzett. 1941-ben kérvénnyel fordult a magyar államhoz, hogy tisztes nyugdíjat szeretne, mégpedig úgy, hogy a román uralom alatt kiesett szolgálati id t is számítsák be, mintha két év helyett huszonegy évet dolgozott volna a köz szolgálatában. Erre a fent említett rendelet alapján lehet sége is volt. A kérvényez nek egy adatlapot kellett kitöltenie, majd a f ispán véleményét kérdezték meg az ügyben. Ha valakit a hatóságok annak idején azért bocsájtottak el, mert nem volt hajlandó a román államnak hűségesküt tenni, akkor a kérést teljesítették. Aki képes volt az „áldozat” pozíciójába helyezni magát, az indulhatott az el nyökért folytatott harcba. Díjnokunk esetében ez kérdéses volt, mivel a hűségeskü megtagadása miatti elbocsátások korábban történtek, mindenképpen 1921 márciusa el tt. Fejér Istvánné kérését elutasították, mert Csilléry Edit 96 Erdélyi magyarság 1920–1944 azt feltételezték, hogy ha 1921-ig még román szolgálatban állt, akkor hűségesküt kellett tennie a román államnak. Ezért nyugdíj helyett egyösszegű végkielégítést ajánlottak neki, azt nem fogadta el, nyugdíjat akart, fellebbezett, és igyekezett minden követ megmozgatni a siker érdekében. Ügye ekkor már a Miniszterelnökség Kisebbségi és Nemzetiségpolitikai Osztályán zajlott. Ez jól mutatja, hogy a nyugdíjjárulék-szerz évek pótlása tulajdonképpen politikai kérdés volt, amir l legfels bb szinten döntöttek. Befolyásos támogatókat szerzett, akik interveniáltak az ügyében: a Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályát a Budapesti F polgármesteri Hivataltól keresték meg levélben és telefonon is. Ebb l kiderül, hogy a f polgármester régi jó ismer se volt Fejér Istvánné családjának. Dr. Oszvald György miniszteri tanácsosnak a telefonbeszélgetésr l egy apró papírcetlin hagyott feljegyzésen az szerepel, hogy a pártfogolt „nem tett esküt”. A támogató nyilatkozatok sora itt nem ér véget, az ügyiratok között megtalálható egy ítél táblai tanácselnök kedvez elbírálást kér levele is. A magyar közigazgatást tehát befolyásos pártfogókkal, „urambátyáimmal” lehetett kedvez irányba befolyásolni. Ha a közbenjáró ismer s kell en magas címet viselt, az még er sebben nyomott a latban. A helyismeretet a f ispán képviselte, akinek a véleményét újból kikérték az ügyben. A f ispán rendkívül óvatosan fogalmazott: „bizonyíték arra vonatkozólag, hogy a kérelmezőt annak idején állásából a volt román hatóságok kifejezetten a hűségeskü megtagadása miatt bocsátották volna el, nincs, és ezt a tényt hivatalosan igazolni nem áll módomban. […] Bizonyos azonban, hogy az elbocsátása egyedül a magyarsága miatt történt.” A Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályán az ügyet intéz miniszteri tanácsos az egész ügyet „kedvez véleményezéssel” és az alábbi megjegyzéssel adta át a belügyminiszternek: „szívből örvendenék, ha az ügynek kedvező elintézése a fenn említett egyik vagy másik módon sikerülne.” Az ügyiratokból sajnos nem derül ki a történet vége, de az látszik, hogy Sepsiszentgyörgy volt napidíjas díjnoka a befolyásos pártfogók segítségével ügyesen mozgatta meg a magyar közigazgatás „vízfejű” gépezetét, problémája a legfels bb politikai fórumig is eljutott.47 Az érem másik oldala, hogy a volt román tisztvisel ket gyakran nyugdíjaik diszkrimináló megállapításával károsították meg. „A nyugdíjengedélyezéseket gyakran különleges bizottságok alkalmazzák, amelyeknek vizsgálniuk kell, hogy a tisztviselő a román uralom alatt magyarbarát viselkedést tanúsított-e? A vizsgálat nevezettnek a »nagyromán gondolat«-tal szembeni beállítottságára is kiterjed. Miután nem nehéz egyik vagy másik irányban vádaskodásokat emelni, a román nyugdíjjogosultak egy részétől a nyugdíjat megvonták, vagy csökkentették.”48 Fontos megemlíteni, hogy bár igazság-szolgáltatásról volt szó, nem az igazságszolgáltatás végezte a feladatot, hanem a magyar közigazgatás. Tehát az, hogy kinek adtak tisztes nyugdíjat, egyértelműen politikai, hatalmi ügy volt. A fentiek alapján az alábbi néhány következtetés vonható lea magyar polgári közigazgatás működésének jellegzetességeit illet en. − „Legyen minden úgy, mint Trianon el tt.” Ez az elv nem csak arra vonatkozott, hogy kicserélték az utcatáblákat és ugyanaz lett a közigazgatási beosztás, mint 1918 el tt. Fejér Istvánné személyes életéb l is megpróbálták „kiradírozni” azt a 19 évet, amikor nem dolgozott a magyar állam szolgálatában. − Ha az el bbi elvet nem sikerült tökéletesen alkalmazni, legalább „legyen minden úgy, mint a trianoni Magyarországon”. Ennek érdekében − mint ahogy err l már volt szó − a magyar közigazgatási rendet másolták. Csilléry Edit 97 Erdélyi magyarság 1920–1944 − A helyiek a Magyarországról jött tisztvisel knek tulajdonították, hogy megjelent Észak-Erdélyben az „urambátyámos” protekciózás és a címkórság. Ez addig ismeretlen volt a helyiek számára, mert nem kormányzati és közigazgatási pozíciókban szocializálódtak, illetve egyosztályú magyar társadalomként vizionálták magukat.49 − Elégtételt kívántak biztosítani a magyaroknak a múltban elszenvedett sérelmekért. Ennek az volt a következménye, hogy az érintettek kénytelenek voltak vesztesként, a korábbi rendszer áldozataként meghatározni magukat, mert így juthattak el nyökhöz. Szinte lehetetlen eldönteni, hogy ez alulról jöv igény vagy a központi akarat kisugárzása volt. Mindenesetre a korszak jogalkotását és a mindennapi életet ezer szállal átsz tte. Ennek alapján d lt el, hogy ki kaphatott tisztes nyugdíjat, iparengedélyt, szociális támogatást, földet. Csak azok tarthatták meg állásukat, akiknek a magyar nemzethez való hűsége, lojalitása és politikai megbízhatósága megkérd jelezhetetlen volt. Nem csak bizalmi vagy magasabb társadalmi presztízsű állásokért folyt a harc, hanem megbízhatóság és nemzethűség alapján d lt el az is, hogy ki lehetett bába, erdészeti napibéres szolga, vonatfékez vagy éppen útkaparó. Az állam kenyerét nem ehette mindenki, tehát a szűkös er forrásokat a kiválasztás módjának kialakításával igyekeztek az ideológiailag támogatott csoportok számára biztosítani, s ezek a magyarok voltak. A jelenséget többféle szemszögb l lehet megközelíteni. Beszélhetünk magyar nemzetépítésr l, a magyar szupremácia megteremtésének szándékáról50 vagy a magyar etnikai tér kialakításáról. Bárdi Nándor hívja fel rá a igyelmet, hogy Teleki Pál miniszterelnök − akinek elképzelései meghatározóak voltak az id szakra nézve − a nemzetiségi problémát nyelvpolitikai és közigazgatási kérdésnek tekintette. Ez tulajdonképpen azt is jelentette, hogy nincs nemzetiségpolitika, mert minden az.51 Az állami újraelosztás rendszerében a terület egyetlen lakója sem tudott úgy élni, hogy ezzel a kérdéssel ne szembesült volna a mindennapokban. − Precízen végrehajtották a központi rendelkezéseket. Ennek pozitív és negatív oldala egyaránt volt: utóbbit a zsidóság kapcsán már említettem, pozitív példaként pedig felhozható,,hogy a román id khöz képest kiszámíthatóbbá vált az adózás. Végjáték A magyar uralom utolsó felvonása a háborúból való 1944. augusztus 23-i román kiugrás után vette kezdetét. Románia felszólította Magyarországot, hogy ürítse ki Észak-Erdélyt, amire a magyar fél mozgósítással válaszolt. A terület hadszíntérré vált. Szeptember 2-án Bethlen Bélát kinevezték a keleti hadműveleti terület polgári kormánybiztosává.52 A kormánybiztos f feladatának a helyi polgári lakosság érdekeinek védelmét tekintette. Ez sok tekintetben ellentétben állt a kiadott rendelkezésekkel, a katonai logikával és a kormányzat elképzeléseivel. Szeptember végén rendelték el az észak-erdélyi terület kiürítését, s rendelet szabályozta, hogy mit kell a hátországba szállítani − például a közigazgatás működése során keletkezett iratokat. Bethlen így emlékezett erre vissza. „A kiürítési rendeletben minden olyan anyagi javaknak eltávolításáról történt intézkedés, melyeknek az ellenség bármiképpen is hasznát vehetné: tehát gyárak, üzemek teljes gépi és egyéb berendezése, nyersanyagkészletek, félkész és kész áruk. Útirány természetesen Németország. Ami már bármilyen okból nem volna elszállítható, tehát idő rövidsége, Csilléry Edit 98 Erdélyi magyarság 1920–1944 gördülő anyag stb. hiányából, az megsemmisítendő, tehát felrobbantandó az összes hozzátartozó épületekkel együtt. A második, az elnéptelenítési rendelet tisztán a polgári lakosság eltávolításáról szólott és ez − a többség visszaemlékezése szerint − szeptember hó derekán jelent meg.”53 Bethlen mindkét rendeletet hatályon kívül helyezte, embertelennek és keresztülvihetetlennek találta azokat. Tettével a gyárak és intézmények nagy részét megmentette. A kormánybiztos segítette a kezdetben a csend rség mellett működ , majd annak távozása után a közbiztonságot egyedül fenntartó polgár rségek felfegyverzését. A vizsgálati fogságban, gyűjt táborban lév és joger sen elítélt kommunista vezet ket pedig szabadon bocsájtotta. Az észak-erdélyi magyar elit tagjai összefogtak, s 1944. szeptember 16-án megalakult az Erdélyi Magyar Tanács. Tárgyalásokat folyattak arról, miként lehetne elkerülni a terület háborús pusztítását és miként lehetne megmenteni Észak-Erdélyt Magyarország számára. Igyekeztek rávenni a Lakatos-kormányt a háborúból való miel bbi kiugrásra, továbbá arra, hogy kerüljék el az ország hadműveleti területté válását, és Kolozsvárt ellenállás nélkül adják fel. Elmondható, hogy egyedül utóbbi törekvésüket koronázta siker, Kolozsvárt a magyar honvédség harcok nélkül kiürítette.54 Magyarország 1944. október 15-ei háborúból történ kiugrási kísérlete és a terület magyar impérium alatt tartása azonban már – jóllehet e két eseménybe beleszólásuk igen kevés volt – kudarcot vallott. Jegyzetek 1 2 3 4 5 6 7 A hivatalos iratok és törvények az 1940. augusztus 30-án Magyarországhoz került országrészt a „Magyar Szent Koronához visszacsatolt keleti és erdélyi terület”-nek nevezték. A dolgozatban azonban, az egyszerűség kedvéért − a köznyelvben elterjedt − Észak-Erdély fogalmát használom, az 1920-as trianoni békét követ en létrejött Magyarország területét pedig a történeti szakirodalomban elterjedt módon trianoni Magyarországnak nevezem. Az ország területe 84%-kal, népessége 58%-kal n tt. Az 1938. november 2-án kihirdetett els bécsi döntést nyomán a Felvidéknek nevezett, mintegy 12 ezer km2-nyi terület került Csehszlovákiától magyar fennhatóság alá. 1939 márciusában Kárpátalját katonailag annektálta Magyarország, majd ezt követte 1940 szén az újabb német−olasz dönt bíráskodás eredményeként Észak-Erdély. Végül a Délvidéket 1941 áprilisában a hadsereg foglalta el Jugoszláviától. Itt Bárdi Nándor korszakolását alkalmazom. Bárdi Nándor: A múlt, mint tapasztalat: a kisebbségb l többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása, 1940–1944. In Czoch Gábor – Fedinec Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19–20. századi magyar és közép-európai történelemből. Budapest, 2006, Teleki László Alapítvány, 239−243. o. Az Észak-Erdély életét meghatározó politikai változásokat legjobban az Erdélyi Párt történetével lehet megragadni. Err l b vebben: Bárdi: i. m.; Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”. Kísérlet az Erdélyi Párt identitásának és identitáspolitikájának elemzésére 1940–1944. Budapest, 2008, Napvilág Kiadó. Hámori Péter: Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására. A Magyar a Magyarért Mozgalom története (1938−1940). Századok, 2001, 135. évfolyam, 3. szám, 569–624 Botlik József: Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján. I−II. Magyarok, ruszinok, csehek és ukránok 1918−1945. Nyíregyháza 2005. 1940. XXVI. törvénycikk. Csilléry Edit 8 99 Erdélyi magyarság 1920–1944 A közigazgatás általános bemutatásához Vörös Károly összefoglaló munkáját használtam vezérfonalul. Vörös Károly: A polgári kori magyar törvényhatósági közigazgatás. Budapest, Levéltárak Országos Központja, 1956, 1−70. o. 9 A Felvidéken létrehozták a területért felel s tárca nélküli miniszteri posztot, melyet Jaross Andor töltött be 1941 áprilisáig. A „tárca nélküliség” a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem tartozott az irányítása alá külön minisztériumi apparátus. Kárpátalján már csak kormánybiztost neveztek ki Marina Gyula személyében. 10 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K 28, 275. cs. 11 Lásd Sárándi Tamás írását e kötetben (A szerk.) 12 Ráadásul a görögkeleti és görög katolikus felekezeti iskolákat 1918 után román állami kezelésbe adták, így 1940-ben azokat is a magyar állam örökölte. 13 Benk Levente: Magyar nemzetiségi politika Észak-Erdélyben (1940−1944). Pro-Minoritate, 2002. sz. 22. o. 14 MOL K 28, 275. cs. 71. o. 15 MOL K 28, 275. cs. 110. o. 16 MOL K 28, 275. cs.. 10. 17 Az Erdélyi Párt programja (1941. május 28.). In Gergely Jen − Glatz Ferenc − Pölöskei Ferenc (szerk.): Magyarországi pártprogramok 1914–1944. Budapest, 1991, Kossuth Kiadó, 463–470. o. 18 Dr. Tomácsi Kálmán az Erdélyi Értekezlet mellett összeült jogászértekezlet elnökeként összegezte így a témát. MOL K 28, 275. cs. 19 7.800/1940. M.E sz. rendelet. 1940. november 3-tól az országos érvényű közigazgatási jogszabályok Észak-Erdélyre is kiterjedtek. Ez azonban nem vonatkozott például a vallásügyi szabályokra, az anyakönyvi, pénzügyi, bányászati, továbbá a gazdasági versenyt szabályozó rendelkezésekre. 20 Pál Gábor országgyűlési képvisel felszólalása, 1940. december 3. In Országgyűlési Napló (1939– 1944), VIII. kötet, 1096–1105. o. 21 MOL K 28, 275. cs. 22 Ezt javasolta Pál Gábor is a fenti beszédében, majd a volt magyar külügyminiszter, a szintén erdélyi származású Bánffy Miklós 1940. december 18-án a fels házban. Pál Gábor szerint a meglév közigazgatási szervek nem működtek hatékonyan. 23 MOL K 28, 275. cs. 24 Hámori Péter: Magyar társadalomszervezési kísérletek Észak-Erdélyben 1938–1944. Korall, 2004/18. 72−74. o. 25 Uo. 77–78. o. 26 171.100/1941. FM. rendelet; Simon Zsuzsa: Erdély köz- és szakigazgatása a második bécsi döntés után. Regio, 1995. 4. sz. 60–82. o. 27 Tóth-Bartos András: Szociális gondozás Háromszéken 1940–1944 között. Acta Siculica, 2007. 515–526. 28 Hámori: Magyar társadalomszervezési kísérletek… 90. o. 29 Nagy Mihály Zoltán – Vincze Gábor: Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember–november). Korunk, 2000. 11. sz. http://www.korunk. org/?q=node/6447 30 Kovács M. Mária: Közalkalmazottak, 1938–1949. Valóság, 1982. 9. sz. 41–53. o. Az 1938 és 1942 között létesült kb. 51 ezer új állásból mintegy 41 ezer tisztvisel i volt. 31 Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon (1938–1941). Budapest, 1967, Akadémiai Kiadó, 297. o. 32 A 900/1941. M.E. sz. rendelet 6. §.-ának rendelkezése szerint. Felvidéken és Kárpátalján igazoló bizottságok működtek, amelyek nagyon hasonló szempontok alapján bírálták el az összes álláskérelmet és állami ellátásra való kérvényt. A bizottságok döntése kötelez érvényű volt. Számos igazságtalan döntés született. Ezért Észak-Erdélyben a kormányzat az igazoló eljárást mell zte, azonban annak szempontjait itt is érvényesíteni akarta. A f ispánok véleménye csak tájékoztató jellegű volt, nem kellett feltétlenül igyelembe venni. Csilléry Edit 100 Erdélyi magyarság 1920–1944 MOL K 149, 1943-6-Szn. II. A második bécsi döntés el tt a román szolgálatban álló magyar közalkalmazottakat Ó-Romániába helyezték vagy elbocsájtották. 34 Pályaválasztási tanácsadó és főiskolás tájékoztató. Szerkesztette a kolozsvári magyar f iskolás testületek kiküldött szerkeszt bizottsága. Kiadja a Székelyek Kolozsvári Társaságának F iskolás Szakosztálya. Cluj-Kolozsvár, 1934, Gloria Könyvnyomda. 35 Dél-erdélyiek is lehetnek közöttük, és mivel az kinevezésük ellentmondott a hivatalos kormányzati szándéknak, nem jelölték meg a kinevezés el tti lakhelyet. 36 Bizonyos területeken a román jogszabályok érvényben maradtak, hogy a gazdaság működ képes maradjon. 37 Err l b vebben Csilléry Edit: Közalkalmazottak és köztisztvisel k Észak-Erdélyben a második bécsi döntést követ en. Limes, 2006. 2. sz. 73–90. o. 38 Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban. Századok, 131. évfolyam (1997), 6. sz. 1265. o. 39 Az 1941-es magyar népszámlálás szerint. 40 MOL K 150, 3108. cs. 22. o. 41 MOL K 150, 2971. cs. 1-7/e. tétel. 42 MOL K 149, 1943-6-Szn.II 43 Kimutatás a keleti és erdélyi vármegyék számvev ségeinél visszamaradt volt román közszolgálati alkalmazottakról. MOL K 150, 2971. cs. 1-7/e. tét. 44 Bárdi: i. m. 263. o. 45 Sárándi Tamás: Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben. Limes, 2010. 2. sz. 75−95. o. 46 Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. 2008, Budapest − Kolozsvár. 47 MOL K 28, 257. cs. A szolgálaton kívül töltött id beszámítására vonatkozó kérvények, 36−57. o. 48 MOL K 149, 1943-6-Szn.II. 49 Bárdi: i. m. 238. o. 50 Tilkovszky: i. m.; Bárdi: i. m.; Pál Gábor országgyűlési képvisel felszólalása, 1940. december 3… i. m. 51 Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940–1944. Budapest, 2011, Jaffa Kiadó. 266–267. o. 52 1944/1.500 M.E. sz. rendelet. 53 Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Budapest, 1989, Zrínyi Katonai Kiadó, 171. o. 54 Nagy − Vincze: i. m. 33 Limes 101 Néz pont pritz pál Helyzetfel(nem)ismerés és helyzetki(nem)használás a Horthy-korszak külpolitikájában Írásom szerint nem megalapozott az a közkeletű felfogás, mely szerint a Horthy-rendszer revíziós politikájának er s társadalmi támogatottságát dönt mértékben a trianoni csonkulás magyarázza meg. Valójában e támogatottság igen jelent s összetev je volt az a tény, hogy a rendszer elitje tudatosan hamisította meg a forradalmakról annak idején vallott felfogását. Annak pedig mind a helyzetfelismerés, mind a helyzetkihasználás terén visszahúzó hatása lett. Legyen akár személyr l vagy személyek együttesében megtestesül társadalmi osztályról/er r l szó – a politikai tevékenység sikerességének számtalan/számos összetev je között a címben szerepl kérdés az els k között szerepel. A rokonszavak – bár a tartalmuk jelent sen különböz – egyben rokonfogalmak. A helyzetfelismer képesség alapvet en intellektuális teljesítmény: az eredménye mutatja meg, hogy mennyi a tudás abból, ami pontosan kirajzolja az adott helyzetet. Azt a helyzetet, amely messze nem merül ki a pillanatnyi állapotban, mert mindig ott van – mint fánál, növénynél a gyökérzet – a történelmi múlt. Maga a pillanatnyi állapot pedig magában foglalja az adott társadalom tényleges adottságain túl a tudati-érzelmi állapotát is. Mindezekkel pedig csak a bels adottságokat villantottuk fel. A külvilágról is természetesen mindezt tudni kell. Legalább annyit – de azt nagyon –, ami befolyást gyakorol az adott országra. Nos, ha a Horthy-korszakról beszélünk, akkor el ször illik pontosan megmondani, hogy az mett l meddig tartó id szaka is a mi históriánknak. E korszak bizonyosan nem akkor kezd dik el, amikor a névadó személy államf vé emelkedik. Egyszerre kés i és korai is lenne ez az id pont. Mert a volt kormányzó nevével fémjelzett id szak a Magyarországi Tanácsköztársaság bukásával veszi kezdetét, s addig tart, amíg maga meg nem bukik. A kormányzói hatalom megszilárdulása ugyanakkor hosszabb folyamat keretében történik meg. Ugyanúgy mutatják ezt az 1920:I. tc-ben körvonalazott kormányzói jogkör súlyos korlátai, mint szélesítésének kés bbi állomásai. Másfel l azt sem lehet kizárólagosan kijelenteni, hogy Horthy Miklós 1944. október 16-i lemondásával sarkosan lezárulna a korszaka. Akár írta alá Szálasi Ferenc kinevezését, akár egy korábban aláírt üres papírra kerültek a kinevez sorok, bizonyos, hogy a hatalom új urainak nagyon fontos volt ez a jogforrás. Amely mögött bizony ott volt a negyedszázados hatalmi gépezet maradványa. Ha alkotásra már nem, de pusztításban még mindig hatékony maradványa. Pritz Pál 102 Néz pont A tények nyelvén szólva: a helyzetkihasználásban egyfel l e külpolitika egyszerre volt páratlanul sikeres, s ugyanakkor végzetesen eredménytelen. Az el bbit az mutatja, hogy az ország területe a trianoni döntéshez képest 1941-re közel duplájára emelkedett, hogy azután (az 1947. évi párizsi békeszerz désben) még az sem maradjon meg, amivel Horthy Miklós hajdan országlását megkezdte. Nem a vak végzetnek volt ez a következménye. Hiszen ezt a (nagyon is hús-vér emberek formálta) külpolitikát kezdett l fogva hatalmas bels ellentmondás feszítette: e külpolitika irányítói és intéz i úgy törekedtek annak megvalósítására, hogy tudták: az ország er forrásai még külföldi támadás esetén való sikeres védelemre sem elégségesek. Miért tették? Roppant egyszerű a válasz: érdekük ellen szólt, hogy a nemzet széles nyilvánossága elé tárják: a világháború elvesztésének a történelmi haza elvesztése a következménye. Mert a nemzet számukra ténylegesen nem a magyar ajkúak, a más nyelven is magukat magyaroknak érz k egészének közösségét jelentette. Szemükben a nemzet valójában csak azoknak a közösségét jelentette, akik az uralmuk fennállására voksolnak. 1918/1919 forradalmai véres komolysággal megmutatták, hogy ez a közösség vészesen megfogyatkozhat. Ezért aztán hallgattak, s űzték a maguk gyalázatosan hazug színjátékát. Ez az örökség oly súlyos, hogy a hazai közvélemény széles köreiben ez ma sem világos. Ez mutatkozott meg abban a némaságban, ahogy az ország tudomásul vette gróf Károlyi Mihály szobrának méltó helyér l a közelmúltban történt eltávolítását. Ez messze nem azt jelenti, hogy Károlyi Mihályt ne terhelné súlyos felel sség abban, hogy a trianoni határok ilyen nyomorúságosan szűkek lettek. Mert azok lehettek volna némileg tágasabbak. Ha jobban, eredményesebben politizál. Ha a földosztást jóval hamarabb megkezdi, s azt a zsoldos hadseregbe való belépéshez köti. Él a hatalmával, és még annak fogyatkozása el tt általános választásokat rendez. Nem tette, mert abban az illúzióban élt, hogy – kantonális átszervezéssel – megtarthatja a történelmi keretet. Károlyi abban is tévedett, hogy 1919. március 20-án azt hitte, a szociáldemokratáknak adja át a hatalmat. Ám a szarvashibát nem , hanem az antant követte el, az érdekei szempontjából is végtelenül szerencsétlen, nevezetes jegyzék elküldésével. Mindennek kés bbi eltagadása az alapzata a kés bbi külpolitika imént említett hatalmas ellentmondásának. Ismerték a helyzetet. Tudva tudták, hogy valótlant állítanak a forradalmak koráról. Az t és családját felkoncolni akaró – nem a többségi helyi románok, hanem egyik cigány kocsisa által felheccelt – tömeg el l 1918. november 3-án sikeresen megmenekült gróf Bethlen István majd másfél évtizeddel kés bb, 1932. május 22-én a Revíziós Liga Vigadóban megtartott reprezentatív nagygyűlésén mondott beszédet. Köztudomású, hogy a gróf úr akkor már hónapok óta bukott kormányf . Az már kevéssé ismert, hogy a Liga nem sokkal el tte tiszteletbeli elnökének választotta. Bethlen e rendezvényen köszönte meg a bizalmat. Külön tanulmányt igényl beszéde a tudatos történelemhamisítások tárháza. Azzal a külpolitikai realitásokra egyébként sem fogékony hallgatóságának hamis történelemszemléletét tovább csontosította. Állítása szerint „hosszú gyaloglás után egy hegyre értünk, ahonnan az éj sötétjéből még egy utolsó pillantást vetettem otthonomra […], leültem utoljára az erdélyi rögökre, s úgy éreztem, hogy otthonommal együtt Erdély is elveszett. Az volt az érzésem, hogy magam előtt látom Károlyi sötét alakját, magam előtt látom a vérző csonka országot, amelyet az ő tehetetlensége, az ő gonosz hiúsága tett tönkre.”1 A valóságban ellenben a grói család nem egy hegyre, hanem a közeli nádasba menekült. Bethlen pedig messze Pritz Pál 103 Néz pont nem magával, hanem saját és családja életével foglalkozott: nehogy meglássák ket. Aztán az éj leple alatt Marosvásárhelyre, onnan pedig Budapestre tartott. Ott pedig azt gondolta helyesnek, hogy részt vegyen november 11-én a Károlyi vezette tanácskozáson. Itt (a szalmaszálba kapaszkodó ember kétségbeesett hitével) felhatalmazták Jászi Oszkárt, hogy az Aradra utazzon. Azért, hogy a románokkal Erdély kantonális átszervezésr l tárgyaljon.2 Közben azok már rég a Romániával való egyesülésben látták a jöv t. Amikor 1919. március 20-án a postás szerepét betölt alezredes átadja azt az átkozott jegyzéket, akkor Bethlen István az alezredesen keresztül alternatívát állít Párizsnak. Maradjon meg a demarkációs vonal, és küldjön az antant 15 ezres sereget Budapestre. Igenl válasz esetén hazája szövetségre lép az antanttal és harcot kezd az „orosz bolsevistákkal”. Ha ellenben nem hallgatnak a jó szóra, akkor „a bolsevikokkal kötnek szövetséget”.3 Nem nehéz tehát átlátnunk, hogy a helyzetfélreismerésben ekkor (a kés bb államférivá növekedett) Bethlen mágnástársával, Károlyival vetekedett. Azzal, akit évtizeddel korábban, 1909-ben eredménnyel kapacitált az OMGE (Országos Magyar Gazdasági Egyesület – a nagybirtokosok csúcsszervezete) elnöki székének elvállalására. Kozma Miklós, az ellenforradalmi Magyarország egyik kitűn sége, az MTI-t nemzetközileg is komoly hírügynökséggé fejleszt , a magyar rádiózás megindulásában fontos szerepet betölt , és sok más országos dologban is szavát hallató személyiség 1918. november 15-i dátummal (másfél évtizeddel kés bb) közölt naplórészletében olvassuk: „Feljebb azt írtam, hogy a háború és nem a vesztes háború következményét kellene levonni. Sajnos, az ország levonta máris a vesztett háború tanulságait és forradalmat csinált. Ez a legborzasztóbb, ami velünk történhetett. Ez borzasztóbb, mint maga a háború.” Ez az a hang, amelyen Tormay Cecile aratja majd elsöpr sikerét a maga Bujdosó könyvével. Azzal a munkával, amelyet új kiadásban bárki maga is tanulmányozhat. Arról a személyr l beszélünk, akinek nevét az oktatási kormányzat mai korifeusai a Nemzeti alaptantervbe akarják beleszuszakolni. Kozma Miklósnak azonban 1918 novemberében mer ben más volt a véleménye. S hogy ez a vélemény még foszlányaiban se legyen a kés bbi id kben jelen, ezért a derék szerz a hamisítás srégen szélesre taposott országútjára lépett. Mert 1918. november 14-én – öccséhez írott levele a tanúság erre – valójában az alábbi módon látta a dolgokat: „Az első perctől kezdve világos volt, hogy minden komoly ember kötelessége ezt a kormányt és a nemzeti tanácsot teljes erővel támogatni, hogy fenn tudja tartani a rendet. Bűnösebb dolog, mint ellenállás és ellenforradalom nem is képzelhető. – Hála Istennek ilyenre nem is került sor.”4 Valóban nem került rá sor. Mert akkoron a fenn lév k is világosan látták, hogy számukra a robosztus fériú, gróf Tisza István totális bukása után már csak egyetlen remény maradt. A Károlyi Mihály kabátja szélébe való kapaszkodás. Ezért adja ki – igencsak kedvez visszhangon – Batthyány Ilona grófn a jelszót: „Mihályt erősíteni, mert utána jön a bolsevizmus.”5 Nem okos dolog élcel dni azon, hogy Kun Béla mily ostoba volt, amikor 1919 nyarán belesétált Clemenceau hazug jegyzékeinek a csapdájába. „A Clemenceau által Kun Bélának küldött ultimátumra adandó választól függ az egész magyar politikai helyzet eldőlése – írja akkoron Bethlen István. – Ha Kun Béla nem teljesíti az ultimátumban követelteket, az antant hadiállapotba kerül a [magyarországi − P. P.] szovjet kormánynyal. Ez Magyarországra nézve jobb eset, mert tiszta helyzetet teremt. Következménye lenne a szegedi kormány elismertetése és úgy katonai, mint politikai akciójának nyílt támogatása az antant részéről. Ha azonban Kun Béla elfogadja az antant követeléseit, Pritz Pál 104 Néz pont úgy a szegedi kormány pozíciója tarthatatlanná fog válni, mert ezen esetben a szovjet kormány elismertetése alig kerülhető el. Meghivatásuk Párizsba előre látható, ami oly győzelmet jelentene a szovjet kormány részére, hogy a szegedi kormány minden tevékenysége meg kell hogy bénuljon. Erre az eshetőségre számítva, gondoljunk tisztességes visszavonulásra, mert a franciák egész biztosan cserbenhagynak bennünket. […] Mi akartunk szabad elvonulást engedni nekik, és most majd a magunk számára kell szabad elvonulásról gondoskodni. De hová mehetünk mi – extra Hungariam?”6 (Kiemelés – P. P.) Ne gondoljuk azt, hogy itt pillanatnyi helyzetértékelési zavarról van csupán szó. A kiemelt rész igen világosan jelzi az ellenkez jét. Azt, hogy ekkortájt még Bethlen sem mérte fel a világháborús vereség hosszú-hosszú korszakot lezáró jelent ségét. Arra pedig, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság mennyire nem szervetlen része a magyar históriának, sok minden egyéb elmondása helyett elégedjünk most meg Szekfű Gyula szavai hiteles felidézésével. Azt a Szekfű Gyulát idézzük, akinek intellektuális nagyságáról e lap hasábjain egészen bizonyosan nem kell, nem szükséges értekeznünk. Arról a historikusról ejtünk szót, akinek leghatásosabb, s a magyar történetpolitikai gondolkodásra igencsak félrevezet en, kártékonyan hatott, az ellenforradalmi rendszer szellemi fundamentumát épít történeti esszéje nagyjából olyan viszonyban van tényleges korabeli nézetével, mint Kozma Miklós fentebb idézett megnyilatkozása. Nos, Szekfű Gyula a kommün harmadik hónapjában Babits Mihálynak azt mondotta: az „túljutott a válságon, most már meg fog maradni, nem lehet tenni semmit”.7 És idézzük még ide a sok szempontból szintén jeles fériúnak, a korszak magyar diplomáciája egyik excelláló személyiségének tárgyunkba vágó, ám egymással ugyancsak felesel megnyilatkozásait. Az 1938 és 1941 között Londonban állomásozott misszióvezet r l, Barcza Györgyr l van szó. Arról a személyr l, aki az 1944. évi német megszállás után majd megszervezi és élére áll a nevezetes Követi Bizottságnak. Annak a testületnek, amely akár valamiféle ellenkormány is lehetett volna. Azért, hogy ne oly csupasz kézzel, ne oly agyagba döngölten kelljen majd a második világháború után új életet kezdenünk. Ám ez nem sikerült, hiszen a magyar vezetésen belül azok kerülnek felül, élükön a hiúságával megvezetett kormányzóval, akik totálisan félreismerik a helyzetet. Pedig akkor is volt némi mozgástér. D rén írják egyesek, hogy Adolf Hitler magához rendelte a Salzburg melletti (ma már a város részét képez ) Klessheimbe Horthy Miklóst. Hiszen a Führer csupán magához kérette a magyar államf t. Nem is tehetett mást, s volt annyira körültekint , hogy ne is tegyen másként. Kállay Miklós pedig azt a tanácsot adta kormányzójának, hogy az ne sétáljon be a csapdába. A miniszterelnök józan ravaszságával szemben aztán a kormányzó hiúságára hatók érvelése gy zedelmeskedett. S elment a vezér és kancellárhoz. Nem az a lényeg, hogy a találkozó szerepl i valóban drámai módon csaptak egybe. A lényeg az volt, hogy a magyar állam feje most sem tudott államfériúként viselkedni. Hiszen nem is volt az. És nem az volt a lényeg, hogy Horthy Miklós valóban mer jó szándékból jött vissza a budai Várba. A lényeg az volt, hogy nem vált Adolf Hitler foglyává. Pedig lehetett volna. Pedig azt kellett volna tennie. Helyette a magyar állam lett a náci Németország foglya, háborús er feszítéseinek az addiginál messze nagyobb mértékű kiszolgálója. És ezzel együtt zsidó származású honitársaink több százezres tömegei pusztulásának tevékeny el mozdítója. Itt hagyva egy olyan örökséget, amelynek hatása Pritz Pál 105 Néz pont ma is mérgezi a közéletet, amely a legf bb akadálya annak, hogy nincs meg a nemzeti együttműködési minimum. Ahol már nincs helye a pártpolitikai viszálynak. Nos, mindezt Barcza György neve kapcsán kellett elmondani. Arról a kitűn diplomatáról beszélünk, aki az els bécsi döntés után igen bölcs tanácsot ad gróf Csáky István külügyminiszternek. Azt indítványozza, hogy ne elégedjenek meg a kedvez brit visszhanggal. Azzal, hogy Neville Chamberlain az Alsóházban két ízben is a dönt bíráskodás elfogadásáról szólt, nem lehetünk elégedettek. London szignatárius résztvev je volt a négyhatalmi müncheni megállapodásnak, tehát ezt a döntést is aláírásával pecsételje meg.8 A diplomácia si igyelmeztetését, a viszontbiztosítás követelményét vakon igyelmen kívül hagyó külügyminiszter nem fogadta meg az apparátus szakszerű tanácsát. Lehet ugyan azzal érvelni, hogy ennek nincs jelent sége, hiszen a müncheni négyhatalmi paktumot a világháború gy ztes hatalmai majd meg nem történtnek min sítik. Ám d re dolog azt hinni, hogy a pillanatnyi er elégséges lenne arra, hogy a történelemb l valamit is ténylegesen ki lehessen törölni. A megtörténtet már soha nem lehet meg nem történtté tenni. És ugyanakkor az is kétségtelen: hiába lett volna 1938-ban a bécsi döntést elismer brit dokumentum. Egy ilyen papír sem akadályozza meg 1945 után a trianoni határok visszaállítását. Ám a magyar fél mégis jobb pozícióból érvelhetett volna ellene. Ennek a véleménynek semmi köze a mi lett volna, ha nem ritkán hallható csacsiságához. Értelme „csupán” annyi, hogy igyelmessé tesz az igazságra: a történelemben voltak, vannak és lesznek alternatívák. Hol több, hol kevesebb, ám mindenkor adott a cselekv ember választási lehet sége. Nos, ismét Barczához visszatérve. 1941 áprilisában a német–jugoszláv konliktus kirobbanása következtében Magyarország végletesen rossz helyzetbe jutott. Ha nem fogadja el a Führer ajánlatát, akkor a délvidéki magyarság az addigi szerb impérium után német uralom alá kerül. Ha ellenben él a kínálkozó lehet séggel, akkor végletesen szembe kerül az akkoron már a náci Németországgal élet-halál harcot vívó brit birodalommal. Ismeretes a döntés, s annak nyomában Teleki Pál öngyilkossága. Aki élete feláldozásával igyelmeztetett: villog a zsákutcát jelz lámpa. Vissza kell fordulni. Nem szabad kockára tenni az anyaországot a délvidéki magyarságért. Nem szabad lutrijátékot űzni az országgal. Teleki Pál drámai tettének hatására akkor elmaradt a brit hadüzenet, de a diplomáciai kapcsolatnak hosszú esztend kre, Barcza György pályafutásának pedig véglegesen vége lett. A dönt en ennek okán megkeseredett ember aztán olyan emlékiratot készített, amelyben keményen, sokszor túlságosan is keményen ostorozta a Horthy-rendszer külpolitikáját. Az emlékirat híre legendássá vált, s az igen jó eszköznek tűnt azok számára, akiknek els helyen nem a rendszer hiteles bemutatása, sokkal inkább annak lejáratása volt a céljuk.9 Az olvasók zöme számára az emlékirat elbűvöl en hiteles tárháza a múlt világának. A történész számára ellenben a memoár csak egyike a fontos forrásoknak. A történész azt is tudja, hogy emlékiratot lapozgatva igen veszélyes forrással van dolga. Mert ismeri a drámaíró George Bernard Shaw meglátását, aki egyik írásában megjegyezte, hogy az önéletrajz, amelynek egyik variációja az emlékirat, teli van hazugságokkal, „és nemcsak tudat alatti nem szándékos hazugságokkal, hanem átgondolt hazugságokkal”.10 Tehát a történész akkor teszi helyesen, ha forrásaival nem a múlt ilyen-olyan szerepl inek a lejáratására, hanem „csupán” bemutatásukra törekszik. Az eredmény – jól tudjuk – így Pritz Pál 106 Néz pont sem szokott valami fényesre sikeredni, de azért minden bizonnyal ezen az úton id tállóbb eredményre lehet jutni. Igaz, a lejáratással nem ritkán azonnal, sokszor igen látványos, jól jövedelmez sikereket lehet aratni. Az efféle – talmi – sikerekre nem vágyó historikus meglehet sen ideg rl , pepecsel munkával lapról lapra választja szét a vizsgált emlékiratokban az ocsút a búzától. Barcza György esetében jelent s segítséget nyújt maga a volt diplomata. Mert élete – szerencsére – igen gazdagon dokumentált. Nem csupán diplomáciai működésének számtalan jelentése segít abban, hogy memoárja ferdítéseire fényt lehessen deríteni, de hatalmas naplófolyama, levelezése, tehát öndokumentációja is megmaradt. Ennek kutatása során lett világossá, hogy (John Lukacs s a nyomában járók állításával ellentétben) Barcza György 1916 novembere és 1923. július 8. között nem vezetett naplót. Helyette azt tette, hogy Bécsben, 1924 októberében megírta az 1919. október 31-ig tartó id szakra vonatkozó visszaemlékezéseit. Aztán azokat beillesztette a naplófolyamba. Így tehát az 1916 és 1923 nyara közötti id szakot a diplomata két emlékiratban örökítette meg. Az egyik széles körben ismeretes, hiszen zöme két kötetben 1994-ben napvilágot látott, a másik pedig a naplófolyamban megbúvó, 1924 októberében Bécsben németül megírt szöveg. Mert 1924-ben Barcza György még mesze nem az a személy, akinek arcéle a történeti közgondolkodásban rögzült. Tehát nem volt a brit világ bámulója. Miért is csodálkoznánk ezen? És ennek megfelel en ez a napló – ismételjük – nem is magyarul, hanem németül került papírra. És – ezt is ismételjük – a két memoárnak a nyelvén túl a szellemisége is mer ben más. A második világháború utáni visszaemlékezés is lenyomata az ellenforradalmi Magyarország 1918/1919-es forradalmait meghamisító történelemszemléletének. Tehát – úgymond – Károlyi Mihály forradalma Trianont nyakunkra hozó, gyenge lábakon álló képz dmény volt. Jöv je ezért semmiképpen sem lehetett – állítja Barcza. Az 1924-ben íródott visszaemlékezése is nagyjából ilyen (s t antiszemitizmus dolgában azt vastagon másoló) produktum. Ám egyik pontján Barczából önkéntelenül kibuggyan: számára nem a várható béke milyensége, hanem egzisztenciájának várható megroppanása okozta az 1918/1919 fordulója körüli hónapokban a legnagyobb félelmet. Az 1919. februári, márciusi hetek kapcsán írja: még az addiginál is nagyobb bizonytalansággal, gondokkal teli jöv vel számol: „most már nem a többé vagy kevésbé elfogadható békefeltételekről, hanem otthonunk megmaradásáról és létlehetőségeink elvesztéséről volt szó.”11 Mindennek kiváltója a földreformtörvény kibocsátása volt. „Ha felosztják a földbirtokokat – írja teljes kétségbeesésében a sulykot alaposan elvetve –, akkor a magam és feleségem magánvagyona minimumra olvad és vége az eddigi jólétnek.” Pedig egyáltalán nem kellett attól tartania, hogy földönfutó lesz. Hiszen a polgári demokratikus forradalom kárpótlás mellett és 250 hold felett rendelkezett a földosztásról. Ezekb l a sorokból – súlyuk okán ismételjük – az világlik ki teljes egyértelműséggel, hogy Barcza valójában éppen nem tartotta olyan gyenge hatalomnak Károlyi Mihály rendszerét, mint aminek itt is lépten-nyomon beállítja. Bizony, nagyon elképzelte, hogy ilyen világra kell készülnie. Ezért van az, hogy „kénytelen” nemes álláspontját feladni. Természetesen messze nem volt kénytelen. „Csak” éppen az egyéni érdekeit kellett volna Barcza Györgynek bizonyos határig hazája érdeke alá rendelni. Különben egyáltalán nem a végtelenségig, hiszen a polgári demokratikus forradalom a tulajdont, a vagyont vérrel-vassal védte. Ám a földkérdés dolgában 1919 februárjában (már végzetesen kés n) valóban a kárpótlás melletti korlátozásra határozta el magát. Pritz Pál 107 Néz pont Akkoron, ha nem is tömegesen, ha nem is úgy, mint a 19. század derekán a reformkor végén, sokan voltak készen egyéni érdekeiket hazájuk, nemzetük érdeke mögé helyezni. Ám Barcza György (sem) tartozott közéjük. * Reményem szerint annak illusztrálása, hogy Bethlen István, Kozma Miklós, Szekfű Gyula és Barcza György az 1918/1919-ben vallott tényleges nézeteiket a kés bbiekben – a leginomabban szólva – markánsan megváltoztatták, elfogadhatóvá teszi a kiindulásként megfogalmazott tézist. Vagyis azt, hogy a rendszer elitje tudatosan hamisította meg a forradalmakról annak idején vallott felfogását. Ennek a hamisításnak mind a helyzetfelismerés, mind a helyzetkihasználás terén visszahúzó hatása lett. Ez pedig alaposan rongálta a Horthy-korszak külpolitikájának helyzetértékel képességét. A helyzetkihasználó képesség a pillanatnyi sikerek néz pontján igen jónak, a tartós eredmények néz pontján végtelenül rossznak mondható. E vélemény messze nem salamoni, mert a serpeny ben az utóbbi súlya a mérhetetlenül nagyobb. A magyar históriát a reális nemzetközi er térben vizsgáló történész ezzel együtt is teljes világossággal szögezi le: történelmi útja, trianoni tragédiája, geopolitikai adottságai folytán Magyarország nem kerülhette el, hogy a második világháborúban Németország oldalán álljon. Ez pedig a következményeket is sokban kirajzolja. Ám abban az esetben, ha az elit nem alulteljesít, ha az „ostoba honibú” (Németh László kifejezése) táplálása helyett valódi nemzetépítésbe fog, akkor nem abban a vigasztalan jelenben élünk, amelyben a politikai-gazdasági elit jelent s része ma sem látja szükségét a valódi nemzetépítésnek. Retorikából természetesen nincs hiány. Ám a szép szavak mögött valódi nemzetépítés helyett a másik oldal ledúlásán történ mesterkedést látjuk. Jegyzetek 1 2 3 „Bethlennek ennél a kijelentésénél újra tomboló tapsorkán támadt” – olvasható a beszédet közl helyen. Hogyne tomboltak volna, Bethlen pedig így folytatta: „Sokszázan, akik ma is itt ülnek és sokezren, akik az országban vannak, hasonló élményeken mentek keresztül. Sokan vannak, akik érzik, hogy Magyarország feldarabolását nem a nemzeti kérdés, nem a wilsoni pontok igazságos végrehajtása, hanem magyar emberek gonoszsága és szomszédaink részér l ezen gonoszságnak fenékig való kihasználása idézte el . […] Tizennégy év telt el azóta, keserves nyomorúságokkal, szenvedésekkel teljes tizennégy év, olyan tizennégy év, amilyent a magyar nemzet talán ezeréves történelmében sohasem élt még át.” (Kiemelés – P. P.) Gróf Bethlen István beszédei és írásai. I–II. Budapest, 1933, Genius. Az idézetek helye: II., 374. Vö. Ormos Mária: Bethlen koncepciója az olasz−magyar követségr l (1927–1931). In Lackó Miklós (szerk.): A két világháború közötti Magyarországról. Budapest, 1984, Kossuth Könyvkiadó, 101. o. Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest, 1991, Magyarságkutató Intézet, 71–72. o. Bethlen István ajánlatát Ferdinand Vix távirata tartalmazza. Azt már 1942-ben Francis Deák közölte a New Yorkban megjelent, Hungary at the Paris Peace Conference c. munkájában a 410. lapon. Magyar nyelven el ször Hajdu Tibor idézi 1972-ben. (Adatok a Tanácsköztársaság kikiáltásának történetéhez. Párttörténeti Közlemények, 1972. 3. sz. 148–149. o.) A történet természetesen olvasható Romsics Ignác idézett Bethlen-életrajzában is a 81. lapon. Pritz Pál 4 5 6 7 8 9 10 11 108 Néz pont Mindkét forrást idézi Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Pokoljárás a médiában és a politikában (1919–1941). I−II. kötet. Budapest, 2000, Polgart. Az idézetek helye (azok sorrendjében): I., 47–46. o. Magyar Országos Levéltár P szekció Andrássy-levéltár. Ifj. Andrássy Gyuláné naplója. 1918. november 16. Idézi Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Budapest, 1978, Kossuth Könyvkiadó, 286. o. Kelemen Béla: Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi Kormány történetéhez (1919). Szeged, 1923, 276. o. Idézi Romsics: i. m. 88. o. Babits Mihály Beszélgetőfüzetei, II. 1940–1940. Kiad. Belia György. Budapest, 1980, Szépirodalmi Könyvkiadó, 351. o. Idézi Ress Imre: Szekfű Gyula, a levéltáros 1918−1919-ben. In Ujváry Gábor (szerk.): A negyedik nemzedék és ami utána következik. Szekfű Gyula és a magyar történetírás a 20. század első felében. Budapest, 2011, Ráció, 89. o. Err l részletesebben Pritz Pál: Emlékirat és történeti valóság – Barcza György emlékiratai fényében. In U : Az objektivitás mítosza? Hazánk és a nagyvilág. 20. századi metszetek. Budapest, 2011, Magyar Történelmi Társulat, 180. o. Lásd erre részletesebben uo. 149–248. o. Henderson, Archibald: George Bernard Show: His Life and Works. A Critical Biography. London, 1911, Stewart and Kidd. Idézi Peter Pastor: Király Béla az emlékiratai tükrében. In Horváth Jen – Pritz Pál (szerk.): Emlékirat és történelem. Budapest, 2012, Magyar Történelmi Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 244. o. Lásd minderre részletesebben Pritz Pál: Háború és béke. Barcza György és az első világháború. In Majoros István (f szerk.): Háborúk, békék, terroristák. Székely Gábor 70 éves. Budapest, 2012, ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, 463–475. o. Limes 109 Kitekint Zeidler Miklós olvasónapló gondolatok ablonczy balázs teleki pál című könyvéről1 „Mert valakinek az életéről írni mindig istenkísértés” – írja Ablonczy Balázs a Teleki Pálról szóló életrajzi kötetének bevezetésében.2 S alkalmasint nem csupán a szó köznapi értelmében. E mondat bizonyára elgondolkodtatja mindazokat, akik valaha is komoly szándékokkal fordultak az életrajz műfaja felé. Hiszen mit is tesz a biográfus? A h st halottaiból föltámasztja, a hátrahagyott maradványokból a maga lehet teljességében újraalkotja, gondolatait és cselekedeteit rekonstruálja és mindezt újra meg újra mérlegre teszi. Bizony istenkísértés ez – még ha csak épp annyira is, mint minden tudományos és művészeti alkotó tevékenység, amely a kifürkészhetetlen titkok nyomába ered. Miként a történész is, ha komolyan veszi a feladatát, a (közel)múlt alakjainak és eseményeinek a jelenkor számára való újrateremtését, hogy megismerje és bemutassa a térben és id ben egymástól távol létez egyének és közösségek tetteit, viselkedésformáit, gondolkodásmódját. A történeti múlt effajta (re)konstrukciója szükségképpen behatolás a teremtéselvű világszemlélet által körülhatárolt területre. A szerz nek pedig dogmatikai és tudományos szempontból egyetlen „mentsége” az lehet, ha a könyv lapjairól kibontakozó portré kell en pontos, sokrétű és hiteles. Ez esetben ugyanis az (újra)teremtés munkáját a kell alázattal végezte el – hivatásának dics ségére. Az érzés persze aligha újdonság Ablonczy számára, hiszen jó néhány éve már, hogy megjelent els , még bevallottan vázlatos Teleki-életrajza.3 Ez a könyvecske annak idején azzal keltett elismerést, hogy népszerűsít jellege mellett is több újdonsággal szolgált azokról a szellemi hatásokról, amelyek az ifjú Teleki Pál világnézetének kialakulásában, ma már tudjuk, oly jelent s szerepet játszottak. Egyben tükrözte egy akkor már három éve folyó, nagy kutatási program pillanatnyi állapotát is. Ablonczy Balázs ugyanis egyetemi hallgató kora óta kutatja intenzíven Teleki élettörténetét, s ennek els eredményét már 1998-ban közzétette egyik korai, Teleki revíziós felfogásáról szóló tanulmányában.4 Ezt további tanulmányok, egyetemi szakdolgozat, a már említett életrajz, egy Teleki-szövegválogatás, továbbá ismeretterjeszt és tudományos el adások sora, valamint egy 2004-ben megvédett doktori értekezés követte. Ezek a művek általában Teleki politikai pályafutására koncentráltak, míg a Rubicon ugyancsak 2004-ben csaknem egy teljes lapszámot szentelt Ablonczy azon színes írásainak, amelyek Telekit mint magánembert, tudóst és sokoldalú közéleti személyiséget mutatták be.5 Mindezek összefoglalásaként jelent meg a szerz nagy Teleki-életrajza 2005 tavaszán az Osiris Kiadó gondozásában. * Zeidler Miklós 110 Kitekint A mű a hagyományos kronológiai rendet követi, s nagyjából meg rzi az els életrajz szerkezetét és gondolatmenetét. A Telekit ért gyermek- és ifjúkori hatások számbavételét követ en Ablonczy a sokoldalú szellemi tájékozódás mozzanatait és a politika világában megtett els lépéseket mutatja be.6 A forradalom és az ellenforradalom id szaka mint a Teleki világnézetét és politikusi el menetelét dönt módon befolyásoló periódus jelenik meg – e fejezet tárgyalja els miniszterelnökségét is7 –, amely Telekinek a kormányból való visszavonulása után is meghatározta egész tudományos és közéleti működését. E hosszabb, b másfél évtizedes életszakaszt, Telekinek a nemzetnevelésben és a legkülönböz bb politikai háttérintézményekben végzett tevékenységét mutatja be a könyv legterjedelmesebb fejezete.8 Végül az életmű utolsó szakaszát követi nyomon a szerz , azt a három esztend t, amelyben Teleki el ször kultuszminiszterként, majd a kormány élén állva irányította az országot a terület-visszacsatolások, illetve a Németországhoz való kényszerű, de egyre fokozódó külpolitikai igazodás id szakában.9 Ugyancsak e fejezetben tárgyalja Ablonczy Teleki halálának körülményeit, illetve annak hazai és külföldi visszhangját. A felépítés tehát lényegében változatlan maradt, a közel ötszörösére növekedett terjedelem azonban lehet séget adott a szerz nek arra, hogy minden tekintetben b vebben és alaposabban mutassa be Teleki életét. Új elem a historiográiai bevezetés,10 amely kockázatos műfaji vállalkozás, s más esetben talán el is tántorítaná a kevésbé bennfentes olvasót. Ablonczy azonban – aki korábban több műfajban és stílusban is gyakorolta tollát – úgy tud színvonalas, szakszerű és alapos áttekintést adni a szakirodalmi el zményekr l, hogy közben nem vész el a részletekben és legkevésbé sem száraz. Jó érzékkel válogat művek között, ítéleteiben pontos és következetes, a szakmunkákról szólva nem fukarkodik az elismeréssel, de bátran bírál is – ám sohasem bántóan, s mindig az olvasót szolgáló tájékoztatás jegyében. Ehhez biztos alapot nyújt a hosszú kutatómunka és a monográia elkészítése során megszerzett tapasztalat, amelyek birtokában a szerz valóban bennfentesként tudja megítélni kollégáinak munkáját. A igyelmes olvasó eközben azt is észreveheti, miképpen villan fel e fejezetben, mint cseppben a tenger, az elmúlt 60 év magyarországi közgondolkodása. Az életrajzi fejezeteknek már a címe is arról árulkodik, hogy Ablonczy a „tettek” mellett a megszokottnál jóval nagyobb igyelmet fordít h se világnézetének, gondolkodásának és mentalitásának bemutatására is. Ennek érdekében szerteágazó alapkutatásokat kellett végeznie, hiszen a szakirodalom Teleki életének e vonatkozásait korábban szinte teljesen igyelmen kívül hagyta. Az életrajz mint műfaj ilyetén megközelítése, az erre alapított kutatómunka és a tárgyalás ennek megfelel rendje révén Ablonczy nem csupán az eddigi legalaposabb és legteljesebb életrajzot írhatta meg Teleki Pálról, hanem azt is lehet vé tette, hogy az olvasó igazán közel kerülhessen h séhez. Mert bármilyen sokféle közéleti funkció teljesítése közben jelenik is meg Teleki a kötetben, a szerz gondoskodik arról, hogy minden esetben felfedezhet ek legyenek személyes motívumai. A gyermekkori és ifjúkori szellemi hatások részletes feltérképezésének és a rá jellemz lelki diszpozíciók bemutatásának köszönhet en Teleki kezdett l fogva hús-vér emberként áll az olvasó el tt, s ez a „közelség” még az egyébként nehezen megítélhet nagypolitikai dilemmák tárgyalásakor is érthet vé, s t „átélhet vé” teszi döntéseit. Ugyanakkor Ablonczy viszonylag ritkán él az elemzés eszközével, személyiséganalízis helyett szívesebben villant fel jellemz eseteket, anekdotákat Teleki életéb l. Ez a dramaturgia, miközben igen lendületessé és élvezetessé teszi a mű prózáját, egyben azt Zeidler Miklós 111 Kitekint a benyomást kelti az olvasóban, hogy maga is részese lett egy szellemi tornagyakorlatnak, melynek célja Teleki személyiségrajzának felépítése. Már pusztán ezért is nagyon rosszul teszi, aki nem olvassa végig a könyvet, mert gyakran el fordul, hogy egy-egy korán elmondott történet csak oldalak százaival kés bb kap önmagán túlmutató értelmet, amikor bizonyos karakterjegyekben vagy politikai döntések motívumaiban újra visszaköszönnek. E perspektívájában és színeiben is gazdag portré csak úgy születhetett meg, hogy Ablonczy el ször maga is számos szemszögb l – s ami legalább ennyire fontos: a legkülönfélébb magán- és közéleti élethelyzetekben – vette szemügyre Teleki magatartását, gondolkodását és tetteit. Ezt megkönnyítette az a körülmény, hogy Teleki a magyar történelem egyik legjobban „dokumentált” politikusa. Mivel születését l fogva a magyarországi arisztokrácia tagja volt, majd hamar eljegyezte magát a tudománnyal és a közélettel, úgyszólván egész élete olyan el kel körökben, illetve olyan kulturális és politikai fórumokon zajlott, amelyek hivatalból vagy hagyományos társadalmi elkötelezettségüknél fogva írásban is beszámoltak tevékenységükr l. Teleki már ifjúkorától kezdve valósággal halmozta a társadalmi és politikai funkciókat, aminek nyoma maradt a hivatalos iratok között. Ezenkívül maga is terjedelmes közírói és tudományos életművet hagyott hátra, melyb l éppen Ablonczy állított össze terjedelmes válogatást.11 De nem kevésbé fontosak azok a személyes benyomások, amelyeket mint földbirtokos, tudós, tanár, cserkész, politikus és – nem mellékesen – szenvedélyes globetrotter keltett azokban, akikkel találkozott. Márpedig Teleki rengeteg emberrel érintkezett a legkülönböz bb társadalmi rétegekb l. Így azután minisztériumok, tudományos és oktatási intézmények, társadalmi szervezetek sora rzött meg róla szóló, illetve általa jegyzett iratokat, memoárok tucatjai közölnek róla értékes információkat, megvilágító erejű intimitásokat. S természetesen az egykorú sajtó- és szakirodalom is b ségesen foglalkozott Teleki személyével, illetve az általa vezetett intézmények tevékenységével. Magyar és idegen nyelvű források tömege áll tehát a történész rendelkezésére, s már ezek nagy szorgalmat és még nagyobb kutatói tehetséget igényl összegyűjtése is jelent s szakmai teljesítmény. Ablonczy a könyvtárakban hozzáférhet szokásos kiadványokon (szakkönyvek, folyóiratok, sajtóanyag, memoárok, naplók, forráspublikációk) kívül 27 forrás rz intézmény (8 magyarországi, 3 német, 2-2 francia és brit levéltár, továbbá 4 múzeum és 7 speciális intézeti, illetve könyvtári gyűjtemény, valamint egy magángyűjtemény) anyagából gyűjtötte össze a felhasznált dokumentumokat.12 A historiográiai el zmények közül a szerz els sorban Juhász Gyula, Tilkovszky Loránt és Czettler Antal műveit dicséri – ill kritikával. Juhásznak a Teleki-kormány külpolitikájáról szóló monográiája13 és Tilkovszky Teleki-biográiája,14 mely els ként rajzolt részletes, tudományos igényű portrét a miniszterelnökr l, az 1960-as években megbízhatóságával és mértéktartó tárgyalásmódjával tűnt ki. Czettler újabb keletű diplomáciatörténeti könyve – bár céhen kívüli történész munkája, s talán ezért viszonylag szűk forrásbázisra támaszkodik – problémafelvetéseiben és Teleki dilemmáinak hiteles megidézésével hozott újat.15 Ablonczy súlyt helyezett a kortársak, s különösen a Telekit közelr l ismer pályatársak véleményének bemutatására is. Teleki e szűkebb környezetéb l az egyetemi tanítványaként és kutatóintézeti beosztottjaként egyaránt nagyra értékelt Rónai András, az Eötvös Collegiumban diákként megismert, majd ia nevel jévé választott Bassola Zoltán, illetve egyetemi helyettese, a Teleki teljes bizalmát élvez Fodor Ferenc emlékezéseire hívja fel a igyelmet.16 Zeidler Miklós 112 Kitekint * Az els fejezet a nagybiográiák esetében szokásos családtörténettel indul, s a szövevényes rokoni szálak kibogozása közben a dédapáktól lefelé már egészen életteli portrékkal is szolgál. Sajnos, ahogy más életrajzok esetében, ez alkalommal sem tudunk meg szinte semmit arról, miképpen hatott Telekire a családi hagyomány, hogyan viszonyult el deihez és azok „tetteihez”, mit jelentett, milyen példá(ka)t mutatott fel s milyen missziót jelölt ki számára a család története – illetve maga miképpen emlékezett meg err l. Annál is szívesebben olvastunk volna err l, mert a könyv más lapjairól kiderül, hogy földbirtokos arisztokrácia tagjaként Teleki nagyon is tudatában volt annak, hogy osztálya – s családja is – évszázadok óta meghatározó szerepet játszott a politikai, katonai, társadalmi, gazdasági, szellemi s részben az egyházi élet megszervezésében és működtetésében. Nem is volt idegen t le ez a szerep, annak ellenére, hogy élete során a modernitás újabb és újabb hullámai érték el Magyarországot, aminek következtében a történelmi elitcsoportok fokozatosan veszítettek befolyásukból. Telekiben mindvégig er sen élt a kiválasztottság tudata – valamint az a meggy z dés, hogy a közösség irányítása e kiválasztottak feladata –, s ezt olykor nem csupán saját tehetségének, hanem arisztokrata mivoltának, a történelmi név által reá rótt hivatásnak is betudta. Ablonczy a kés bbiekben érzékletes példákkal világítja meg, miként élt Telekiben ez az örökség. Például akkor, amikor vidéki földbirtokosként felügyelte az uradalom működését vagy a kegyurasága alatt működ plébánia szépítésér l gondoskodott, amikor a paternalizmus jegyében részt vett a vidéki társaság életében és a helyi ünnepeken,17 amikor kés bb, már mint a Teleki-klán feje, átvette a családi tanács vezetését,18 vagy amikor 1938 szén egy er sen társadalomkritikus szemléletű tudományos kiállítás bezárásával szimbolikusan is hitet tett az elitizmus, illetve az organikus társadalomfelfogás mellett.19 Jó lett volna többet megtudni arról, vajon e szemlélet pontosan milyen családi el zményekben gyökerezett. Annál is inkább, mert a testvér nélkül csepered Teleki Pált – vagy ahogyan öreg sváb inasuk elkeresztelte: Bólit20 – apja gyakori távolléte idején lényegében a dúsgazdag macedoromán polgárcsaládból származó édesanyja nevelte, akinek határozott, ellentmondást nemigen tűr személyisége még évtizedekkel kés bb is er teljesen befolyásolta a Nádor téri Teleki-palota mindennapi napirendjét.21 Ugyanakkor alig tudunk meg valamit apjához fűz d kapcsolatáról, holott Teleki Géza a boldog békeid k vármegyei politikai életének és parlamentjének közkedvelt, ha nem is túlságosan befolyásos alakja volt, aki akár példa – követend vagy elvetend minta – lehetett volna Teleki számára. A könyvben közölt fotókról jól látható, hogy apja milyen rajongó szeretettel tekintett iára és unokáira,22 ám azt csak sejthetjük, hogy ez az érzelem nem volt maradéktalanul kölcsönös. Az apa megpróbálta a közigazgatási pályán egyengetni ia útját. El ször tiszteletbeli szolgabírósághoz, majd képvisel i mandátumhoz segítette23 – talán ez lehetett az utolsó apai impulzus –, ám mindez, hamar kitűnt, nemigen felelt meg Teleki érdekl désének. Vajon a banális apa–iú ellentét, a generációs „szakadék”, az eltér intenzitású ambíciók vagy a szellemi igényesség egészen különböz foka volt az akadály? Nem tudjuk – s ebben Ablonczy sem tud nekünk biztos támpontot adni. Teleki pallérozásáról természetesen nevel n k és nyelvmesterek is gondoskodtak, valamint a nagysomkúti tanító, aki az els években készítette fel Telekit a budapesti Zeidler Miklós 113 Kitekint Süt utcai elemi népiskolában leteend vizsgákra. Teleki a középiskolában is mindvégig magántanuló maradt, s csak a pesti piaristáknál teljesített rendszeres vizsgák alkalmával találkozhatott „iskolatársaival”, akik közül számosan – többek között Imrédy Béla (miniszterelnök), Benárd Ágost és Popovics Sándor (miniszterek), Barcza György, Hevesy Pál, Csekonics Iván, Masirevich Szilárd, Nemeskéri-Kiss Sándor és Praznovszky Iván (az els világháború után kiépül önálló magyar diplomácia kulcsemberei), Sip cz Jen (Budapest polgármestere, majd f polgármestere) és Siklóssy László (művel déstörténész) stb. – az establishment meghatározó emberei lettek. A diákévek mindennapjai azonban Teleki számára nem az iskolai közösségben teltek, hanem inkább feln tt társaságban. Természetesen Teleki gyermekéveib l sem hiányoztak a barátok, akikkel együtt – életkorának megfelel en – nagy szenvedélyességgel vett részt a világ fölfedezésében. Falta a könyveket – az ekkor divatossá váló indiánregények romantikája feln ttkorában is elkísérte –, tehetségesen rajzolt, bélyeget gyűjtött, lovagolt és vadászott, s nagy kedvvel vett részt a táncmulatságokban.24 Az arisztokrata családokra jellemz kétlakiságnak köszönhet en otthonosan mozgott a K vár-vidéki családi birtokok világában és a világvárossá fejl d Budapesten is. Az otthoni közegben ragadt rá az a szerény román szókincs, amelynek segítségével megértethette magát a falubeliekkel, míg tanárainak, nevel inek kitűn francia, valamint igen jó német és angol nyelvtudását köszönhette. 1897-ben maturált jeles eredménnyel, de érettségér l a tantárgyi ismereteken túl éppúgy tanúskodott a kortársai többségénél jóval nagyobb és szélesebb körű általános tájékozottsága. * A második fejezetben Ablonczy a Teleki egyéniségének alakulása, önállósodása, hivatásának megválasztása szempontjából kulcsfontosságú egyetemi évekre összpontosítja igyelmét. Teleki a politikus mágnáscsaládok iai számára már régóta kitaposott útra lépett, amikor az érettségit követ en beiratkozott a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karára. Választhatta volna a kolozsvári egyetem jogi karát is, ám a f városi képzés alaposabb volt, s talán jobb el menetelt – és feltétlenül jobb kapcsolatokat – is ígért, mint a „keleti doktorgyár”. Persze Pesten is inkább csak vizsgázni jártak be a hallgatók. Nemkülönben Teleki, aki vadászatokkal, kártyapartikkal, bálozással és intenzív lumpolással töltötte a szorgalmi id szakokat, és csinos összegeket hagyott a f város szórakozóhelyein. Szinte minden jobban érdekelte, mint a számára kevés izgalmat tartogató jogi tankönyvek. Egy évig a mosonmagyaróvári gazdasági akadémia hallgatója lett – a családi hagyományt követve, félszívvel –, s t egy szemeszter erejéig még a Mintarajziskolával is megpróbálkozott.25 Igazán azonban a földrajz tudománya iránt mutatott érdekl dést. Már másodéves joghallgató korától megragadta t az utazástörténet és a térképezéstörténet egyszerre szakszerű és kalandos világa, majd a tájföldrajz, illetve az ember- és kultúrföldrajz tudománya, melyek egy új, addig ismeretlen világszemléletet nyitottak meg el tte. Szellemi tájékozódásában, önállósodásában dönt szakasz volt ez, hiszen addig jobbára a családi hagyomány által kijelölt úton lépkedett. A jogi szigorlatokon néhány ismétl vizsga árán átrágta ugyan magát, de eszében sem volt, hogy ilyen pályára lépjen. Doktori értekezéséhez is államtudományi témát választott, s az állam eredetér l szóló dolgozata már Zeidler Miklós 114 Kitekint megmutatott valamit a széles szakirodalmi bázist felvonultató, töpreng , elemz , de kissé öntörvényű, rendszeralkotó tudós karakteréb l, ami kés bbi munkáira oly jellemz volt. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy többszöri nekifutás után, 1902-ben végre egyéves gyakornoki állást kapott Lóczy Lajos professzor mellett a földrajz tanszéken. A tudományos munka azután egész életében elkísérte. Ez lett igazi hivatása, amelyben leginkább örömét lelte, s amelyet többször is kifejezetten a politika fölé helyezett.26 Az államügyek er sen foglalkoztatták, a közösségért érzett felel sség mélyen áthatotta, de nála ebben is a racionalitás, a szakszerűség és a nemzetnevelés mozzanata volt a meghatározó. Családja kívánságára azonban egyel re a közigazgatásban próbálta ki magát: 1904-t l, mint a nagysomkúti járás tiszteletbeli szolgabírája, 1905 elejét l pedig mint a kerület ellenfél nélkül frissen megválasztott képvisel je. Ekkor végzett el ször igazán felel sségteljes munkát. Ám míg a közigazgatási aprómunkában sok tapasztalatot szerzett – ezekre kés bb is gyakran hivatkozott –, képvisel ként jobbára unatkozott. A vármegyei gyürk zésben részt vett, a tisztelt Házban azonban nem szólalt fel. A következ , 1906–1910. évi ciklusban is csupán egyszer, mindjárt mandátuma igazolását követ en, mid n védekezni kényszerült a Román Nemzeti Párt részér l felszólaló Vajda Sándor (Alexandru Vaida-Voievod) vádjaival szemben, aki – nem alaptalanul, de némileg rosszhiszeműen – felel sségre vonta Telekit a megválasztását megel z véres karulyai incidens miatt.27 A képvisel i állást kezdetben talán még komolyan vette, ám a rendszeres parlamenti munkát már korántsem, 1910-ben nem is jelöltette magát. (Kés bb, amikor az 1920-as években ismét tagja lett a törvényhozásnak, eleinte nagy elánnal vetette bele magát a munkába, de aztán megint elveszítette érdekl dését, 1925-ben pedig egyenesen azzal lepte meg választóit, hogy nem kíván beszámolóbeszédet tartani, mivel gyakori külföldi utazásai miatt nemigen járt a parlamentben, így voltaképpen nincs is mir l beszámolnia.28 Való igaz, az 1922–1926. évi ciklusban is csupán egyszer mondott beszédet a plénum el tt. Ezek az adatok azonban némileg félrevezet ek, hiszen bár igaz, hogy egyszerű honatyaként csak elvétve tüntette ki felszólalásaival a parlamentet, a miniszteri bársonyszékb l már gyakran, hosszan és nagy elhivatottsággal beszélt. Úgy tűnik tehát, inkább csak a képvisel séghez volt kevés érzéke,29 s vezet pozícióból szívesen osztotta meg elképzeléseit, programját hallgatóságával. Ebben egyébként nem mindig volt köszönet. Legalábbis a liberális demokraták vezére, Vázsonyi Vilmos „kétségbeejt en unalmasnak” tartotta Telekit, mert „nem tudta sem az ellenfeleit meggy zni, sem a híveit lelkesíteni”. Ha mégis felszólalt a parlamentben, „barát és ellenség a folyosóra menekült”.30 Teleki tehát 1910-ben szakított a politikával, hogy visszatérhessen a földrajzi kutatásokhoz. Jóllehet parlamenti kitér je – mint Ablonczy is megállapítja – nem gátolta igazán tudományos munkájában, mégis sokat panaszkodott emiatt. Pedig szisztematikusan tájékozódott, utazgatott, konferenciákra járt, lépést tartott a szakirodalommal és publikált is. 1904-ben például a progresszió iránt elkötelezett Huszadik Század szerz je volt néhány könyvismertetés erejéig, s a folyóirat hasábjain a korszellemnek megfelel en a társadalomtudományi kutatások biológiai megalapozása mellett érvelt. Ekkor vált eszményévé az organikus, szolidáris társadalom, krédójává pedig a tudós közéleti felel ssége. A darwinizmusra nem csupán mint tudományos modellre tekintett, hanem társadalomjobbító programot is látott benne. Olyan világnézetet, mely nem ellentétes a vallással, s közben „erkölcseinknek biztosabb alapot ad, serkenti és el mozdítja a faj nemesítésére irányuló törekvéseinket, er síti a faji összetartozás érzetét és evvel hazaias célokat is szolgál”.31 Zeidler Miklós 115 Kitekint Ekkoriban készült el els földrajzi mestermunkája, a Japán felfedezésének térképészetér l szóló értekezése, melyt l magántanári címét és egyetemi karrierjének megindíthatását remélte. Az 1909-ben kiadott mű több évi, részben Hága, London és Párizs levéltáraiban és könyvtáraiban folytatott elmélyült kutatómunka eredménye volt, egyszersmind a Telekire jellemz aprólékosság és műgond tökéletes példája. Nem is maradt el a nemzetközi elismerés: Teleki 1911-ben megkapta a párizsi Földrajzi Társaságtól az ún. Jomard-díjat. Ez az eset kiváló alkalom Ablonczynak, hogy egy pompás miniatűrben mutassa meg Teleki személyiségét. Telekib l ugyanis a siker egészen széls séges reakciókat váltott ki. A díjjal vitathatatlanul megnyílt el tte a tudományos világ, s ennek távlatai valósággal megbabonázták, egyszerre vonzották és megrémítették az ifjú tudóst. A megelégedettség mellett azonnal felébredtek benne a kétségek is tehetségét, tudományos munkájának értelmét illet en. E kételyek más és más formában – a tudomány, a közélet, a bel- és külpolitika terén egyaránt – kés bb egész életet végigkísérték, s hol teljes apátiába sülylyesztették, hol kett zött er feszítésre sarkallták Telekit. Nem sokkal kés bb, 1912 áprilisában egy Cholnoky Jen höz írt levelében – hozzá a kollegiális kapcsolat mellett barátság is fűzte – rossz dilettánsnak nevezte magát: „Nem irányítottak, nem tanultam, és hasznomat nem veheti a geográia”.32 E sorokat alkalmasint az elkeseredettség motiválta, ennek ellenére pontos diagnózist tartalmazott szakképzettségének jellegét illet en. Teleki ugyanis lényegében semmiben sem kapott formális, szakszerű képzést – a jogi- és agrárképzést fölényesen elhanyagolta, földrajztudományból csak néhány órát hallgatott –, eredményeit az autodidakta szenvedélyével és szorgalmával érte el. Elhatározásait azonban elszántan védelmezte, és a legtöbbször makacsul keresztül is vitte. Ez az attitűd közrejátszott abban, hogy bármilyen hivatal, intézmény vezetését bízták rá, ott mindig reformokkal, újdonságokkal jelentkezett, s a rendszerben meglév hierarchiákat, szabályokat igyelmen kívül hagyta vagy kerülte, s ha tehette, felülbírálta. Ugyanezzel az igénnyel lépett fel a diplomáciában, a cserkészetben és a különböz kultúrpolitikai hivatalok élén, de tulajdonképpen még egyetemi oktatóként is, s ugyanilyen elképzelésekkel látott munkához mindkét kormányf i megbízatása idején. Az intézményi struktúrák és a döntéshozatali mechanizmusok idegenek voltak számára, az apparátust nem sokra tartotta, mindent egyéni kezdeményezés alapján próbált megoldani, és ezt várta el másoktól is. Mint Ablonczy megállapítja: „Inkább párhuzamos struktúrákat épített ki, és megkerülte a hivatalt. Emberekben gondolkozott; hálózatokban és befolyásban, nem pedig modellekben és intézményekben. Modern elképzelései jórészt megvalósíthatatlannak bizonyultak a húszas–harmincas évek magyar gyakorlatában. Később, második miniszterelnöksége alatt pedig párhuzamosságokat és tisztázatlan hatásköröket eredményeztek.”33 Amikor 1911-ben Lóczy és Cholnoky támogatásával a Magyar Földrajzi Társaság f titkárává választották, a Társaság munkáját is azonnal meg akarta újítani. Föl akarta pezsdíteni a Földrajzi Közlemények rovatait, intenzívebb tudományos munkára és közönségkapcsolatokra törekedett el adások, vitaestek szervezésével, új népszerű folyóirat kiadásával. A Társaság nem nagy lelkesedéssel szemlélte Teleki dinamizmusát; az „új seprűt” a régi kezek inkább egy kellemetlen szakmai ellenfél eltakarítására akarták felhasználni. Lóczy és Cholnoky biztatására Teleki 1912-t l nagy szerepet vállalt a hazai földrajztudomány egyik különös vagabundja, a budapesti tanszék élére frissen kinevezett Czirbusz Géza elleni – alattomos és nemtelen eszközöket is alkalmazó – sajtókampányban.34 Czirbusz azonban kitartott, s hiába állt Teleki mögött a Társaság, a professzor Zeidler Miklós 116 Kitekint elég er s volt ahhoz, hogy elvágja az ifjú tudós magántanári habilitációját. Teleki így kiszorult az egyetemr l, s 1913-ban a kereskedelmi iskolai tanárképz intézetében helyezkedett el – új érdekl dési területének megfelel en a gazdaságföldrajz tanáraként. E témaváltásban nagy szerepet játszott 1912 nyarán tett amerikai tanulmányútja. Telekit lenyűgözte az Egyesült Államok civilizációs ereje és tájainak szépsége, az itt szerzett élményeket és tapasztalatokat pedig egész tanári pályafutása során hasznosítani tudta. Eközben új dekórum is elérte t: 34 éves korában, feltűn en korán, a Társaság támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia levelez tagjává választották.35 Ebben az id ben élte virágkorát a turáni eszme Magyarországon. Ennek tudományos (természet- és emberföldrajzi) vonulatát a hivatalos földrajztudomány is felkarolta; Telekihez hasonlóan sokan csatlakoztak is a Turáni Társasághoz. A turanizmus politikai programjából azonban legfeljebb a balkáni magyar terjeszkedés eszméjét fogadták el, a pángermánizmussal és a pánszlávizmussal szembehelyezked 600 milliós turáni faj koncepciójától elzárkóztak. Teleki is mindössze a térség államainak, népeinek szorosabb együttműködését, s esetleg a gazdasági és tudományos vezet szerep megszerzését remélte a turáni gondolattól. A Turán Szövetségben tömörül jóravaló fantaszták lelkesedése és a dühödt birodalomépít k er szakossága inkább taszította. Mégis, ösztönös kíváncsisága és hiperaktivitása, a tétlenség, az unalom és a megszokottság el l való állandó menekülése közepette még az ilyen, némileg kétes körök is bizonyos érdekességgel kecsegtették. Ráadásul érdekelte is ez a közeg, a tudomány és a politika határvidéke, ahol a megszerzett szakismeretek közéleti hatóer vé, politikai cselekvéssé változhattak. Teleki n s volt már ekkor, 1908-ban vette el Bissingen-Nippenburg Johanna grófn t. A házasság nem két egymásnak teremtett ember frigye volt. A grófn nem érdekl dött férje sokirányú tevékenysége iránt, aki nem is igényelte ezt. S mivel életritmusuk is eltér volt – Teleki korán kelt, felesége viszont lehet ség szerint délig ágyban maradt –, hamar rászoktak, hogy külön hálószobában aludjanak.36 Életük – amennyire Ablonczy a részleteket fel tudta deríteni – kölcsönös hűségben, eseménytelenül, lassan megszokássá fakuló szeretetben telt, amit még a gyermekek születése is csak átmenetileg villanyozott fel. Teleki büszke volt leányára és iára, de viszonyuk nem volt igazán bens séges, bizonyára az apa szemérmes, visszahúzódó természete miatt. (Talán az sem véletlen, hogy Teleki mindkét gyermekének házassága különéléssel végz dött.) Kapcsolatainak bens ségessé alakításában Telekit, úgy tűnik, máskor is akadályozta er s elméleti beállítottsága, maximalizmusa és az aszketizmusig men puritanizmusa, az örömtelenséget és a magányt látszólag könnyen tűr karaktere. Továbbá az a tény, hogy életének nagy része a kötelességteljesítés jegyében telt, s csak ritkán engedélyezett magának teljes kikapcsolódást. S ha mégis, akkor sem családja, inkább diákjai, cserkészei között találta meg a feloldódást.37 A világháborúban Teleki a déli hadjáratban vett részt egy különös alakulat, a Királyi Magyar Automobil Club alakulatában mint gépkocsi-tulajdonos. Boszniában mint afféle „örömkatona” szolgált, szállodában lakott és többnyire látványosan unatkozott, szabadidejében viszont politikai és történelmi irodalmat olvasott, külföldi földrajztudósokkal levelezett. Kés bb egy szlovéniai vasútállomás parancsnokságát bízták rá, amit örömmel vett, mert végre valódi feladatot kapott, de így is fájt neki „ez a tétlen, esztelen, állatnak való élet”. Személyesen nem tapasztalta meg a háború borzalmait – a legvéresebb ütközetekt l távol maradt, 1916-ban végleg hátországi szolgálatra osztották be, majd 1917-ben Zeidler Miklós 117 Kitekint le is szerelt –, s a tűzvonalat megjárt katonák élményeivel összevetve egészen meglep , milyen apró kellemetlenségek miatt volt képes dohogni. A frontról való távozását követ en ismét a társadalmilag aktív tudományosság terén kapott szerepet. A kultuszminisztérium által feltámasztott Turáni Társaság élén Bánffy Miklóssal és Pekár Gyulával a turáni népek közötti kapcsolatok kiszélesítésén és elmélyítésén dolgozott. A tervbe vett sokoldalú, még a katonai kooperációt is megcélzó együttműködés azonban megrekedt a kulturális csere és a humanitárius segélyezés szintjén. Ugyanekkor Teleki megint képvisel i mandátumot nyert – ezúttal a keszthelyi választókerületben, id közi választáson, ellenjelölt nélkül –, s visszatért a századel n vallott kedvenc eszméjéhez, a szociális megalapozású fajhigiénia gondolatához. volt az egyik kezdeményez je az 1917 végén felállított Népesedéspolitikai és Fajegészségügyi Társaságnak, melynek céljairól maga számolt be a képvisel házban. A Társaság a társadalom-egészségügy és a nemzetpolitika szerves összekapcsolásán fáradozott, ami kétségkívül modern gondolatnak számított, de a mai – és sok kortárs – szemlél számára fölöttébb ingatag morális alapokon állt. Megfogalmazta ugyanis az állami szociálpolitika jelent s kiterjesztésének igényét, ám a származási vagy egészségi szempontból társadalmilag „kockázatos” egyéneket, csoportokat kirekesztette volna ennek áldásaiból.38 Ez irányú tevékenysége hozta meg Telekinek az els kormányzati megbízatást. A bukott Tisza István örökébe lép , a szociálpolitika iránt szintén érzékenységet mutató Esterházy Móric még 1917 júniusában t nevezte ki az Országos Hadigondozó Hivatal elnökévé. Ez az országos hatáskörű szerv gondoskodott az egyre nagyobb számú hadirokkantról, ez intézte a hadiözvegyek és hadiárvák segélyezését, valamint tüd gondozó intézetet is üzemeltetett. Teleki energikus munkájára egyre inkább feligyeltek a kormány környékén, s 1918 tavaszán, Esterházy lemondását követ en a kormányalakítással kísérletez Szterényi József t szemelte ki belügyminiszternek. Bár Szterényi végül visszalépett, Wekerle Sándor pedig nem ajánlott tárcát Telekinek, neve egyre jobban csengett kormánykörökben. Ráadásul ugyanekkor újabb megtiszteltetés érte a tudomány berkeiben is: 1917-ben, miután néhány éves mosolyszünet után kibékült mentorával, Lóczyval, az MTA rendes tagjai közé választotta Telekit. Székfoglalójában a földrajzi tájjal mint organikus, gazdaság- és társadalomszervez tényez vel foglalkozott, s e szintetikus felfogás, mely Magyarországon úttör nek, s t iránymutatónak számított, egész hátralév földrajzi munkásságát meghatározta.39 * A harmadik fejezetben Teleki életének egyik legmozgalmasabb szakaszát, az els világháborút követ fegyverszüneti periódusban folytatott tevékenységét veszi górcs alá a szerz . S ez nem csak szóvirág; Ablonczy valóban igen alapos, történelmi mértékkel mérve szinte mikroszkopikus vizsgálatokat végez az szirózsás forradalomtól a Teleki-kormány 1921. áprilisi bukásáig. Ez annál is inkább indokolt, mert e két és fél esztend alatt Teleki nem csupán vezet i és általános politikai tapasztalatokra, valamint országvezetési gyakorlatra tett szert, hanem jelent s világnézeti fordulaton is keresztülment. is azok közé tartozott, akik 1918–1919 forradalmi kormányait tették felel ssé a történelmi Magyarország felbomlásáért, és általában is élesen bírálták a liberális és demokrata megalapozású progressziót, valamint a bolsevizmust. Teleki esetében ez azért volt kissé váratlan, mert korábban élénken érdekl dött – és volt is érzéke – a koreszmék Zeidler Miklós 118 Kitekint és általában a modernitás jelenségei iránt. Ez, mint láttuk, az automobil iránti rajongástól a darwinizmus és az intenzív szociálpolitika felkarolásán át egészen az eugenika, s t a fajhigiénia programjáig terjedt. 1919-ben angol társaságban egy alkalommal például „mérsékelt szocialistának” nevezte magát.40 Kés bb a forradalmi változások megtapasztalása inkább konzervativizmusát er sítette, meggy z déses és elszánt antiszemitává tette, s közel vitte t a vallásossághoz, ami korábban nemigen érintette meg. Eleinte azonban még együttműködött Károlyi Mihállyal, s t fontos kormánymegbízatásokat is teljesített. 1918–1919 fordulóján szerepet vállalt a béke-el készítésben, s ekkor fogott hozzá egy olyan kartográiai módszer kidolgozásához, amely alkalmas lehetett az etnikai hovatartozás és a népsűrűség egyidejű ábrázolására. (Ennek alapján készült el 1919 elejére az ún. carte rouge, a „vörös térkép”.) Ugyanekkor a Földrajzi Közlemények közzétette a Magyar Földrajzi Társaságnak a nemzetközi társintézményekhez intézett – Teleki sugallatára megfogalmazott – szózatát, amely mintegy elfogadta a nemzeti önrendelkezés wilsonista elvét.41 Valószínűleg inkább opportunizmusból, mint meggy z désb l, hiszen a lap ugyanitt – a természetföldrajz meghatározó erejére hivatkozva – óva intette a békeszerz ket Magyarország oktalan feldarabolásától.42 Teleki eközben személyes meggy z erejét is igyekezett latba vetni. kalauzolta a békedelegációk számára információkat gyűjt amerikai és angolszász küldöttségeket, és brit kollégáin keresztül a Foreign Ofice-ba is eljuttatta a területi integritás mellett érvel emlékiratát. Károlyi február közepén jelölte is Telekit a majdan Párizsba küldend békedelegációba – Jászi Oszkár, Lóczy Lajos, Pikler Gyula és Ugron Gábor társaságában –, s személyes megbízottjaként addig is Svájcba küldte t, hogy információkat szerezzen és képviselje a kormány álláspontját. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy Bédy-Schwimmer Róza – aki Ablonczy állításával ellentétben43 nem volt követ, hiszen még az agrément-t sem kapta meg Svájcban – tehetetlennek bizonyult e téren. Magyarországon id közben megtörtént a baloldali hatalomátvétel, s Teleki, akire a Területvéd Ligával való szoros kapcsolata miatt a szocdemek egy ideje már rossz szemmel néztek – és akit már 1919 februárjában el is távolíttattak a Hadigondozó élér l –, nemkívánatos személlyé vált. Ezért nem is tért haza, hanem – miután Bernben kinyomatta The ethnographical composition of Hungary c. integrista pamletjét – április elején Bécsbe tette át székhelyét. Itt alakult meg az ún. Antibolsevista Comité, melyben Teleki el ször került rendszeres munkakapcsolatba Bethlen Istvánnal. Az ABC ekkoriban arról gy zködte az antantot, hogy segítse egy mintegy 100 ezer f s magyar hader felszerelését, amely azután – a cseh, román és szerb hadseregnek a határokon való felvonulásával együtt – kikényszeríthetné a tanácskormány megdöntését.44 (Talán ebb l eredt az a kés bb Böhm Vilmos memoárjában megfogalmazódott vád, amely szerint Teleki adta ki a románoknak a Vörös Hadsereg júliusi tiszai haditervét. Ablonczy kutatásai szerint azonban a haditervet egy vörös r – volt Tisza-párti képvisel – árulta el teljes részletességgel, ráadásul a francia megszállók és a román hadsereg korábban is kapott fontos információkat szökött katonáktól, tisztekt l.) Ebb l végül csak annyi valósult meg, hogy májusban Szeged környékén Paul de Lobit tábornok megnyitotta a magyar ellenforradalmárok el tt a francia megszállási zónát. Teleki aránylag kés n, június elején tért vissza Magyarországra. Méghozzá a vele jó viszonyt ápoló bécsi francia követ, Henri Allizé ösztönzésére, aki szerint Károlyi Gyula ellenkormánya – túlságosan „reakciós” összetétele miatt – nem tett túl jó benyomást a gy ztes hatalmakra. Mivel az üt kártyák ekkor az antant kezében voltak, Teleki Zeidler Miklós 119 Kitekint úgy vélte, érdemes megfogadni Allizé tanácsát, aki egyébként is arra törekedett, hogy Franciaország jelent s befolyást szerezzen Közép-Európában.45 Szegeden aztán Teleki azonnal külügyminiszteri megbízatást kapott Károlyitól, s hamarosan útnak indította a diplomáciai missziókat Párizsba, Nagyszebenbe és Belgrádba, ezeknek azonban még az ellenforradalmi kabinet elismertetését sem sikerült elérniük, nemhogy a tanácskormány elleni küzdelemhez támogatást szereztek volna. A belgrádi utazás, amelyre Teleki együtt indult el a hadügyminiszterrel, Horthy Miklóssal, csupán egy fontos eredményt hozott: a két fériú ekkor barátkozott össze. Teleki ennek ellenére igyekezett tárgyalásban maradni a nyugati hatalmakkal, s újra meg újra szorgalmazta el ttük az önálló magyar hadsereg fölállítását. A kommün bukása után Teleki is hamar Budapestre utazott – Ablonczy sejtetni engedi, hogy talán a kormányalakítás lehet sége is fölmerült benne –, és óriási lendülettel vetette bele magát a belpolitikába. Valósággal halmozta a közéleti (társadalmi, politikai, tudományos) funkciókat, mintha úgy érezte volna, a felkészülés hosszú szakaszát követ en elérkezett az ideje. Élére állt a Keresztény Nemzeti Pártnak s (vezet ségi) tagja lett egy sor ellenforradalmi, illetve keresztény tömörülésnek (Keresztény Nemzeti Egység Pártja, Egyesült Keresztény Nemzeti Liga, Etelközi Szövetség stb.). Megszaporodó közszereplésein, nyilvános felszólalásain rendszeresen el vette új vessz paripáját, a zsidókérdést. Már júliusban, szegedi külügyér korában programcikket tett közzé, melyben leszögezte, hogy vissza kell térni a valláserkölcsi alapokhoz, a kozmopolitává lett liberalizmust pedig ismét nemzetivé kell hangolni, s meg kell szabadulni mindent l, ami „nem magyar vagy ami nem tud azzá válni, vagy nem akar bennünk felszívódni”.46 Ellenforradalmisága a továbbiakban egyre er sebb antiszemita jelleget öltött, a tanácsköztársaságot a „zsidó uralommal” azonosította, a zsidóságot pedig egyszerűen a destrukció eszközének nevezte egy decemberi választási beszédében.47 Eközben gyakorlati munkát is végzett. 1919. augusztus 21-t l irányította a Békeel készít Iroda munkáját, majd januárban f delegátusként tagja lett a párizsi magyar küldöttségnek, ahol a jegyzékek összeállítását koordinálta. Teleki egészen sajátosan viszonyult a párizsi békekonferenciához, miközben az itt szerzett tapasztalatok hoszszabb távra is felbecsülhetetlen értékkel bírtak számára a nagyhatalmi politika erejét, logikáját, cinizmusát illet en. A békefeltételeket természetesen is elfogadhatatlannak tartotta, de inkább csillapítani igyekezett a magyar közvéleményt, és racionális érvekkel magyarázta az antant Magyarországgal szembeni szigorúságát és érdektelenségét.48 1920. április 26-án a Nemzetgyűlésben elmondott külügyminiszteri bemutatkozó beszédében pedig azt emelte ki, hogy Magyarországnak be kell illeszkednie a nemzetközi rendbe, s a békedelegáció munkája els sorban a jöv nek szól. Két héttel kés bb azonban – bár e véleményével törpe kisebbségben maradt – már elképzelhet nek tartotta, hogy Magyarország megtagadja a békeszerz dés aláírását.49 Mégis alávetette magát a többség akaratának, s t hivatalban lév külügyminiszterként az személye is felmerült mint lehetséges aláíró. (Maurice Fouchet, a budapesti francia misszió vezet je beszélte le t err l, nehogy kockára tegye ezzel karrierjét, amit l Párizsban – francia szempontból is – sokat vártak.) 1920 novemberében azután, immár miniszterelnökként, Teleki tartotta a leghosszabb szónoklatot a trianoni békeszerz dés becikkelyezését célzó törvényjavaslat mellett, leszögezve, hogy bár nem ért egyet a szerz dés tartalmával, annak ratiikálását elkerülhetetlennek tartja. Zeidler Miklós 120 Kitekint Ablonczy ezzel összefüggésben azt is megemlíti, hogy Apponyi éppen azért köszönt le a békedelegáció vezetésér l, mert nem akarta aláírni a békeszerz dést.50 Valójában Apponyi azért köszönt le május 19-én a delegációval együtt, mert meg kellett állapítania, hogy megbízatásuknak – a békefeltételek megjavításának – nem tudtak eleget tenni. Új mandátum alapján azonban személyesen is vállalta volna a békeszerz dés aláírását. t azután – ugyanolyan szempontok miatt, amelyek Telekivel kapcsolatban is felmerültek – a kormány kímélte meg a politikai öngyilkossággal egyenértékű presztízsveszteségt l. És nem vált „politikai hullává” Teleki sem. Olyannyira nem, hogy a békeszerz dés aláírását követ en, a Simonyi-Semadam Sándor vezette, egyébként is átmenetinek szánt kabinet lemondása után, kormányalakítási megbízást kapott Horthytól. Igaz, a kormányzó ezt el ször Bethlennek ajánlotta fel, azonban nem tudja érvényesíteni feltételeit (egységes kormánypárt létrehozása, kormányzói jogkör b vítése) a pártokkal folytatott el zetes tárgyalásain. Teleki igen iatalon, 41 éves korában került a kormány élére, és nem rejtette véka alá, hogy nem annyira ambíciói teljesülésének, inkább áldozatvállalásnak tekinti hivatalát. Erre minden oka meg is volt. Az országot veszélyes mértékű külpolitikai elszigeteltség, mély bels megosztottság és súlyos gazdasági válság jellemezte. Az akut bels problémák sorában a menekültügy, a földkérdés, az inláció és az ingatag közbiztonság állt az élen. Programjának ismertetésekor Teleki mindezekre orvosságot ígért, a javak újraelosztását célzó reformokkal (földosztás, vagyonadó) kapcsolatban pedig a „nemzetfenntartó elemek”, illetve „a keresztény társadalom” érdekeinek megvédésére hívta fel a igyelmet. Mindeközben egyensúlyoznia is kellett. A politikai és gazdasági konszolidáció árát – anyagi értelemben, illetve a politikai-szellemi befolyás csökkenésének formájában – jól körülhatárolható társadalmi csoportoknak kellett megizetniük, márpedig Teleki az támogatásukat sem kívánta elveszíteni. Ablonczy érzékletesen írja le, milyen heves küzdelmek el zték meg az ún. rendtörvény és a földreform megalkotását. Árnyaltan mutatja be Teleki szerepét az ún. numerus clausus bevezetésében is. (Megjegyzend , hogy Ablonczy is él a szakirodalomban lépten-nyomon tapasztalható leegyszerűsítéssel, amely a „zárt szám” fogalmát a zsidóság számára megállapított felvételi kvótával azonosítja. Holott ez eredetileg a kijelölt fels oktatási intézményekbe felvehet összes hallgató számát korlátozta – az értelmiségi „túltermelés”, a diplomás munkanélküliség megel zése érdekében –, s a felveend diákok „faji” megoszlását csak ezen belül kívánta az országos arányszámhoz igazítani. A numerus clausus a szó szoros értelmében tehát az 1928. évi módosítás után is érvényben maradt – mint ahogyan ma is létezik a fels oktatásban a felvételi keretszámok alakjában.) Teleki, bár a törvényjavaslat tárgyalása idején betegeskedett, nem élt kifogással, hiszen mind a hallgató létszám maximálását, mind a zsidóságnak a szellemi életben való visszaszorítását messzemen en helyeselte. Ablonczy szentel némi teret a Hegedüs Lóránt pénzügyminiszter által kidolgozott stabilizációs reform, az ún. „valutakísérlet” bemutatásának is. Leírásából azonban csupán egy takarékossági intézkedésekkel kiegészül szigorú adóreform rajzolódik ki, 51 márpedig Hegedüs programja több volt ennél. Hegedüs valóban az ingó- és ingatlan vagyonérték 5–20%-át kitev egyszeri vagyonváltsággal, az új 2%-os általános forgalmi adó beszedésével és még néhány kisebb jelent ségű adó és járulék kivetésével kívánta növeli az állami bevételeket. Az ily módon befolyó készpénz egy részét azonban mindjárt ki is vonatta a forgalomból, ami delációs hatással járt és a korona konvertibilitásának helyreállításával kecsegtetett. A vagyonváltság keretében az állam javára bekebelezett Zeidler Miklós 121 Kitekint földeket pedig átíratta az ekkor meginduló földreform birtokalapjába, s a földek értékesítése a kincstár részére további tekintélyes bevételt nyújtott. Ugyanígy az állami kézre jutó részvényvagyon is jelent s gyarapodást jelentett mind nyers pénzértékben, mind a nemzetgazdaság irányításában. Ez a közgazdasági szempontból kimondottan elegáns tervezet végül részben a magyar adóizet k fegyelmezetlenségén, részben az export r iparvállalatok és érdekeltségek tiltakozásán bukott meg. A vagyonváltságból a remélt összegnek csak töredéke folyt be – a tervezett 1,5 millió kat. hold földnek például csak egyharmada –, az export rök pedig folyamatosan támadták a kormányt, hiszen a korona gyors javulása – az árfolyam 5 hónap alatt több mint kétszeresére emelkedett – jelent sen csökkentette valutabevételeik itthoni – koronában számított – értékét. Hegedüs számolt ugyan ezekkel a veszélyekkel, de nagyságukat tévesen mérte fel. Ahogyan azt egy együttérz , de névtelenségbe burkolózó szakért 1945-ben(???) megjegyezte, a miniszter „a sikertelenség miatt idegzetében megrokkant, önmagát tette felel ssé mindenért, holott a viszonyok nem voltak érettek a nagy terve megvalósítására”.52 A valutakísérlet és a kudarc jelent ségét Teleki is pontosan felmérte. Amikor 1924-ben visszatekintett kormánya működésére, úgy vélte, ott vétették a legnagyobb hibát, hogy „a kötött gazdálkodásból való kiemelkedésre és a közgazdasági alapozásra nem fordítottunk elég gondot”.53 1920 szén a nagyhatalmak már egyre gyakrabban sürgették a trianoni békeszerz dés végrehajtását. Telekinek, aki a béke-el készítés, a párizsi konferencia és a szerz dés aláírása idején is hivatalos vezet funkcióban kellett megélnie és többé-kevésbé tehetetlenül szemlélnie a történelmi Magyarország felbomlását, most – miniszterelnökként – a törvényhozásban is neki kellett keresztülvinnie a szerz dést. Kár, hogy a szerz ezúttal elmulasztotta ennek az általa egyébként jól ismert epizódnak az ismertetését, hiszen az minden bizonnyal egyik meghatározó – egyszersmind egyik legdrámaibb – személyes élménye volt Telekinek. A nemzetgyűlési vita ugyanis sajátos koreográia szerint zajlott. Az egységesen fekete ruhát visel honatyáknak el ször a könnyeikkel küszköd bizottsági el adók ajánlották hivatalból elfogadásra a törvényjavaslatot – volt, akit sorshúzással jelöltek ki, volt, aki maga vállalta a feladatot –, majd a ratiikálást ellenz felszólalók következtek. Érveik megfontolandóak voltak. Többen közjogi kifogásokat támasztották – ti. a törvényhozásban nem képviselt országrészek elszakadásáról nem dönthet a csonka Nemzetgyűlés –, néhány nemzetiségi képvisel pedig a szlovák, ruszin és német kisebbség nevében kinyilvánította a történelmi Magyarországhoz való ragaszkodását. Ezután több mint negyven képvisel tüntet leg elhagyta az üléstermet, a kupolacsarnokba vonult, elénekelte a Himnuszt, majd tiltakozó nyilatkozatot írt alá. Eközben a vita utolsó felszólalójaként Teleki kapott szót. Talán egy perce beszélhetett, amikor az ülésterembe beszűr dtek a Himnusz hangjai, s a képvisel k csatlakoztak a komor énekléshez. Beszédében Teleki csak ennyit jegyzett meg az esetr l: „nem találom helyesnek, ha valaki úgy állítja be azt a kérdést, mintha itt valaki »támogatná« ezt a javaslatot. Itt vannak olyanok, akik a helyzet súlya alatt, megértve a nemzet jövő érdekeit, meghajtják a fejüket, és belenyugodnak a mostani változtathatatlanba, de nincsen senki olyan, magamat sem véve ki, aki úgy ratiikálná ezt a békét, hogy hinne csak egyetlen pontjának igazságában is.”54 A ratiikálás ellen fellép honatyák demonstrációja nagy fölháborodást keltett. A sajtóban és az Országház folyosóin is cserbenhagyással vádolták ket, tiltakozásukat inkollegiális magatartásnak bélyegezték, mellyel különbnek, „jobb magyarnak” kívánták beállítani magukat, s ezzel megalázták a ratiikálást megszavazó képvisel ket. Ugyanezen Zeidler Miklós 122 Kitekint az állásponton volt Wilfrid Athelstan-Johnson, a budapesti brit misszió ideiglenes vezet je is, aki jelentéseiben máskor megengedett magának ironikus megjegyzéseket, november 17-én azonban, amikor beszámolt a ratiikációs vitáról, egyenesen epébe mártotta a tollát: „Mi sem jellemzőbb a mai Magyarországra, mint annak a nagyformátumú magyar nemesembernek a története, aki gyászba öltözötten, szenvedélyes szónoklattal lépett fel a békeszerződés ratiikálása ellen a Nemzetgyűlésben, majd a szavazás idején könnyes szemmel énekelte a Himnuszt az előcsarnokban, aztán egyenesen a Hungária szállóba sietett, hogy elköltse vacsoráját egy olyan hölgy társaságban, akinek erényessége épp fordított arányban áll szépségével. S a napot, amely mégiscsak mérföldkő kell legyen egy magyar hazai életében, azzal fejezte be, hogy hajnali három órára már vagy egymillió koronát nyert a Nemzeti Clubban hazárdjátékon.”55 A külpolitikában Teleki több vasat tartott a tűzben. Újra felmerült az az ötlet, hogy a magyar hadsereget az antant segítségével kellene felszerelni és bevetni az Oroszország elleni háborúban. Párizs eleinte érdekl dést mutatott az elgondolás iránt, hogy ezzel er sebb antibolsevista aktivitásra ösztönözze Csehszlovákiát, de felismervén a magyar kormány hátsó szándékát – a lengyel–magyar határ helyreállítását – végül elvetette a tervet. Telekinek ezután nem kis er feszítésébe került, hogy féken tartsa az önálló kárpátaljai akcióra készül volt különítményeseket. Ugyanakkor fantáziát látott „DélkeletEurópa megvertjeinek” összefogásában – egyfajta török–bolgár–orosz kombinációban –, s még inkább a német konzervatív katonai körökkel formálódó együttműködésben, mivel ezek kihívást intézhettek volna az új közép-európai rend ellen. Közben azonban taktikai megfontolásokból a francia orientációt sem vetette el. Egy darabig ugyanis reménykedett még az 1920 tavaszán megindult francia–magyar titkos tárgyalásokban is, amelyekt l a magyar fél eleinte francia t keinjekciót és a határoknak az önrendelkezés elve alapján való megvonását remélte. Nyár végére azonban a megbeszélések zátonyra futottak, az augusztusban aláírt csehszlovák–jugoszláv egyezmény pedig megindította a kisantant kialakulásának folyamatát. Ezt követ en a magyar diplomácia a szomszédokkal való kétoldalú tárgyalásokkal próbálkozott – részben a modus vivendi létrehozása, részben a közöttük kialakuló együttműködés megakadályozása érdekében. A kés bbiekben ezt a rugalmas külpolitikát igyekezett folytatni Bethlen István is. Telekinek nagy nehézséget okozott az ún. királykérdés is, amely a hol szétváló, hol egyesül , de a bels , keresztény–kisgazda törésvonalait mindig pontosan megmutató kormánypártot is megosztotta. A kereszténypártiak nagyobb része legitimista volt, a kisgazdák viszont egységesen a trónfosztás és a szabad királyválasztás pártján álltak. Ablonczy egy harmadik, kicsiny, de befolyásos csoportot is említ, amelyik, úgymond, „nem tartotta aktuálisnak a királykérdést”.56 Valójában azonban egyik tömörülésnek sem volt érdeke a kérdés kiélezése. A legitimisták attól tartottak, hogy a küls hatalmak tiltakozása és az er s Habsburg-ellenes magyar tábor egy esetleges elsietett trónfoglalási kísérlet során végleg megbuktathatná IV. Károlyt, a szabad királyválasztóknak pedig átmenetileg megfelelt a „király nélküli királyság” állapota és Horthy kormányzói működése. A kényes egyensúly megbomlása mindkét oldal számára kockázatokat is rejtett, s ennek tudatában is voltak. Ezért, ha újra meg újra leszögezték is meggy z désüket, ennek csak az elvi álláspontok tisztázása és bizonyos er demonstráció volt a célja, nem pedig a trónfoglalás vagy a trónfosztás kikényszerítése. Így volt ez az Ablonczy által említett 1921. február 3-i kormánypárti értekezleten is: Teleki javaslata (a királykérdés kikapcsolása) 4 szavazattal kevesebbet kapott ugyan, mint az ellenpárt véleménye (a sza- Zeidler Miklós 123 Kitekint bad királyválasztás elvének megállapítása),57 de másnap a Nemzetgyűlésben már Teleki álláspontja kapott nagy többséget. A királykérdést tehát csupán a két tábor radikálisai kívánták élére állítani, s persze maga Károly, aki már 1920 nyarától tervezte a visszatérést. A kormánypárton belüli újabb szakadást voltaképpen az idézte el , hogy Teleki megunta az állandó tojástáncot, és a bizalmi szavazásból er t merítve új kormánypárt szervezésébe fogott. Ide azonban már kevesen követték. Károly március végi visszatérése meggyorsította a már amúgy is a lemondással kacérkodó kormány bukását. Teleki nem tudott választani az t különböz képpen köt számos lojalitási kényszer közül, középutas politizálását a közélet ekkor már nem méltányolta. Már az is felháborodást keltett, hogy április 7-én Teleki a lapokban közzétette és bevezetéssel látta el a Magyarországról két nappal korábban kiutasított Károly kiáltványát. A kiélezett helyzetben sem a legitimisták, sem a szabad királyválasztók nem bíztak már meg benne teljesen, s bár Horthy megtartotta volna t a kormány élén, Teleki inkább a távozást választotta. Valószínűleg ekkor gyűlölte meg végleg a pártpolitikát; nem csoda, hogy távozásakor mindenekel tt felszabadultságot érzett. És némi melegséget, amikor hű pénzügyminisztere, Hegedüs Lóránt, a kormány nevében köszönetet mondott neki tapintatos és szeretetreméltó vezet i stílusáért.58 * Teleki lemondását követ en sem vonult passzivitásba. Éppen ellenkez leg. Mint Ablonczy az életrajz negyedik fejezetében bizonyítja, Teleki tevékenysége talán sohasem volt annyira intenzív és szerteágazó, mint 1921 és 1938 között – távol a kormányzati munkától. Ám bármilyen sokféle feladatot vállalt is Teleki ezekben az években, f ként két dolog érdekelte: a keresztény szellemű nemzetnevelés – s ennek révén az európai színvonalú magyar elit megteremtése – és a trianoni békeszerz dés revíziója. Elkötelezettsége, lelkesedése és munkabírása szinte nem ismert határokat. A legkülönböz bb fórumokon, intézetekben, társaságokban és testületekben végezte tevékenységét – rendszerint valamilyen vezet pozícióban. A revízió harcosaként kezdetben kisebb-nagyobb diplomáciai megbízatásokat is vállalt. Mindjárt 1921 májusában Párizsban és Londonban lobbizott Nyugat-Magyarország megtartása, a határon túlra került magyar kisebbségek hatékonyabb védelme és a jóvátételi kötelezettségek elengedése érdekében – számottev eredmény nélkül. Utazásáról készített két jelentése rendkívül érdekes, a francia és a brit politika világába kitűn betekintést nyújtó, továbbá Teleki tájékozottságáról és elemz készségér l is tanúskodó olvasmány; talán részletesebb tárgyalást is megért volna.59 Augusztusban aztán Bethlen István miniszterelnök hívására az ekkor létrehozott Társadalmi Egyesületek Szervezeti Központja élére állt, amely a kisebbséggondozás és a magyar revíziós propaganda koordináló szervezeteként működött. Tevékenységi köréhez tartozott a határon túli pártok, szervezetek, egyének támogatása, a bizalmas információforgalom bonyolítása, a kulturális és politikai szervez munka, a magyarországi internátusok működtetése, bizonyos gazdasági vállalkozások anyagi támogatása, befolyásos külföldi látogatók fogadása, a revízió és a kisebbségi kérdés szempontjából releváns publikációk gyűjtése.60 A Magyar Revíziós Liga 1927 nyarán történt megalakulásáig a TESzK volt a kormány revíziós politikájának legnagyobb háttérszervezete. Zeidler Miklós 124 Kitekint Az újabb kutatások ellenére sem tisztázott, milyen szerepe volt Telekinek az 1920-as évek els felében folyó, az irredenta propaganda inanszírozását is célzó frankhamisítási kísérletekben. Az 1925 decemberében kirobbant botrányban az becsületén is folt esett, s többen tudni vélték, volt az összesküvés egyik kulcsigurája, de legalábbis beavatottja. Ez valószínűleg nem állt távol a valóságtól, amit Ablonczy szerint az is jelez, hogy Teleki – talán lelkiismeret-furdalásból – kész lett volna magára vállalni a teljes felel sséget. Az eljárás során Telekit csak tanúként hallgatták meg, de a bíróság még az elmarasztalt hamisítók büntetésénél is enyhít körülményként vette igyelembe hazaias lelkesedésüket. Teleki mindenesetre megcsömörlött a politikai intrikáktól, s bizonyára ez is szerepet játszott azon döntésében, hogy a következ ciklusban nem jelölteti magát képvisel nek. Külföldi el adásain – az Egyesült Államokban, Németországban és másutt –, melyek rendszerint földrajzi témájúak voltak, Teleki mindig megtalálta a módját annak, hogy szóba hozza és bíráló megjegyzésekkel lássa el a trianoni békeszerz dést. Az 1930-as években aztán Teleki két olyan idegen nyelvű folyóirat vezet ségébe is bekerült, amely fontos szerepet kapott az országimázs alakításában. A Nouvelle Revue de Hongrie szerkeszt bizottságának elnökeként, illetve a Hungarian Quarterly választmányi tagjaként újra közvetlen befolyása is volt az igényes országpropaganda művelésére.61 Teleki úgy vélte, hogy a területi revízió el készítésében, a hazai és nemzetközi társadalmi és politikai propagandában is szerepe lehet a tudományos megközelítésnek és az érdekeltek racionális alapú meggy zésének. Részben e céllal hozta létre 1924-ben a Magyar Szociográiai Intézetet, amely nagyszabású anyaggyűjtést végzett a Kárpátmedence településeir l. Szintén Teleki állt az 1926-ban megalapított Államtudományi Intézet mögött; ez dönt en a határon túli területekr l gyűjtött politikai, gazdasági és demográiai információkat – munkatársainak többsége is a határon túlról érkezett magyar szakember volt –, s a revíziós politika döntés-el készít intézményévé vált. Itt készültek például a szakanyagok a kormány számára a terület-visszacsatolások id szakában. Maga Teleki, mint Ablonczy megállapítja, a Szent István-i állameszmében – vagyis a hódító szándék nélküli magyar és keresztény gondolatban, a béke, az egység és a megértés megteremtésének szándékától áthatott, kötelességtudattól fűtött, méltányos kormányzásban – látta Magyarország jogalapját a területi integritás visszaszerzésére. Az ebben megjelen toleráns nemzetiségpolitikai felfogás a föderalizmus és a modernizált erdélyi alkotmányosság elegye volt a kulturális autonómia elemeivel feldúsítva. (Amint egy alkalommal 1931-ben fogalmazott: „az erdélyi felfogás és politika nem más, mint az ősi magyar hagyománynak a folytatása”.)62 Teleki az 1920-as évek elején új közigazgatási beosztást is tervezett az integer Magyarország számára, melyben az adminisztratív egységeket elhatárolásánál a táji és nemzetiségi szempontokat vette igyelembe. Bár mindvégig az integritás helyreállítását tekintette helyes és kívánatos megoldásnak, az 1930-as években már világosan látta, hogy nem ez a realitás.63 Ekkoriban érlel dött ki Teleki felfogása a nemzetiségekr l is. Érdekes, de diszkriminatív és nem éppen jóhiszemű koncepció volt ez, mely szerint a különböz típusokba sorolt nemzeti kisebbségek – a hagyományosan együtt él (például a magyarországi szlovákok), az önként bevándorolt (például a magyarországi németek és románok) és a kényszerrel alávetett kisebbségek (például a határon túli magyarok) – közül csak utóbbiak részesültek volna nemzetközi jogi védelemben.64 A népszövetségi kisebbségvédelemr l ugyanakkor igen rossz véleménye volt, s ennek többször is hangot adott. Még 1921. májusi londoni Zeidler Miklós 125 Kitekint útján mindjárt Robert Cecilt, a miniszterelnöki szék várományosát itymálta, mert az a Nemzetek Szövetségét l várta a probléma megoldását.65 Ez elég nagy melléfogás volt, mert bár Cecil végül nem alakított kormányt, volt a kisebbségek védelmének talán leg szintébb híve, aki kés bb személyes konliktust is vállalt a román diplomáciával egy magyar kisebbségi panasz ügyében.66 1925 októberében pedig Teleki már a világszervezetb l való kilépés gondolatát vetette föl a Nemzetgyűlésben, mondván, Genf a nemzetközi konliktusok megoldásában körülményes, a kisebbségi kérdést rosszul kezeli, a leszerelés ügyében alakoskodik, az új államhatárok megállapításakor sem nyújtott támogatást, s csupán a népszövetségi kölcsön megszervezésével segítette Magyarországot.67 Teleki pár nap múlva visszakozott, a kés bbiekben pedig személyesen is részt vett a Nemzetek Szövetsége munkájában. Ezt egyébként nem el ször tette Teleki. Még 1924-ben elfogadta a világszervezet felkérését, hogy részt vegyen a vitatott török–iraki határ megvonásának munkálataiban. Ablonczy részletesen ismerteti e sajátos misszió történetét, amely valóságos felüdülés volt Teleki számára.68 A fél éves munka során kiélhette vándorkedvét, egzotikus vidékeket járhatott be, művelhette kedvenc tudományait – a gazdaság- és társadalomföldrajzot –, s ami talán ugyanilyen fontos, példát mutathatott a nagyhatalmaknak arról, miképpen kell nagy felkészültséggel és áldozatos munkával elvégezni a határmegvonás kényes feladatát. Telekivel szemben a britek eleinte fenntartásokkal viseltettek, amire maga is okot adott, kés bb azonban általános elismerés övezte szakértelmét és szorgalmát. A bizottság jelentését szakmai körökben igen nagyra értékelték, a Nemzetek Szövetségének Tanácsa pedig 1925 szeptemberében elfogadta a javasolt határvonalat. Ami Teleki nemzetnevel tevékenységét illeti, az még összetettebb volt és még több fórumon folyt. Teleki már 1919 végén professzori kinevezést kapott a budapesti egyetem közgazdasági karára, amelynek megszervezése voltaképpen csak ekkor kezd dött. Ezt a munkát lényegében Teleki végezte el a rivális karok ellenállásával dacolva. Célja a keresztény szellemű fels fokú gazdasági képzés meger sítése volt, ám a karon – mivel az ún. „szabad pályák” részére nyújtott képesítést – nem vezették be faji-nemzetiségi kvótát, így a zsidó hallgatók aránya 8–20% között mozgott. A Közgazdasági Kar végül a kib vül József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem része lett, Teleki a Gazdaságföldrajz Tanszék élére került, 1922-t l pedig többször is a kar dékánjává választották. Krónikus vesebetegsége azonban oly mértékben súlyosbodott, hogy már a következ évben nyugdíjazását kérte. Hivatástudata, a tanítás szeretete és a izikai alkalmatlanság érzése küzdött benne, ami súlyos lelkiismereti válsághoz vezetett. Ablonczy elszórt említéseib l tudjuk, hogy Telekit már kamaszkorában és iatalemberként is gyakran látogatták a betegségek, még önkéntes évét sem tudta leszolgálni a honvédségnél.69 Alacsony termete, vékony testalkata és id el tti kopaszodása tovább er sítették benne tulajdon tökéletlenségének tudatát, ami különösen gyötr lehetett az egyébként maximalista és perfekcionista Teleki számára. Ráadásul 1922-t l egy vesével élt, s naponta háromszor kellett katétereznie magát. Nem csoda, hogy állandó fájdalmai és a kényelmetlenségek még inkább fokozták depresszióra való hajlamát.70 Hangulatának állandó ingadozásai, id nként váratlan, kiszámíthatatlan reakciói, a döntéseiben id r l id re megnyilvánuló irracionális dacosság, majd végül öngyilkossága hátterében joggal sejthetjük ezt a saját gyengeségeivel vívott elkeseredett harcot is. Ugyanez állhatott Teleki olykor durva szóhasználata és meglep en közönséges viccel dései mögött is. Ablonczy Zeidler Miklós 126 Kitekint ezt egyszerűen a féritársaság hatásának tudja be, valószínűbb azonban, hogy e verbális agresszióval valójában szorongásait, frusztráltságát próbálta ösztönösen feloldani. Betegsége ellenére Teleki mégsem hagyott fel a tanítással, s t 1927-t l az újonnan megszervezett Fels házban is képviselte a Közgazdasági Kart. Id közben 1923-ban a Magyar Földrajzi Társaság alelnökévé lépett el , ami kevesebb felel sséggel és több reprezentációval járt. Egy sor külföldi földrajzi társaság – Athén, Berlin, Firenze, Helsinki, Madrid, Róma, Szóia.– választotta tagjainak sorába, 1935-ben pedig a Columbia Egyetem díszdoktora lett, ami tovább növelte tekintélyét. Érdekl dése eközben a gazdaságföldrajztól fokozatosan az emberföldrajz felé tolódott el, s következ nagy munkája már az embert mint földfelszíni élettényez t állította a középpontba. A gazdasági élet földrajzi alapjai címet visel , 1936-ban megjelent kétkötetes mű, melyet voltaképpen tanársegédei állítottak össze egyetemi el adásaiból, Cholnoky szerint a maga idejében igazi mestermű volt.71 Talán ez is közrejátszott abban, hogy 1937-ben a Műegyetem rektorává választották. Teleki sok szempontból kiemelkedett professzortársai közül, ami bizonyos feszültségeket is keltett. Gyakori külföldi utazásai és betegeskedései miatt óráit rendszeresen adjunktusára, a Karánsebesr l áttelepült Fodor Ferencre bízta, akit viszont a diákok nemigen kedveltek. Maga Teleki szenvedélyes és lelkiismeretes tanár volt, újra meg újra remek gondolatokkal lepte meg hallgatóit, rendszeresen vitte ket múzeumokba és tantúrákra, de igen rossz el adó volt, aki a katedrán és a törvényhozásban eltöltött évtizedek után sem tudott megfelel rutint szerezni. Körülményesen, sokszor nehezen fejezte ki magát, ami gondolatmenetét bizony nemegyszer követehetetlenné tette. Vizsgáztatónak ugyanilyen öntörvényű és kiszámíthatatlan volt, a kollokviumokon és a szigorlatokon sokszor elhagyta t empátiája. Tanítványai azonban, akik közül többek pályáját ösztöndíjakkal, álláslehet ségekkel, s t olykor saját pénzével is segítette, rajongtak érte. A kormányzat a világháborút követ en rendre új tudománypolitikai feladatokkal bízta meg Telekit, aki szinte sohasem volt képes nemet mondani. 1920 szén az Eötvös Collegium kurátorságát vállalta el, s Ablonczy nagy kedvvel és alapossággal mutatja be egykori alma mater-ének ezt követ két évtizedes id szakát.72 Telekinek gondja volt rá, hogy újításaival er sítse az intézmény korábban is meglév elitképz jellegét. Megtudjuk, hogy Teleki vezette be az ún. „fejkopogtatást”, vagyis a felvételiz k műveltségét, intelligenciáját és rátermettségét egyszerre irtató vizsgáztatást, s e több napos programokon maga is rendszeresen részt vett. Csakúgy mint a kollégium – néha bolondos – ünnepi rendezvényein. Arra is törekedett, hogy az intézmény, melyben alapítása óta meghatározó volt a nemzeti liberalizmus hagyománya, közeledjék a valláserkölcsiség szelleméhez. A két háború között Teleki ezenkívül tagja volt többek között – részben egyidejűleg és általában valamely vezet pozícióban – az Országos Cserkész Szövetségnek, az Országos Testnevelési Tanácsnak, az Országos Természettudományos Tanácsnak, az Országos Fels oktatási Tanácsnak, az Ösztöndíjtanácsnak, a Magyar Közoktatási Tanácsnak, a Magyar Tudományos Akadémia több bizottságának, valamint az Országos Kaszinónak és az Erdélyi Fériak Egyesületének, mely két utóbbi társaságban szintén közművel dési és politikai el adások, vitafórumok szervezésével kísérletezett. Ennyi feladatot egyszerűen nem lehetett a kell színvonalon ellátni. Ezt olykor Teleki is belátta, azután mégis lelkesedéssel vállalta az egyre újabb megbízatásokat. (Ablonczy kutatásai alapján úgy tűnik, csak az Országos Menekültügyi Hivatal vezetését hárította el még 1920-ban – mer ben személyes okokból, mert egyébként érdekelte a feladat, amely logikus folytatása lett volna a Hadigondozó élén végzett munkájának –, majd 1936-ban azért nem fogadta Zeidler Miklós 127 Kitekint el az Akadémia elnöki székét, mert úgy érezte, ez a feladat már meghaladná erejét.) Az, hogy Teleki oly készségesen állt rendelkezésre, valószínűleg az t jellemz két személyiségjegyre vezethet vissza. Az egyik az áldozatkészséggel párosult hivatástudat volt, amely kitöltötte a lelkét ennek az érzelmekt l menekül embernek. A másik pedig az a meggy z dés, hogy – bevallott dilettantizmusa dacára – éppen benne van meg a szükséges hozzáértés és elszántság az adott feladat ellátásához. Az Ösztöndíjtanács élén 1932 és 1936 között eltöltött id szakról írta memoárjában egyik kedves tanítványa, ekkor a Tanács jegyz je, a már említett Bassola Zoltán. „Én egyre szomorúbban láttam, hogy az, aki becsületes nyíltságánál, tudásánál s szívjóságánál fogva olyan magasan állt szememben, sokszor a nevetségesség határát súrolta baklövéseivel”.73 S ugyanilyen szomorúan vette észre Telekin, a „magas rangú dilettáns” önkritikátlanságának, önkényességének, rapszodikus magatartásának, műkedvel akarnokságának megannyi jelét. „A nagy önbizalom, magabiztosság korszakait azután elcsüggedés, sőt az alacsonyabbrendűség érzésének, talajvesztettségnek napjai váltották fel nála.” Bassola ezt azzal magyarázta, hogy a feln tt társaságban nevelked Teleki életéb l kimaradtak a gyermek- és ifjúkori kis kudarcok, így nem tanult meg veszíteni – s távol maradni azoktól a dolgoktól, amelyekben nem kompetens.74 Ablonczy külön alfejezetet szentel annak a kérdésnek, miként alakult Teleki világnézete, politikai felfogása a két háború között.75 A századel id szakára vonatkozó ideológiai metszettel összevetve a különbség szembeötl . A cezúrát 1918–1919 forradalmi átalakulásai szolgáltatták Teleki számára. Ekkor szerzett tapasztalatai jelent sen megváltoztatták világlátását. A századel szellemi forgatagában a vallás iránt közömbös, reformliberális szemléletű, ifjú Teleki intenzíven érdekl dött a tudományos újdonságok és a koreszmék iránt. A háborút követ egy-két évben konzervatív fordulaton ment keresztül, s bár a modernitás iránti nyitottsága nem tűnt el teljesen, egyfajta nosztalgikus idegenkedés ébredt benne a technikai újdonságoktól és a tömegkultúra jelenségeit l. Az egykori lelkes úrvezet egyre kevésbé állhatta a gépkorszak olyan „vívmányait”, mint a reklám, a mozi, a modern háború – vagy éppen a száguldó automobil. Er sen hatott rá Oswald Spengler és Max Nordau kultúrpesszimizmusa, valamint Hermann Keyserling organikus múltszemlélete. Valósággal irtózott a tömegember pöffeszked inkompetenciájától. Ideálja egyfajta érdemeken és teljesítményen alapuló, meritokratikus „társadalmi demokrácia” volt, amelyben mindenki az t megillet poszton illeszkedik a közösségbe. Ilyen megfontolásból például az indiai berendezkedést is „társadalmi demokráciának” tekintette – olyan organikus közösségnek, amelybe minden népréteg szervesen és funkcionálisan integrálódik a hagyomány alapján.76 Ellene volt a gyors társadalmi mobilitásnak, és nem hitt a tehetséges parasztiatalok kiemelésében sem. Inkább a helyi értelmiség kinevelését célzó népf iskolák, valamint a felekezeti alapon szervez d ifjúsági egyletek oktatónevel tevékenységét pártolta, továbbá támogatta a vidék infrastrukturális fejlesztését. Mindezt azért, hogy elejét vegyék a vidékr l történ elvándorlásnak. Nemzetnevelési és a társadalomszervezési törekvései, valamint az ideális ember kinevelése számára – akiben együtt van a sokoldalú képzettség, a hazaias érzület, a keresztény hit, az antibolsevista meggy z dés és a szociális felel sségérzet – Teleki a cserkészetet tartotta az ideális közegnek, ahol az ifjúság a versengés és az együttműködés jelent ségével is megismerkedhet. Minden bizonnyal igaza van Ablonczynak, aki szerint a magyarországi cserkészmozgalom irányítása volt Teleki legfontosabb és legkedvesebb műve.77 Teleki 1922-t l el ször f cserkészként, majd – betegsége miatti Zeidler Miklós 128 Kitekint lemondását követ en – tiszteletbeli f cserkészként vezette a mozgalmat. A cserkészetet voltaképpen az elitképzés részének tekintette – ezért nem is kívánta tömegessé tenni –, a legtöbbet azonban az öregcserkészek munkájától várta. k vezették a csapatokat, k szervezték a táborozásokat, és közülük kerültek ki azok is, akik részt vettek a Teleki kezdeményezésére megindult honismereti kutatásokban. Teleki ez utóbbit mint interdiszciplináris tudományt fogta fel, amely a néprajz, a földrajz, a szociológia és a közgazdaságtan eszközeivel vizsgálja és írja le a társadalmi valóságot. E szociográiai munka keretében öregcserkészek járták az Ormánság falvait – k publikálták a Kemsén végzett kutatások eredményeit Elsüllyedt falu a Dunántúlon cím alatt –, és a Fiatal Magyarság c. öregcserkész lap Szociográiai Munkaközössége segítette Szabó Zoltán A tardi helyzet c. művének kiadását is 1936-ban. Telekinek természetesen a iatalokra is volt gondja. Jelent s szerepe volt az 1926. júniusi, 8 ezer f s megyeri nagytábor költségeinek el teremtésében, a nemzetközi kapcsolatok ápolásában, majd az 1929. évi birkenheadi jamboree magyarországi el készítésében. Még arra is odaigyelt – mint kés bb kiderült, nem eléggé –, hogy a magyar küldöttség tagjai a táborozás során ne hozzák szóba a revízió kérdését, mert az csak rossz vért szülne.78 Ennél is nagyobb munkát végzett Teleki kormánybiztosként az 1933. évi gödöll i jamboree megszervezésében, jóllehet kezdetben ellenezte az ötletet, mert féltette a mozgalom tisztaságát a túlzott látványosságtól. A szervezés el készületei idején megint kétségek gyötörték – tartott az idegen provokat rök és az „azért is magyarok” fellépését l –, s kész lett volna lemondani a rendezést. Az idegfeszültség miatt 1931 nyarán kisebb idegösszeomlást is kapott. Kés bb azonban annál energikusabban folytatta a szervezést: támogatásért kilincselt, békítgette Budapest és Gödöll féltékenyked városatyáit, vezényelte a nemzetközi levelezést és – mint Ablonczy kedves iróniával megemlíti – magára vállalta a herendi porcelángyár által ekkor tervezett porcelán cserkészigura zsűrizését.79 Nagy szerepe volt abban, hogy a mintegy 2,5 millió peng s költségvetéssel lebonyolított, 15 ezer külföldi és 10 ezer magyar cserkészt vendégül látó tábor hazai és külföldi körökben egyaránt nagy sikert aratott. Teleki nemzetnevelési, művel déspolitikai tevékenysége annak ellenére volt ilyen intenzív és sokoldalú, hogy a kultusztárcát nem egészen egy esztendeig viselte. Amikor 1938. június 11-én vallás- és közoktatásügyi miniszterként programjával is bemutatkozott a Képvisel házban, kijelentette, hogy „nevelésügyi miniszter” óhajt lenni s egész nemzetét kívánja oktatni. Egyebekben a t le megszokott lendülettel vetette magát a munkába: javasolta a népi kultúra állami támogatását és a néprajz beemelését a tanárképzésbe, továbbá skanzent akart létesíteni a Népligetben. Az sz folyamán új falukutató gyűjtést indított Tatán, illetve alföldi falvakban, amelybe a Fiatal Magyarság és a cserkészek kipróbált emberein kívül bevonta a szegedi tanárképz intézet és a sárospataki református teológia hallgatóit, valamint a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületét és a szintén katolikus Egyházközségi Munkásszakosztályokat. Javasolta továbbá, hogy Nemzetismeret, valamint az Állam- és társadalomtan címen új tantárgyat vegyenek fel a középiskola utolsó évi tanrendjébe és az egyetemi képzésbe. Nem tudjuk, hogy Teleki mell zöttnek érezte-e magát, amiért az 1920-as években Klebelsberg Kunó, azt követ en pedig Hóman Bálint irányította a kultuszminisztériumot. Ablonczy egy rövid kitér erejéig foglakozik is Teleki és Klebelsberg viszonyával és elgondolkodik azon, vajon nem ez a sértettség állt-e annak hátterében, hogy Teleki fontosnak tartotta tollára tűzni Klebelsberg neonaconalizmus-koncepcióját.80 Úgy véljük, Zeidler Miklós 129 Kitekint kettejük rivalizálása mögött els sorban nem elvi, hanem sokkal inkább pozicionális ellentétek húzódtak meg. Ami a neonacionalizmus meghirdetését illeti, a kultuszminiszter itt egyszerű szómágiával élt – ez ugyanis nem volt sem neo, sem nacionalizmus. Mint azt már annak idején is többen felismerték, a korszerűséget és rendíthetetlenséget sugalló kifejezés mögött – amellyel Klebelsberg valószínűleg éppen a radikális jobboldali ellenzék támadásai ellen védekezett – valójában egy sokkal hagyományosabb és békésebb szemlélet, egyfajta konzervatív jegyeket mutató, hagyományos közösségi felel sségérzet rejlett. A neonacionalizmus sokkal inkább jelszó volt, mint program, de ha mégis valamilyen koncepciót keresünk mögötte, lényegében ugyanazt találjuk, amit Teleki is feladatként hirdetett meg vitacikkében: a magyar társadalom legyen „cselekvő, szüntelen önképzésben lévő, hivatástudattal telített emberi közösségek hálója, amely nemes célokat átérez, felkarol, sikerre juttat”. Teleki alkalmasint nem Klebelsberg mondandójával vitatkozott tehát, hanem magával Klebelsberggel, aki – mint arra az Ablonczy által is idézett, igen jól tájékozott publicista, Milotay István is rámutat – „elütötte t a kultúrpolitika irányításától”,81 s nagyszabású reformjaival a Bethlen-kormány egyik „er s emberévé” emelkedett. Természetesen éket vert közéjük a numerus clausus törvény antiszemita tendenciájának megítélése. Teleki ragaszkodott a faji kvótához, Klebelsberg viszont ostobaságnak tartotta, reszortminiszterként mégis neki kellett tartania miatta a hátát a népszövetségi eljárás idején, s élt meg kínos napokat Genfben, amikor a Nemzetek Szövetsége 1925-ben elmarasztalta és a diszkriminatív törvény megváltoztatására ösztönözte Magyarországot. S miközben Klebelsberg Bethlennel együtt a törvénymódosítást készítette el , Teleki részt vett a radikális diákszervezetek mozgolódásának koordinálásában, és személyesen juttatta el tiltakozásukat a Fels ház elnökéhez. Eltér volt a felfogásuk a reformok kérdésében is, amennyiben Klebelsberg ekkoriban már nyitottabb, „nyugatosabb” irányzatot képviselt, s bizonyára a közismerten hiú kultuszminiszter állandó, kampányszerű szereplései is taszították Telekit, aki viszolygott az efféle önreklámozástól. S minden bizonnyal nagy súllyal esett latba az is, hogy 1920. november 13-án Klebelsberg is ott volt azon képvisel k között, akik kivonulásukkal tüntettek a trianoni békeszerz dés ratiikálása ellen, s mintegy cserbenhagyták a törvényjavaslatot kényszerb l elfogadó kollégáikat – els sorban Teleki Pál miniszterelnököt. * Az ötödik, utolsó fejezetben Teleki életének a szakirodalom által már eddig is legjobban feldolgozott, utolsó három esztendejét – kultuszminiszteri és második miniszterelnöki periódusát – követi nyomon Ablonczy. Teleki, mint feljebb már volt róla szó, 1938 májusában kapta meg miniszteri kinevezését, amit – részben az intenzívebb parlamenti jelenlét, részben a fokozottabb felel sségvállalás jegyében – szeptemberben újabb képvisel i mandátummal egészített ki. Egy id közi választáson a tokaji kerületben gy zött, megint ellenjelölt nélkül. Hamarosan azonban diplomáciai feladatot kapott a kormányf t l: a magyar tárgyalódelegáció tagjaként részt vett a komáromi tárgyalásokon, amelyek a müncheni egyezményt követ en a csehszlovákiai magyarság helyzetével, gyakorlatilag a magyar–csehszlovák államhatár módosításával foglalkoztak. Teleki fölényes tudású, kemény tárgyalófélnek bizonyult és a müncheni hatalmak által elfogadott önrendelkezési (brit, francia, olasz), Zeidler Miklós 130 Kitekint illetve völkisch (német) elvnek megfelel en etnikai határkiigazítást javasolt. A megbeszélések azonban kudarcba fulladtak, október 13-án meg is szakadtak, a Budapesten tapasztalható politikai feszültség közepette pedig a nyilasok elérkezettnek látták az id t, hogy támadást intézzenek a „tehetetlen” kormányzat ellen. Ablonczytól megtudjuk, hogy Teleki ekkor ellentámadásba lendült, s alig három nappal kés bb a Teleki által pártfogolt ifjúsági egyesületek részvételével több mint tízezer f nyi tömeg tüntetett a kormány mellett radikális, revizionista, nyilasellenes, „telekista” jelszavakat skandálva.82 A társadalmi reform kérdése ekkor már hosszú évek óta a leveg ben volt. A konzervatív ihletésű bethleni konszolidáció, a folyamatosan szűkül választójog és a rendkívül egyenl tlen tulajdonviszonyok ellen az 1930-as évek eleje óta egyre több politikai er szervez dött, 1932-ben pedig Gömbös Gyula kormányzata radikális reformprogrammal lépett fel. A földreform, a választójog, a törvényhozás és az érdekképviseletek rendszerének átalakítására tett kísérletei ugyan elbuktak vagy torzóban maradtak, ám a Magyarországot ekkoriban ér küls impulzusok – jöttek légyen akár a potenciális külpolitikai szövetségesnek tekintett tengelyhatalmak, akár a nyugati demokráciák részér l – továbbra is a társadalmi modernizációt sürgették. Imrédy Béla kormányf a hivatásrendi reformok bevezetésén dolgozott, a széls jobboldali ellenzék a totális állam koncepciójáért lelkesedett, a bethlenista óliberális és konzervatív er k viszont – melyeket ekkor taktikai okokból a maroknyi demokrata, liberális és baloldali ellenzék is támogatott, a kormány parlamenti ellen rzésének fenntartásához ragaszkodott s csak mérsékelt reformokat támogatott volna. A november 2-án megszületett els bécsi döntés, melynek révén Magyarország északon a magyar–szlovák etnikai osztóvonalig tolhatta el re határát, átmenetileg lecsillapította a bels feszültséget, de az ellentétek nem szűntek meg. Ebben a rendkívül kiélezett közhangulatban nyílt meg, november 21-én, a Györffy György néprajzkutató, Magyary Zoltán közigazgatás-tudományi szakember és Teleki tanítványait összefogó, újonnan létrehozott Táj- és Népkutató Intézet közös kiállítása a Károlyi-palotában. Ablonczy számára ez az esemény kitűn alkalom arra, hogy h sét egy újabb dilemmával való szembesülés közben vegye szemügyre. Teleki bens jében ugyanis immár két évtizede együtt lakott a tudós és a politikus, s – bár többször is apolitikus alkatnak nevezte magát – mindvégig a racionális, tudományos megalapozottságú közéleti cselekvés fontosságát hirdette. A kiállítás pedig – éppen ennek jegyében – szakszerű társadalmi állapotfelméréssel, diagnózissal kívánt a nagyközönség elé lépni. A fogadtatás azonban nem volt kedvez . „A hagyományos politikai és társadalmi elit […] tiltakozott” – írja Ablonczy –, a kiállítás anyagának egy része ugyanis valóságos vádirat volt az aránytalan földbirtok-megoszlás, a szegényparasztság helyzete és általában a társadalmi egyenl tlenségek ellen. Teleki nem értett egyet a problémák ilyen direkt bemutatásával, mert azt túlzottan, „politikusnak”, felforgatónak és legf képpen id szerűtlennek tartotta. Két hét múlva azután bezáratta a kiállítást, és az Intézetet is feloszlatta. A rendez kkel pedig, miután alaposan lehordta ket, közölte: „most pedig visszatérek az osztályomhoz”.83 A politikai feszültségre jellemz , hogy a kiállítás megnyitójának másnapján 54 képvisel – a kormánypárti honatyák közel egyharmada – kilépett a Nemzeti Egység Pártjából, így tiltakozván Imrédy azon házszabályreform-javaslata ellen, amellyel korlátozni kívánta a plénum szerepét a törvényalkotásban. A következ napon a „disszidensek” és az ellenzékiek le is szavazták a miniszterelnököt. Ablonczy is valószínűnek tartja, hogy Imrédyt Teleki mentette meg a bukástól, legalábbis részt vett az Imrédyt Zeidler Miklós 131 Kitekint éltet diáktüntetés megszervezésében, és az érveinek hatására tekintett el Horthy a kormányf menesztését l. Erre Telekinek jó oka volt. Osztozott ugyanis Imrédynek a hivatásrendiség iránti rokonszenvében, s t komolyan érdekl dött a Portugáliában már működ korporatista törvényhozás gyakorlata iránt. Olyannyira, hogy két évvel kés bb – immár kormányf ként – maga is hasonló törvényjavaslaton dolgozott. António de Oliveira Salazarban, az Estado Novo vezet jében talán némileg saját magát is látta: a tudós szakembert, aki lassan felzárkózó országát a mély vallásosságon alapuló szolidaritás és szerves társadalmi együttműködés révén kívánta modernizálni. 1941-ben még el szót is írt Salazar válogatott beszédeinek magyar kiadása elé, a törvényjavaslat azonban már nem került a törvényhozás elé.84 A disszidenseknek végül mégis sikerült elérniük Imrédy menesztését, s 1939. február 16-án Teleki alakíthatott kormányt. átvette ugyan az el z kormány minisztereit – csak a kultusztárca élére hívta vissza Hóman Bálintot –, február 22-i programbeszédében pedig leszögezte, hogy folytatja el dje programját, mégis mindenki tudta, hogy kormányzása egyéni jegyeket mutat majd. Törvényt ígért a kishaszonbérletekr l, melynek révén „magyarabb és biztosabb” kézbe kívánta adni a földet, bejelentette az újabb zsidótörvény el készületeit; mint mondta, ez lesz „utolsó küzdelmünk a zsidósággal”. A külpolitikában továbbra is a Berlin–Róma tengelyre kívánt támaszkodni és meghirdette a békés revízióért végzett munka folytatását, ugyanakkor kijelentette – s ennél többet aligha mondhatott –, törekszik arra is, hogy „a kulturális és gazdasági kapcsolataink a nyugati hatalmakkal tovább fejlődjenek”. Végezetül leszögezte, hogy bár a koreszmék és más államok társadalmi-politikai berendezkedése iránt tisztelettel viseltetik, elvárja, hogy „az ezeréves magyar felfogást a nemzeti élet formájáról és berendezéséről, amely senkit sem bánt, amelybe a legmodernebb felfogások is beleférnek, minden oldalon éppúgy tiszteletben tartsák”.85 A kormánypárt és a disszidensek támogatták a programot, a szociáldemokraták természetesen elvetették, de üdvözölték a „jóles hangot”. Demokrata, liberális és legitimista oldalról f ként a zsidóság további jogfosztása ellen merültek fel kifogások. Az európai hatalmak egyel re várakozó álláspontra helyezkedtek. Rómában nagy örömmel, Párizsban és Londonban mérsékelt derűlátással fogadták Teleki kormányf ségét. Berlin azonban hűvös maradt: Hitler nem is válaszolt Teleki bemutatkozó táviratára.86 Március közepén a honvédség Berlin engedélyével néhány nap alatt megszállta Kárpátalját, s t az ún. „kis háború” eredményeképpen néhány kilométer mélységben még Szlovákiától is elragadott területeket a szlovák–ruszin nyelvhatár mentén. A mintegy félmilliós ruszin közösség visszacsatolása alkalmat adott Telekinek, hogy bebizonyítsa, a kisebbségeivel szemben türelmes Szent István-i Magyarország koncepciója nem üres ígéret volt csupán. S valóban, a miniszterelnök kezdeményezésére március 18-án, alig néhány nappal a bevonulást követ en, monstre értekezlet tárgyalta a kárpátaljai autonómia kérdését. Az alapelvekben egyetértés mutatkozott, a részletkérdések tisztázására azonban újabb és újabb tanácskozásokat kellett összehívni. Egyre-másra születtek a különböz tervezetek – Teleki 1939 szén már a törvényjavaslat preambulumát is megfogalmazta –, ám egyre világosabbá vált, hogy az autonómia bevezetésének sok befolyásos ellenz je is van. A hadsereg hallani sem akart a szovjet határ mentén fekv országrész önigazgatásáról, Korláth Endre Ung vármegyei f ispán pedig alig néhány nappal a bevonulást követ en tiltakozó tüntetést szervezett Ungváron, majd amikor a kormányzat meghiúsította a demonstrációt, Budapestre utazott és benyújtotta a lemondását. Teleki elszántságát jelzi – mint azt Ablonczy is kiemeli –, hogy habozás nélkül közölte a f ispánnal: „ha Zeidler Miklós 132 Kitekint ezzel mond le, azonnal fejbelöveti”.87 Hiába volt azonban Teleki határozottsága, ellenfelei er sebbnek bizonyultak. 1940 júliusában Teleki benyújtotta ugyan a törvényjavaslatot, de annak érdemi tárgyalására nem került sor. Lassan a kormányf is feladta a küzdelmet, és szeptemberben kormányzót nevezett ki Kárpátalja élére Kozma Miklós személyében. Ablonczy igen részletesen foglalkozik az ún. második zsidótörvény megszületésével, s ezen keresztül újabb világnézeti portrét készít Telekir l.88 A zsidótörvények kulcskérdése Teleki számára az volt: miként gondoskodjék önvédelmér l a keresztény magyar többség a pozícióit fenyeget zsidó kisebbséggel szemben? E kérdés megválaszolásához el ször a zsidóság mibenlétét kellett tisztáznia. Teleki már a forradalmakat követ en szakított a 19. századi magyar liberalizmusban gyökerez felfogással, amely a zsidóságot csak felekezetként különböztette meg, de egyebekben a magyar nemzet részének tekintette. Szerinte a zsidóság – hagyományos elkülönülése következtében – „faji, élettani, lelki, szellemi és érzelmi egység. Ez az egység kifejeződik ennek a népnek mind sajátos, őt más népektől a legélesebben elkülönítő vallásában és hagyományaiban, mind erkölcstanában, bölcseletében és nacionalizmusában, amelyek a zsidó nép, a zsidó család, a zsidó egyén életét eltöltik és meghatározzák.” Jellemz még a zsidóságra „vándorlási ösztöne”, „szélsőségekre való hajlandósága”, „évezredes elzárkózása”, valamint az a tény, hogy képtelen bens séges viszonyt kialakítani a földdel. Ezért a zsidók – folytatta Teleki –, „idegenek maradnak a népek összességének és minden nemzetnek testében”, s „az őket vendégül befogadó népekbe való beolvadási törekvésük ellenére mindig tovább él bennük az ösztönös hajlam, hogy zárt fajiságukban megmaradjanak. Több évezredes erkölcstanuk és hagyományuk […] nem vethető le könnyen. […] Csak sokszor ismétlődő kereszteződés más népek vérével és szilárd meggyőződéssel párosult nagyon erős akarat tudja ezeket a tulajdonságokat módosítani, tompítani, ha nem is egészen megszüntetni.”89 Mivel tehát a kedvez tlen „faji tulajdonságokat” nem lehetett rövid távon kiküszöbölni, Teleki úgy vélte, magát a zsidóságot kell fokozatosan kiszorítani az egész társadalom életét meghatározó posztokról, az állami, gazdasági és szellemi hivatásokban pedig foglakoztatási kvótát kell megállapítani részére. Mivel err l az els zsidótörvény részben már rendelkezett, a kvóta szigorítását – az ügyvédi, a mérnöki, az orvosi, a sajtó-, valamint a színház- és ilmművészeti kamara esetében 6%-ra, az értelmiségi állásokban 12%-ra való csökkentését – szorgalmazta. A törvényjavaslat ezenkívül felhatalmazást kívánt adni a kormánynak a zsidók kivándorlását ösztönz intézkedések bevezetésére is. Az állampolgárok besorolását pedig immár nem az egyén, hanem a szül k, illetve a nagyszül k felekezeti hovatartozásához kötötte: az aggályos pontossággal elkészített normarendszer egészen aprólékos módon írta le a szabályokat és a kivételeket, amelyek meghatározták, ki „min sül” Magyarországon zsidónak. A törvényjavaslatot végül két hónapi vita után néhány kisebb módosítással elfogadta az Országgyűlés. Kutatásai során Ablonczy olyan dokumentumra bukkant a Brit Állami Levéltárban, amely bizonyítja, hogy Telekit nem valamiféle nagyhatalmi vagy belpolitikai kényszer, hanem a meggy z dés vezette a diszkriminatív jogszabályok keresztülvitelében. John E. Keyser újságíróhoz írott levelében maga Teleki szögezte le ezt. Ezután hosszasan ecsetelte a zsidó veszély mibenlétét, az idegen erkölcsiség és mentalitás okozta károkat, az asszimiláció lehetetlenségét és a keveredés kedvez tlen hatásait. Végül megemlítette, hogy a magyarság történelme során négy nagy ellenséggel kényszerült megküzdeni, s ezek sorában a mongolok, a törökök és a németek mellett a zsidóságot nevezte meg.90 Teleki kés bb is számos zsidóellenes jogszabályt kezdeményezett. Miniszterelnöksége Zeidler Miklós 133 Kitekint idején összesen tíz törvény és száz diszkriminatív rendelet szabályozta újra helyzetüket.91 1940 júniusában a zsidóság gazdasági-, szellemi- és magánéletének további korlátozását célzó újabb, nagyszabású törvény megalkotását fontolgatta, amely átfogóbb és radikálisabb lett volna, mint az a javaslat, amelyet azután már a Bárdossy-kormány terjesztett a parlament elé – négy héttel Teleki halála után.92 Ablonczy ezek után – a közvéleményt mostanában foglalkoztató vitákra is reagálva – megpróbálja kitapogatni, milyen mértékben felel s, illetve felel s-e egyáltalán Teleki a magyarországi zsidóságot ért atrocitásokért. Álláspontja szerint Teleki „nem láthatta el re és nem is tudhatott holokausztról”, de kulcsszerepe volt abban, hogy a zsidóság jogfosztásának folyamata feler södött, s e légkörben a többségi társadalom fogékonnyá vált az embertelenségek tudomásul vételére. „A zsidósággal kapcsolatos politikai diskurzus eldurvulása magával hozta a sajtóét és a közvéleményét, majd szabad – és kívánatos – prédává tette a zsidóság társadalmi pozícióit, később javait, legvégül munkaerejét és puszta létét.”93 Mindeközben a Telekinek a közelg 1939. pünkösdi választásokra is fel kellett készülnie. A kormány jelent sen megváltoztatta a választókörzetek beosztását és akadályozta az ellenzéki pártok kampányát. Ezek az intézkedések – ajánlólisták érvénytelenítése, sajtótermékek betiltása, pártvezet k internálása – els sorban a nyilasokat vették célba. Bár a széls jobboldali pártok a szavazatok közel 30%-át söpörték be – s ebben Ablonczy szerint a „guruló márkákból” inanszírozott propagandakiadványoknak is lehetett szerepük –, a választási földrajz ügyes alkalmazásának köszönhet en a kormánypárt ismét a már megszokott kényelmes mandátumtöbbséghez jutott. Mivel azonban a képvisel jelöltek kiválasztását az Imrédy-szárny végezte, a tisztelt Ház összetétele Teleki ízléséhez képest túlságosan is radikális volt. Ablonczy érzékletesen írja le az új Képvisel ház els ülését, amelyen a Magyar Élet Pártjának tagjai és a széls jobb felé húzó Matolcsy Mátyás hívei fekete bocskaiban jelentek meg, míg a nyilasok pártuniformist – zöld inget és anantszíjat – viseltek, a soraikból kikerül korelnök, Magyary-Kossa István pedig karlendítéssel köszöntötte a plénumot. A választások el tt és után felgyorsuló pártmozgások során ráadásul Telekit l néhány korábbi híve is eltávolodott, mert kételkedtek a reformok iránti elkötelezettségében. A hozzá hű képvisel csoport Ablonczy becslése szerint így mindössze 20-25 f b l állhatott.94 Teleki ezért mindvégig ingatagnak érezte helyzetét, s maga is olyan módszerekhez folyamodott, amelyek annak idején Imrédy bukásához vezettek. A házszabály módosítása révén korlátozni kívánta az interpellációs jogot, a törvényjavaslatok vitáját pedig a bizottságokba szorította volna. Az év végéig pedig lecserélte a f ispáni kar egyharmadát. Eközben folyamatosan távolodott Imrédy csoportjától, s egyre jobban igyekezett támaszkodni egykori tanítványaira, „mozgalmi embereire” – akik közül többen éppoly fontos káderei lettek, mint egyes miniszterei, f hivatalnokai. Ablonczy egy érdekes forrás, Teleki hátrahagyott 1939. évi határid naplója alapján számításokat végzett arra nézve, kik tartoztak Teleki szorosabb társadalmi kapcsolatainak körébe. Bár a találkozók tartalmáról a napló nem ad felvilágosítást, ezek gyakoriságának vizsgálata jó kiindulópont egy lehetséges kapcsolatháló felvázolásához.95 Annyi máris világosnak látszik, hogy Teleki a kormányzati munka egész spektruma iránt intenzíven érdekl dött, a nyolc leggyakoribb beszélget partner között a kormányzón kívül ott szerepelt – sorrendben – KeresztesFischer Ferenc belügyminiszter, Pataky Tibor nemzetiségpolitikai államtitkár, Csáky István külügyminiszter, Zsindely Ferenc miniszterelnökségi államtitkár, Decleva Zoltán tábornok, Kovrig Béla társadalompolitikai osztálytanácsos és Kunder Antal iparügyi mi- Zeidler Miklós 134 Kitekint niszter. A volt miniszterek közül leggyakrabban Imrédyvel konzultált, t követte ifjúkori barátja, Esterházy Móric, majd Darányi Kálmán s csak legvégül Bethlen István. A Teleki-kormány külpolitikáját Ablonczy lényegében Juhász Gyula művei alapján tárgyalja. Kiemeli, hogy Teleki mind külföldi látogatásain, mind a Budapesten szolgáló külföldi diplomatákkal folytatott megbeszélésein általában igen jó benyomást keltett, amennyiben az országok közötti hivatalos viszony nem tette ezt lehetetlenné. Német tárgyalópartnereivel ugyanakkor nehezen értette meg magát. És nemigen találta meg a hangot John Flournoy Montgomery amerikai követtel sem, aki visszaemlékezéseiben kissé csíp sen jegyezte meg, hogy Teleki túlságosan okosnak és bölcsnek hitte magát, ami közrejátszott abban, hogy tévesen mérte fel saját maga és országa helyzetét, ami végül személyes tragédiáját is okozta. Ebben volt valami; Teleki olykor csakugyan hajlamos volt a fölényeskedésre. Ráadásul tanárként, de más posztokon is ahhoz volt hozzászokva, hogy szellemi fölényben van partnereivel szemben – és így volt ez Montgomery esetében is. Teleki már a Rómában és Berlinben tett bemutatkozó látogatásaiból is azt szűrte le, hogy a német agresszió európai háborúhoz vezet majd. 1939 közepét l ezért kétségbeesett kísérleteket tett a háborútól való távolmaradásra és Magyarország külpolitikai önállóságának, de legalábbis e látszatnak a meg rzésére. Jóllehet a magyar kormány nem deklarálta semlegességét, mint azt Ablonczy állítja,96 de azzal, hogy nem hadvisel félnek nyilvánította magát, mégiscsak elhatárolódott a fegyveres konliktustól. Azzal pedig hogy a német felkérés dacára nem engedélyezte a Lengyelország ellen felvonuló német csapatok magyarországi vasútvonalakon történ szállítását, még kockázatot is vállalt Berlinnel szemben. Csakúgy, mint a közel 90 ezer lengyel menekült befogadásával, illetve továbbmenekítésével, valamint azzal, hogy hosszú évekre Budapest lett a lengyel földalatti mozgalom egyik fontos állomáshelye. Mindezt a Foreign Ofice méltányolta is – részben a Telekit nagyra becsül és iránt rokonszenvet tápláló Owen O’Malley St. Clair budapesti követ megért jelentéseinek köszönhet en –, de kézzelfogható támogatást nem nyújtott, s fölöttébb kétséges volt, hogy tétova távlati ígéreteit a háború után be tudja s be akarja-e majd váltani. Bár Magyarország egyel re nem vett részt a háborúban, a hadikiadások így is alaposan megterhelték az országot A gy ri program jelent sen túlköltekezett, s mint Ablonczy írja, a kiadások már 1940 tavaszán meghaladták a kétmilliárd peng t.97 Csakhogy, mint a forrásból is kiderül, ez valójában csak az el irányzatra vonatkozott, amelyet az 1938–1939. évi terület-visszacsatolásoknak és a hadsereg gyorsított ütemű fejlesztésének a költségei hizlaltak fel.98 A párizsi békekonferenciára készített hivatalos szakért i anyag szerint azonban – amennyiben hihetünk ennek – az ötéves terminus végén a polgári célú beruházásoknak mindössze 81%-a valósult meg (322,4 millió peng értékben), de a honvédelmi kiadások is csak 34%-kal múlták felül a tervezettet (805,9 millió peng értékben), így a teljes többletkiadás még a 13%-ot sem érte el.99 Teleki ekkoriban aggasztónak találta Magyarország helyzetét. Veszedelmesnek látta Németország akadálytalan kelet-európai el retörését, valamint azt, hogy oly könnyen egyetértésre jutott a Szovjetunióval Lengyelország felosztásában. A térség kisállamai nem sok jóra számíthattak ilyen hatalmi er térben. Telekit az is nyomasztotta, hogy Magyarország még a revíziós sikereket is csak német segítséggel tudta elérni, a viszszacsatolt területek integrációja viszont nem volt zökken mentes. Egy 1939. augusztusi kormányülésen elkeseredetten bírálta a visszacsatolt területeken tapasztalt közigazgatási anomáliákat, melyek szerinte arra vallottak, hogy az ország nem érett meg a revízióra. Zeidler Miklós 135 Kitekint Hozzátette, ha e téren nem lesz változás, „a nyilvánosság előtt fogja kijelenteni, hogy nem szabad a további revízióra törekedni”.100 Telekinek balsejtelmeire utal visszaemlékezésében Barcza György egykori londoni követ is. Barcza szerint Telekinek az okozott fejtörést, vajon nem kell-e túl nagy árat izetnie Magyarországnak Erdély remélt visszaszerzéséért. „A németekkel kell mennünk, mert másképp nem lehetséges – mondta Teleki –, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába. De borzalmas nehéz, talán lehetetlen is lesz ellenállni. A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármely áron. […] Én küzdeni fogok, amíg bírom, minden esztelenség ellen, megvédem becsületünket, nem adom el a nemzetet és az országot, de ha nem bírok velük, akkor főbe lövöm magam. […] A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni. Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is, ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz, az ország maga lesz az ára a revíziónak” – emlékezett Barcza 1946-ban.101 Az id pontban és a beszélgetés pontos rekonstruálásában talán tévedett, Teleki alapvet dilemmáját azonban pontosan adta vissza. És mégis, éppen az egyre zavarosabb európai fejlemények, a mindinkább érezhet háborús várakozások arról gy zték meg Telekit, hogy minél hamarabb ki kell teljesíteni a revízió folyamatát, ellenkez esetben a háború idegen közhatalom alatt, kiszolgáltatott helyzetben találja majd a magyar kisebbségeket. 1940 elején Teleki újra napirendre tűzte a revízió, mindenekel tt a magyar–román határ kérdését. Erdélyt széles körű nemzetközi egyetértéssel kívánta visszakapcsolni Magyarországhoz, ezért 1940 márciusában terjedelmes memorandumot juttatott el a Foreign Ofice részére, melyben összefoglalta a revízióról vallott nézeteit – Erdélyt állítva a középpontba. Teleki ekkor a határ menti magyarlakta sáv és a Székelyföld, valamint a két területet összeköt , gazdasági és stratégiai alapon kialakítandó folyosó visszacsatolását indítványozta – ez lett az alapja a kés bb hivatalosan is megfogalmazott 69 ezer km2-es követelésnek. Úgy vélte, a határmódosítással nem szabad megvárni a háború végét, mert a szovjet részr l várható behatolással szemben már a meger söd Magyarországnak kell a keleti gát szerepét betöltenie. Londonban jóindulattal, de csekély megértéssel olvasták a memorandumot, a követeléseket pedig eltúlzottnak találták.102 De nem kapott megnyugtató visszajelzéseket Berlinb l és Rómából sem. Hitler például május közepén írott levelében leszögezte, hogy a Balkánon nyugalmat akar, a magyar revízió megvalósítása pedig a távolabbi jöv feladata. Pedig Teleki cserében hozzájárult volna ahhoz a már korábban felvetett német kéréshez, hogy a magyar kormány engedélyezze német katonai alakulatok átszállítását Romániába. Mussolini támogatta ugyan a magyar területi követeléseket, de ezek teljesítését több lépcs ben képzelte el, Telekinek pedig azt tanácsolta, Magyarország adja fel semlegességét és kötelezze el magát végleg a tengely oldalán. Telekit riasztották e kilátások, s – mint Ablonczy emlékeztet rá – azt jósolta Galeazzo Ciano külügyminiszternek, eljön még az id , amikor együtt fognak bridzsezni a dachaui koncentrációs táborban.103 (Mint tudjuk, a kártyaparti végül elmaradt; a két politikus még Dachauig sem jutott el: Teleki alig egy év múlva öngyilkos lett, Cianót Zeidler Miklós 136 Kitekint pedig Mussolini végeztette ki 1944 januárjában.) Ráadásul ekkoriban Imrédy és a nyilasok is támadták Telekit, amiért vonakodik szorosabban igazodni a német külpolitikához. Teleki eleinte úgy vélte, ha Hitler fegyveres konliktusai világméretű háborúvá eszkalálódnak, a Nyugat végül térdre fogja kényszeríteni Németországot. 1940 tavaszán azonban, amikor a Wehrmacht lerohanta Norvégiát és Dániát, majd néhány hét alatt Franciaországgal is végzett, kétségei támadtak, s elveszettnek látta külpolitikai koncepcióját, a fegyveres semlegesség és a – legalább formális – akciószabadság meg rzését. S bár az év elején még 5 millió dolláros titkos pénzalapot hozott létre Washingtonban egy majdani emigráns kormány céljaira, június közepén feladta a tervet és visszautaltatta az összeget. Június 17-én pedig, egy héttel a francia összeomlás után, t le szokatlan, nácibarát hangot ütött meg, amikor Hitlert méltatta a Képvisel házban.104 S amikor a Szovjetunió nyíltan megfogalmazta területi követeléseit Romániával szemben, Teleki kijelentette: „Magyarország nem fog diszkriminációt eltűrni”, vagyis szintén napirendre tűzi a revízió ügyét. A német intés ellenére sem volt hajlandó visszakozni, és július közepére sikerült is elérnie, hogy Hitler nyomást gyakoroljon a román kormányra a magyar–román tárgyalások megindítása érdekében. A két fél álláspontja természetesen gyökeresen eltért egymástól. Míg Magyarország elvesztett területeinek nagyobb részét vissza akarta szerezni, Románia teljes lakosságcserét kívánt – ezzel mintegy véglegesen megszüntetve a további területi viták jogalapját –, s csak ennek lebonyolítása esetére helyezett kilátásba csekély, 6–20 ezer km2-es területi kompenzációt. Az 1940. augusztus második felében Turnu-Severinben zajló tárgyalásoktól sem Budapest, sem Bukarest nem várt megegyezést, de mindkét fél demonstrálni akarta tárgyalási hajlandóságát és az ellenpárt kompromisszumképtelenségét, rosszhiszeműségét. Ablonczy a téma legavatottabb kutatójával, L. Balogh Bénivel ért egyet abban, hogy miután a megbeszélések megszakadtak, Teleki a fegyveres megoldásra is elszánta magát,105 s t még a tárgyalások végleges lezárulta el tt utasította a vezérkart, hogy a román határon állomásozó 1. hadsereg augusztus 28-ára álljon készen a támadásra. Ablonczy ezt még azzal is megtoldja, hogy Teleki valószínűleg a németek gyors beavatkozásában bízott, amely Magyarország javára dönti majd el a harcot. „Nem készült hosszú háborúra, ezért például – a vezérkari f nök sürgetése ellenére – nem látta szükségesnek megszervezni Budapest és a vidéki nagyvárosok légoltalmát” – írja Ablonczy.106 A hivatkozott július 12-i minisztertanácsi jegyz könyvet azonban aligha helyes így értelmezni. Az adott napirend pont ugyanis nem valamilyen sürget okból, hanem csak általánosságban szólt a légvédelem kiépítésér l, amit egyébként is távlati programnak szántak, s a közfelfogás szerint legalább egy esztend t vett volna igénybe. Ennek alapján nemigen lehet eldönteni, hogy Teleki rövid vagy hosszú hadjáratra készült-e, annál is kevésbé, mivel ez a kormányülés jó egy hónappal a magyar–román tárgyalások megkezdése el tt zajlott. A légvédelem megszervezésének – egyébként anyagi okokra visszavezethet – elhalasztásról szóló döntés pedig éppenséggel abból is fakadhatott, hogy Teleki egyáltalán nem akart háborút. Az mindenesetre szembeötl , hogy az esetleges katonai akcióra vonatkozólag csupán egyetlen dolgot rögzít a jegyz könyv: Teleki arra hívja fel a igyelmet, hogy a tengely önmegtartóztatást vár el Magyarországtól Romániával szemben.107 De elgondolkodtató az is, hogy – mint Ablonczy is írja – a máskor eléggé elszánt Werth Henrik is inkább valamiféle dönt bírósági megoldást pártolt. Csáky István külügyminiszter pedig, amikor augusztus 26-án afel l érdekl dött Otto von Erdmannsdorff budapesti német követnél, hogy vajon milyen magatartást tanúsítana Berlin egy magyar–román Zeidler Miklós 137 Kitekint konliktus esetén, rögtön azt is hozzátette: „egy üzenet a Führert l a kormányzóhoz még elegend er t jelentene ahhoz, hogy visszatartsa t és a hadsereget egy meggondolatlan akciótól”.108 S vajon mit nyert volna Magyarország a háborúval? Hiszen a térség hatalmi viszonyai között elképzelhetetlen lett volna, hogy az esetleges magyar–román háborút követ rendezést ne Németország és Olaszország (s esetleg a Szovjetunió) garantálja. Vagyis a dönt szót – arbiterként vagy guarantorként – mindenképpen a tengelyhatalmak mondták volna ki, amelyek korábban már nyomatékosan közölték a magyar kormánnyal, hogy ellenzik a fegyveres konliktust. Épp ezért nem zárható ki teljesen, hogy az er demonstrációval Teleki inkább csak nyomást akart gyakorolni Bukarestre és Berlinre, és fel akarta gyorsítani az eseményeket. A tengelyhatalmak végül ismét magukra vállalták a területi kérdés megoldását. A második bécsi döntés közzétételére rendkívül feszült légkörben került sor augusztus 30án. A Bécsbe rendelt román és magyar delegáció voltaképpen tárgyalni érkezett, s csak a helyszínen tudták meg, hogy álláspontjukat nem adhatják el , mivel a tengely külügyminiszterei által megalkotott döntés már csak kihirdetésre vár. Az arbitrázs elfogadásával mindkét fél igen nagy kockázatot vállalt, hiszen nem lehetett tudni, hogy az egymástól igen távol lév álláspontok között hol vonnak majd kompromisszumot a dönt bírák. A döntés végül egyik felet sem elégítette ki. Mihai Manoilescu román külügyminiszter a szó szoros értelmében elájult az új határvonal ismertetése közben, a magyar küldöttség vonatának pedig hazafelé meg kellett állnia útközben, hogy gyógyszert kerítsenek Telekinek, akin depressziós roham vett er t.109 A miniszterelnök a Keleti pályaudvaron is igen morózus beszédet mondott az ünnepl tömeg el tt. Rossz el érzete nem csalta meg; Észak-Erdély visszatérését a tengelyhatalmakon kívül általában ellenérzésekkel fogadták. Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos inkább csak a mell ztetés miatt neheztelt a döntés miatt, Winston Churchill viszont az Alsóházban arról beszélt, hogy Nagy-Britannia nem fogadja el a háború idején született területi diktátumokat. Míg tehát a Csehszlovákiától visszatért területek megszerzését 1938–1939-ben még a nyugati hatalmak is tudomásul vették, a magyar diplomáciának ezúttal nem sikerült megnyugtatóan körülbástyáznia az újonnan szerzett birtokjogot. Nyilvánvalóvá vált, hogy a visszacsatolt területek megtarthatása attól függ, melyik tábor diktálja majd a békét a háború után. Teleki számára látszólag hatalmas személyes sikert hozott Észak-Erdély visszatérése. azonban félig vereséget és további emberfeletti áldozatokat követel feladatot látott benne. S bár Horthytól átvehette a Szent István Rend nagykeresztjét, már szeptember 1-jén felajánlotta lemondását. Hosszú levelében személyi javaslatokkal is élt. Különös, hogy miközben óvta Horthy a Bethlenhez hasonló „régi liberálisoktól”, többek között Sztójay Döme berlini követet és Werth Henrik vezérkari f nököt is megnevezte lehetséges utódainak sorában, holott – mint ugyanebben a levelében le is szögezte – egyiküket sem tartotta alkalmasnak az ország vezetésére, utóbbival pedig mindvégig kifejezetten rossz viszonyban volt. De javaslatba hozta Reményi-Schneller Lajos pénzügyminisztert is, aki kés bb a német kormány egyik f informátora volt, s alighanem már ekkor is rendszeresen tájékoztatta Berlint a magyar kormány tevékenységér l.110 Teleki végül mégis hivatalban maradt és nagy elánnal vetette bele magát az erdélyi ügyek intézésébe. Ablonczy – méltán – nagy teret szentel Teleki ez irányú tevékenységének.111 A miniszterelnök ismét elemében volt; valósággal lubickolt a feladatok – és a nehézségek – tengerében. E lázas, túlfeszített állapotot minden bizonnyal az eufória és a bizonyítási vágy váltotta ki benne, hiszen a revízió tudományos, társadalmi és politikai el készíté- Zeidler Miklós 138 Kitekint sében eltöltött két évtizedes munkájának most érett be a gyümölcse, és a szüretb l – jó gazdához ill en – is ki akarta venni a részét. Szédületes összegeket mozgósított a költségvetésb l Észak-Erdély felzárkóztatására, s Ablonczy számításai szerint ekkoriban a kormány rendeleteinek is közel egynegyede a reintegrációval foglalkozott.112 A saját erejével sem takarékoskodott. Rengeteg id t töltött Erdélyben, ismét azt a benyomást keltve, hogy nélküle megállna az élet. Áttekint képessége, tárgy- és helyismerete, a román népr l gyermekkorától fogva gyarapodó személyes tapasztalatai szinte ki is jelölték t e feladatra, amit nagy munkabírással és a példaadás nyilvánvaló szándékával végzett. Személyesen válogatta ki a bevonuló hadsereg mellé delegált kormánymegbízottakat, októberben egész légiónyi professzort neveztetett ki a kolozsvári egyetemre, új földreform kidolgozását tervezte, kezdeményezte a csángók és a bukovinai magyarok áttelepítését, támogatta a falusi házépítés és az agrársegélyezés egyre kiterjedtebb programját, állandó résztvev je és legszorgalmasabb felszólalója volt az integráció programját megvitató értekezleteknek és folyamatosan igyelte a magyar közigazgatás helyreállításának folyamatát. Alapelve volt, hogy Erdély ügyeit az erdélyiek irányítsák, k vegyenek részt a róluk szóló döntésekben. A törvényhatóságok élére mindenütt erdélyi embert állított, Máramarosba ráadásul egy volt román megyei prefektust neveztetett ki f ispánná. A magyar középiskolákban fenntartotta a román nyelv kötelez oktatását, amit az egyetemi oktatásba is fel kívánt venni. Eközben megszámlálhatatlan csalódás is érte. A bevonuló csapatok túlkapásai, a több száz halálos áldozatot követel vérengzések, a határ „rossz” oldalán rekedtek tömeges menekülése – számuk 1944-ig mindkét irányban mintegy 200-200 ezer f re rúgott –, a hivatalok packázásai elkeserítették. De nem sikerült méltányosan megoldani a visszatért lakosság parlamenti képviseletét sem. A Képvisel házban 26 mandátumot szántak a Felvidék, 10-et Kárpátalja, 63-at Észak-Erdély, utóbb pedig 26-ot a Délvidék részére. Ez kevesebb volt, mint ami a visszatért területek népességének arányosan járt volna, de még kirívóbb volt a helyzet a nemzetiségek képviselete dolgában. Mivel a honatyákat nem választották, hanem az Országgyűlés – illetve lényegében a kormánypárt – hívta be ket, a kisebbségeket hitelesen reprezentálni képes politikusok szinte teljesen kívül rekedtek a tisztelt Ház falain. Egészen széls séges volt Észak-Erdély példája: itt a törvény 48 magyar, 3 német és 12 román képvisel behívását rendelte el – ami már önmagában is súlyos aránytalanság volt –, utóbbiak behívására azonban végül nem is került sor, így a mintegy egymilliós észak-erdélyi románságot Iuliu Hossu kolozsvár–szamosújvári görögkatolikus püspök egyedül képviselte a fels házban. A behívott erdélyi képvisel k pedig csaknem kivétel nélkül Teleki személyes hívei voltak, érkezésükkel a miniszterelnök a kormánypártból kilép imrédysták hiányát kívánta ellensúlyozni.113 A Teleki-kormánynak talán legkülönösebb vállalkozása volt, amikor titkos propagandaszervezetet hozott létre saját politikájának támogatására. E munkát részben a Miniszterelnökségen működ Társadalompolitikai Osztály, majd 1940-t l a Nemzetpolitikai Szolgálat végezte – helyenként földalatti módszerekkel. Kormánybarát kiadványok, füzetek, röplapok tömegét készíttette és terjesztette a hamarosan egészen komoly országos hálózatot kiépít hivatal.114 Hasonló volt ez ahhoz az eljárásához, amit Teleki lépésr l lépésre a diplomáciai levelezésben is bevezetett. Több fontos levelét, utasítását ugyanis nem a szokásos utakon, hanem magánküldeményként továbbította legmegbízhatóbb diplomatái részére. Ezenkívül személyes emisszáriusokat is kiküldött titkos megbízatásokkal. Az így továbbított információk azt voltak hivatottak igazolni, hogy bár Magyarország Zeidler Miklós 139 Kitekint egyre szorosabban igazodik a tengelyhatalmak külpolitikájához, valójában nem azonosul céljaikkal és nem akarja feladni nyugati orientációját. Márpedig éppen ekkor, a második bécsi döntést követ en csatlakozott Magyarország a háromhatalmi egyezményhez, amely Németország, Olaszország és Japán kölcsönös segélynyújtási egyezményeként született meg 1940 szeptemberében. A szerz dés a háború utáni id kre is együttműködést irányzott el , amennyiben a három aláíró állam között megállapította az európai és ázsiai érdekszférák határait. Mint Ablonczy megállapítja, a háromhatalmi egyezmény nem hozott azonnali új kötelezettségeket, viszont a revízió szempontjából fontos gesztusnak tűnt. Ez igaz is, ám november 20-án, a magyar csatlakozás napján a kormány minden addiginál szorosabbra fűzte kapcsolatait a tengelyhatalmakkal és immár a fegyveres konliktus esetére is elkötelezte magát. Csáky külügyminiszter pedig a két ház külügyi bizottsága el tt tartott beszámolójában olyan „biztosítási kötvénynek” nevezte a szerz dést, amellyel lehet vé vált, hogy „haladásunk, meger södésünk, feltámadásunk mértékében csökkentsük a kockázatokat”, amelyeket a nemzetközi élet bizonytalanságai rejtenek.115 A probléma viszont éppen az volt, hogy e kötvényt csak a tengelyhatalmaknál lehetett beváltani. Ennek mintegy kiegyensúlyozásaként december 12-én a magyar kormány Jugoszláviával egyezményt írt alá a két ország között fennmaradó örök békér l és barátságról. Ablonczy igen érzékletesen írja le a jelenetet, amikor a Képvisel házban, ahol egymás után került sor a két szerz dés ratiikálására, a képvisel k pártállás szerint távol maradtak a végszavazástól. 1941 márciusában azután már nemcsak a honatyáknak, hanem a kormánynak is választania kellett a két egyezmény között. Hitler ugyanis, miután a belgrádi kormányt minden er feszítése dacára sem sikerült szövetségesévé tennie, elhatározta, hogy megtámadja Jugoszláviát, Magyarországnak pedig elveszített délvidéki területei visszaszerzését ígérte a katonai akcióban való részvétel fejében. Teleki súlyos dilemmával került szembe: a közvélemény revíziós nyomása, Hitler felszólítással felér ajánlata, a tengelyhatalmakhoz fűz d szolidaritás és mintegy 400 ezer délvidéki magyar visszatérése állt az egyik oldalon, a másikon viszont a frissen ratiikált örök barátsági szerz dés kötelme, az angolszász világgal még mindig fennálló kapcsolatok és esetleg egy népinémet bábállam létrehozása Bácska és a Bánság területén, amelynek híre komolyan aggasztotta a kormányf t. Látván, hogy Horthy e dilemmában a katonák véleményével azonosul, Teleki lemondott, de minisztertársai kérésére kés bb visszavonta ezt. A kormány és a Legfels bb Honvédelmi Tanács ezután napokig dolgozott a kalkuláción s végül április 1-jén a német ajánlat elfogadása mellett döntött, de a katonai akció megindítását bizonyos feltételekhez kötötte, hogy az el re eltervezett agresszió vádját el re kivédje. Teleki számára az volt a legfontosabb, hogy elhitesse a világgal, a küszöbön álló magyar katonai bevonulás független a német agressziótól. A döntés megszületését követ en tapogatózott is a washingtoni és a londoni követen keresztül, vajon hogyan értékelik az angolszász hatalmak a magyar kormány álláspontját. Másnap délután érkezett meg Barcza György nevezetes távirata, melyben a londoni követ megállapította, hogy amennyiben Magyarország a német támadáshoz „bármilyen indoklással (Jugoszlávia területén magyarok megvédése) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg id vel Szovjet) hadüzenetével is kell számolni”.116 Barcza tehát csak valószínűségr l beszélt – s csakugyan: Anglia ekkor nem is üzent hadat Magyarországnak –, s nem bizonyosságról, mint azt Ablonczy állítja s mint azt Bárdossy is sugallta, amikor Barczát pontatlan tájékoztatással és közvetve Teleki Zeidler Miklós 140 Kitekint halálba kergetésével vádolta.117 A táviratot egyébként Teleki búcsúleveivel egyetemben Teleki íróasztalán találta meg a helyszíni szemle április 3-án reggel. A brit diplomaták nagyra értékelték Teleki külpolitikai man verezését, amellyel a miniszterelnök az utolsó pillanatig igyekezett távol tartani Magyarországot attól, hogy fegyveres konliktusban is elkötelezze magát Hitler oldalán. Teleki öngyilkossága, amelyet általában önkéntes áldozatként és politikai igyelmeztetésként értékeltek, mély benyomást gyakorolt O’Malley követre is, aki még aznap valósággal rápirított Horthyra, mondván, a Teleki által választott út sokkal tisztességesebb volt, mint az, amelyre a kormányzó Jugoszlávia várható megtámadásával lépni készül.118 Teleki mártíriuma szinte azonnal a németellenesség szimbólumává vált, s ez még az államszocializmus id szakában is kimondottan kedvez megvilágításba helyezte Teleki személyét mind a történetírásban, mind a közgondolkodásban. A Kádár-korszak antifasiszta kánonjában már Telekinek is jutott hely, s t Ablonczy példát hoz arra, hogy akár a népbírósági eljárások során is ment körülmény lehetett, ha valaki Teleki híve volt.119 Ebben bizonyára szerepet játszott az a megfontolás is, hogy Teleki példájának felmutatásával még er sebb bírálatban lehetett részesíteni Magyarország háborús kormányait s magát a kormányzót is. Annak ellenére, hogy – mint láttuk – éppen Teleki miniszterelnöksége idején Magyarország több tengelybarát és szovjetellenes szerz désnek vált részesévé, melyek közül a háromhatalmi egyezménynek meghatározó hatása volt az ország egész világháborús politikájára. Az életrajz utolsó nagyobb egysége Teleki halálnak körülményeivel foglalkozik. Ezt a kérdést a legnagyobb részletességgel, az egymásnak számos ponton ellentmondó állítások ütköztetésével eddig Tilkovszky Loránt tárgyalta egy népszerűsít kiadványban.120 Ez a könyv annak idején alapos cáfolatát adta a Teleki németek, illetve magyar híveik által történt meggyilkolására vonatkozó teóriának. Bizonyára jó kiindulópontot jelentett ez a mű Ablonczy számára is, mivel azonban – népszerűsít jellegéb l fakadóan – forrásait nem adta meg, Ablonczynak újra át kellett néznie a rendelkezésre álló adatokat. Néhány új forrás bevonása mellett ez a kutatás abban hozott igazán újat, hogy a Teleki lelki alkatáról és a halálhoz, illetve az öngyilkossághoz való viszonyáról rendelkezésre álló adatokat összevetette az öngyilkosokra általában jellemz lelki kockázati tényez ket ismertet pszichológiai szakirodalom eredményeivel.121 Ennek alapján a Telekinél megigyelhet tünetek szinte tankönyvbe ill ek. Ablonczy több olyan skálára is hivatkozik, amely az egyénre jellemz tudati, érzelmi és izikai állapot alapján méri az öngyilkosságra való késztetést, s ezek mindegyike rendkívül er s szuicid diszpozíciót állapít meg Telekinél. Ezt valószínűleg csak er sítette az a körülmény, hogy a miniszterelnök az öngyilkossága el tti napokban fájdalmas balesetet szenvedett, álmatlanság gyötörte és depressziós hangulatba került. A boncolás ráadásul azt is kimutatta, hogy Teleki április 2-án délel tt agyembóliát kapott, s utolsó óráiban nyilvánvalóan folyamatos, kellemetlen fejfájás kínozta. Kevésbé meggy z az, amit Ablonczy az öngyilkosokra jellemz „segélykiáltás”, a cry for help kapcsán Teleki és Horthy viszonyáról ír. Úgy véli a kormányzó lehetett az a személy, aki helyre tudta volna állítani a miniszterelnök kórosan megbomlott érzelmi egyensúlyát, illetve „segítséget jelenthetett volna a szó pszichológiai és politikai értelmében”. Méghozzá azért, mert Teleki benne látta azt a mintaszerű fériút, „aki Teleki nem lehetett”. Teleki kétségkívül a kötelez respektuson túl is tisztelte Horthyt, de az kevéssé valószínű, hogy éppen azokért a tulajdonságaiért, amiket Ablonczy itt felsorol. Teleki bizonyára elismerte, de aligha bámulta Horthyban a világjáró tengerészt, a sportembert, Zeidler Miklós 141 Kitekint a háborús h st vagy a politika fölött álló, mégis közéleti erényeket felmutató személyiséget.122 Méghozzá azért, mert ezek az erények részben (felfedez tehetség, sportosság, politikai sikerek) Telekit is jellemezték, részben (háborús heroizmus) nemigen érdekelték. Azonkívül Horthy éppen ebben az id ben maga is gyakran betegeskedett, államfériúi kiválóságában, külpolitikai ítél képességében pedig talán senki sem kételkedett jobban, mint maga Teleki. Valószínűnek tűnik tehát, hogy búcsúlevele nem segélykiáltás, hanem tisztelettudóan – önvád formájában – megfogalmazott igyelmeztetés. Hiszen a fél nappal korábban, április 2-án reggel barátjához, Apor Gábor szentszéki követhez írott levelében – amib l Ablonczy is idéz – Teleki ugyanezeket a gondolatokat fejtette ki részletesen, a végzetes felzaklatottság minden látható jele nélkül.123 A búcsúlevél zaklatottsága pedig nem a tegezés és magázás ambivalenciájában mutatkozik meg – a levélben Teleki a hivatalos tegez dés teljesen megszokott formuláit használja –, hanem a kifejezés nyerseségében. Ablonczy hangsúlyozza azt is – s ez igen fontos szempont –, hogy a kormányf családtagjai, munkatársai, közeli ismer sei sohasem vitatták az öngyilkosság tényét.124 Teleki az évek során többször említette halálvágyát és szóba hozta az öngyilkosságot is. Antal István, Gömbös Gyula egykori bizalmasa, a hazai politikai élet egyik kitűn en informált szerepl je pedig úgy tudta, Telekinek el z leg már két öngyilkossági kísérlete is volt. Mindezek az új adalékok, ha lehet, még az eddigieknél is meggy z bben cáfolják a Teleki feltételezett meggyilkolásáról szóló – egyébként nyilván örökre kiirthatatlan – elméleteket. * Ablonczy Balázs Teleki-életrajza közel tízévi munka gyümölcse. A maga nemében bizonyára ez volt az utóbbi évtized legszéleskörűbb, ösztöndíjakkal is leginkább támogatott egyéni történettudományi kutatása, a végeredmény pedig a iatalos lelkesedés és az érett gondolkodás szerencsés találkozására vall. Ilyen intenzitású kutatómunkát ugyanis a mesterdarabot készít iatalemberek szoktak végezni, de rendszerint id sebb történészeknek sikerül eredményeiket ehhez hasonló alapossággal és ilyen kiegyensúlyozott formában el adni. A biográia műfajában különösen ritka, hogy valaki 30 éves korára igazán maradandót alkosson, hiszen ehhez nem csupán tárgyismeret, kutató tehetség és el adókészség szükséges, hanem élettapasztalat, empátia és bölcsesség is, amit – mint mondani szokás – az id érlel meg. Ablonczy Balázsnak mindennek ellenére sikerült alapos, hiteles és feltűn en sokoldalú művet letennie az asztalra, amely szervesen illeszkedik a Horthy-korszak meghatározó politikusairól a közelmúltban megjelent nagybiográiák sorába. A kötet nemzetközi közönség számára átdolgozott, angol nyelvű változata 2007-ben megjelent. Szövege rövidebb a magyar eredetinél, de tartalmazza a Teleki személyére vonatkozó aprólékos megigyelések java részét, ami örvendetes, mert ezek adják az életrajz legnagyobb értékét és f jellegzetességét. Ami a tárgyalás módját illeti, a Teleki életében egymást váltó életszakaszok sajátos dinamikája, a „felkészülés” és a „megvalósítás” periódusainak váltakozása kimondottan kedvez dramaturgiai lehet ségeket ad a biográfus kezébe, s ezeket Ablonczy jó érzékel felismerte és ki is aknázta. S miközben mindvégig nagy empátiával, mintegy közelr l szemléli Telekit, újra meg újra ironikus helyzetekben is látja és láttatja t, s ilyenkor szükségképpen nagyobb távolságra is kerül h sét l. Az így megrajzolt képek érzelmi- Zeidler Miklós 142 Kitekint szellemi gyújtótávolságának folytonos változása, amely a „szuperközelit l” a „nagytotálig” terjed, különösen izgalmassá teszi Ablonczy művét. Csakúgy, mint a szerz nek az a képessége, hogy bármilyen élethelyzetben ábrázolja h sét, pillanatok alatt felvázolja az t környez mili t is, benépesítve azt életteli alakokkal. Ennek köszönhet en az olvasó számára semmiféle nehézséget nem jelent, hogy rátermett vezet je nyomdokain otthonosan mozogjon K vár-vidékének századeleji poros útjain, a korabeli magyar tudományos közélet szellemi izgalommal és kicsinyes féltékenységgel teli fórumain, a cserkészmozgalom berkeiben vagy a nagypolitika porondján. Ennek a kitűn szövegnek ugyanakkor jót tett volna a igyelmesebb átolvasás, még akkor is, ha tudjuk, hogy ilyen fontos művel egyszerűen nem volt szabad lekésni a 2005. áprilisi könyvfesztivált. A szokásosnál siet sebb korrektúra nyomán igen sok elírás maradt a könyvben. E hibák azonban nem különösebben zavaróak, a befogadást, a megértést nem befolyásolják. Ám egy ponton a szerz talán lovagiasabban járhatott volna el, ha Andrássy Klárának, a két háború közötti évek egyik elismerten legszebb magyar hölgyének két beceneve közül (Kája, Cája) inkább az el bbit említi,125 hiszen utóbbi az olvasóban óhatatlanul a korszak hústorony díjbirkózóinak, a Czája ivéreknek rettent alakját idézi fel. Mindezek azonban könnyen javíthatóak lesznek a második kiadásban. De vajon lesz-e új kiadása egy olyan könyvnek, amely zavarbaejt en részletes és „tűrhetetlenül” emberi portrét rajzol Telekir l, akit a megosztott magyar közvélemény mintha szívesebben látna hérosznak vagy démonnak, mint földi halandónak – erényeivel és hibáival együtt. A történész szakma véleménye egyöntetűen elismer ,126 ám ha hinni lehet a forgalmazási adatoknak, a könyv egyel re kevésbé kelend a vártnál. Ablonczy műve valóban nem alkalmas arra, hogy a Teleki-hívek és a Teleki-gyűlöl k között folyó elkeseredett háborúhoz olcsó muníciót szolgáltasson. Ahhoz túlságosan igényes és részletgazdag. Márpedig a részletgazdagság – a kutató gyakran szembesül e tapasztalattal – pontosítja ugyan az adott történelmi személyiségr l vagy eseményr l kibontakozó képet, ám egyszersmind el is tüntetheti annak szikrázó színeit, tompíthatja árnyalatait. Így lett Ablonczy tollán Telekib l valóban hiteles, emberi igura, akinek minden megnyilvánulását méltányosan ábrázolja és teszi mérlegre biográfusa. Teljesült tehát Diogenész szentenciája: de mortuis nil nisi bene – „halottról jól vagy semmit”. Requiescat in pace – nyugodjék békében! Teleki nem zászló többé, amely alá felsorakozhatnak a hív k, vagy amelyet megszentségteleníthet az ellenség, hanem hús-vér történeti alak, akinek véleményeihez és tetteihez, ezek megértéséhez épp Ablonczy könyve által kerülhet közelebb az olvasó. S fontos tudnunk, hogy a legtöbbet maga Teleki köszönheti Ablonczynak. Els sorban azt, hogy politikusként és magánemberként is mint valóságos, életteli igura jelenik meg a kötet lapjain – erényeivel és hibáival egyetemben. Ablonczy könyvében Teleki küszködik és töpreng, lelkesedik és elcsügged, pökhendi és empatikus, megfontolt és hirtelen, méltányos és igazságtalan, szinte és hazug, gy zedelmes és esend – ember. Aki korán kel, de kés n fekszik, és a hiányzó pihenést olykor délutáni szunyókálással pótolja. Aki szívesen fényképez és festeget, rajong a vadászatért, és nagy kedvvel vesz rakettet a kezébe. Aki szenvedélyes olvasó, de a mozit nem kedveli, és színházba is ritkán jár. Aki vidéki birtokán néha a kaszálásban találja meg a kikapcsolódást. Aki egyformán szívesen nyaral görög rokonainál és a Keleti-tenger partján. Aki fél a repülést l és a hosszabb hajóutaktól, de a miniszterelnöki különvonaton beül a vezet fülkébe, és kedélyesen elbeszélget Zeidler Miklós 143 Kitekint a masinisztával. Aki megtanul együtt élni súlyos krónikus betegségével, s aki az egész életét végigkísér társtalanságát munkamániával igyekszik ellensúlyozni. S eközben a világelit képvisel ivel tárgyal, nemzetközi szerz déseket ír alá, mozgósítást rendel el. És jogot formál arra, hogy diszkriminatív jogszabályokat alkosson, melyek végrehajtásában még ismer sei számára sem ismer kibúvót. És nem elég er s ahhoz, hogy Magyarországot távol tartsa a 2. világháborútól. És végül f be lövi magát. Ha visszagondolunk Ablonczy Balázsnak az el szóban említett kétségeire, jó szívvel mondhatjuk: az „istenkísértés” megbocsáttatik – Teleki alakjának a történettudomány számára való újrateremtése sikerült. (2007) Jegyzetek 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 Még 2006-ban a Korall c. folyóirat felkért egy recenzió megírására Ablonczy Balázs Teleki-életrajzáról. A kötet második, alaposabb olvasása közben jegyzeteim aggasztó gyorsasággal szaporodtak, s végül afféle olvasónaplóvá terebélyesedtek. A hatalmas terjedelem miatt azután a „recenzió” közlésér l szó sem lehetett. Mivel azonban a szöveget így éreztem teljesnek, nem kívántam rövidíteni rajta, s miután néhány kollégámnak megmutattam, csöndben le is mondtam a publikálásáról. Nagy örömömre szolgál, hogy most mégis közreadhatom akkori gondolataimat, egyszersmind nyomtatásban is gratulálhatok Ablonczy Balázs nagyszerű munkájához. Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Budapest, 2005, Osiris. 20. o. Ablonczy Balázs: Teleki Pál. (Egy politikai életrajz vázlata.) Budapest, 2000, Elektra. Ablonczy Balázs: Teleki Pál. In: Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920–1953. Szerk. Romsics Ignác, ifj. Bertényi Iván. Budapest, 1998, Osiris. 12–29. o. Rubicon, 2004/2. sz. 8–66. o. Ablonczy: i. m. (2005) 23–125. o. Uo., 126–204. o. Uo., 205–366. o. Uo., 367–510. o. Uo., 7–21. o. Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk., utószó: Ablonczy Balázs. Budapest, 2000, Osiris. Jegyzéküket ld. Ablonczy: i. m. (2005) 511–527. o. Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája. Budapest, 1964, Akadémiai. Tilkovszky Loránt: Teleki Pál. Legenda és valóság. Budapest, 1969, Kossuth. Népszerű kiadásban megjelent, átdolgozott változata: Tilkovszky Loránt: Teleki Pál titokzatos halála. Budapest, 1989, Helikon. Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika. Budapest, 1997, Magvet . Bassola Zoltán: Ki voltam… Egy kultuszminisztériumi államtitkár vallomásai. Budapest, 1998, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum.; Rónai András: Térképezett történelem. Budapest, 1989, Magvet . (Újabb kiadása: Budapest, 1993, Püski.); Fodor Ferenc: Teleki Pál. Budapest, 2001, Mike és Társa Antikvárium. Ablonczy: i. m. (2005) 356. o. Uo., 97. o. Uo., 381. o. Uo., 43. o. Uo., 41., 350., 364. o. Uo., 40., 96. o. Uo., 58–69. o. Uo., 42–43. o. Uo., 48–52. o. Zeidler Miklós 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 144 Kitekint Uo., 224., 472. o. Uo., 70–71. o. Uo., 224–225. o. Az 1905–1906-os Országgyűlésben egyszer sem, 1906–1910, illetve 1922–1926 között egy-egy alkalommal szólalt fel. Csak 1916–1918 között mutatott valamivel nagyobb aktivitást, amikor egy haláleset miatt megüresedett képvisel i helyet foglalt el. Vázsonyi kiadatlan visszaemlékezését idézi L. Nagy Zsuzsa: Egy politikus polgár portréja. Rassay Károly (1886–1956). Budapest, 2006, Napvilág. 24. o. Vázsonyi 1926-ban hunyt el, e megjegyzése tehát nyilvánvalóan az általános krízishelyzettel és a koalíción belüli harcokkal küszköd , külügyminiszterként, majd miniszterelnökként tevékenyked Teleki lavírozó politikájának id szakára vonatkozik. Ablonczy: i. m. (2005) 58. o. Uo., 82. o. Uo., 228. o. Uo., 79–82. o. Uo., 88–90. o. Uo., 360. o. Uo., 298., 346., 362. o. Uo., 118–119. o. Uo., 125. o. Uo., 135. o. Földrajzi Közlemények, 1918/7–10. sz. 289–320. o. Összefoglalja: Ablonczy: i. m. (2005) 130. o. Földrajzi Közlemények 1918/7–10. sz. 310–313. o. Ablonczy: i. m. (2005) 135. o. Uo., 137. o. Uo., 140. o. A Szegedi Új Nemzedék 1919. július 2-i számát idézi Ablonczy: i. m. (2005) 148. o. Ablonczy: i. m. (2005) 154. o. Ld. Benda Jen Apponyival és Telekivel készített 1920. húsvéti interjúját ld. Pesti Hírlap, 1920. április 2. 1–2. o. Idézi Trianon. Szerk. Zeidler Miklós. Budapest, 2003, Osiris. 147–148. o. Ablonczy: i. m. (2005) 162–164. o. Uo., 165. o. Uo., 193–194. o. Magyar gazdaságpolitika a két világháború között. Magyar Országos Levéltár (MOL), Pénzügyminisztérium, Általános iratok (K 269), 515. csomó, 518/1. tétel, III. rész, sz. n., 75. f. Telekinek a Pesti Napló 1924. február 23-i számában megjelent cikkét idézi Ablonczy: i. m. (2005) 204. o. A vita lefolyását ld. Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés naplója. VII. kötet. Athenaeum, Budapest 1920. 4–14. o. (Újraközli: Trianon. I. m. 297–311. o.) Documents on British Foreign Policy 1919–1939. 1st series, Vol. XII. Ed. by R. Butler, J. P. Bury, M. E. Lambert. Her Majesty’s Stationery Ofice, London, 1962. 280. sz. irat. (336.) Ablonczy: i. m. (2005) 194. o. Uo., 195. o. Uo., 202. o. Teleki beszámolója Bánffy Miklós külügyminiszter részére párizsi és londoni útjáról (1921. június 12. és 14.). MOL, Külügyminisztérium, Miniszter kabinetjének iratai (K 58), 38. csomó. Ablonczy: i. m. (2005) 228. o. Uo., 236–237. o. Teleki 1931. január 12-i berlini el adásából idézi Ablonczy: i. m. (2005) 323. o. Ablonczy: i. m. (2005) 241. o. Uo., 234. o. Uo., 211. o. Zeidler Miklós 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100 101 102 103 104 105 106 145 Kitekint Err l b vebben ld. az 1925. évi romániai magániskolai törvénnyel szemben benyújtott magyar kisebbségi panasz népszövetségi vitáját, s abban Cecil felszólalásait 1925–1926-ban. Ld. League of Nations Archives (Genf), R 1628, 1919–1927: 41/44334/1481. sz. Ablonczy: i. m. (2005) 267. o. Uo., 257–266. o. Uo., 48., 94., 180., 251–252., 289. o. Uo., 77., 82., 282., 346., 503. o. Uo., 341–342. o. Uo., 283–288. o. Idézi Ablonczy: i. m. (2005) 319. o. Bassola: i. m. 204–207. o. Ablonczy: i. m. (2005) 320–334. o. Uo., 325. o. Uo., 308. o. Uo., 297–299. o. Uo., 302. o. Uo., 328–330. o. Idézi Ablonczy: i. m. (2005) 328. o. Ablonczy: i. m. (2005) 379. o. Uo., 381. o. Uo., 333., 485–486. o. Idézi Ablonczy: i. m. (2005) 390. o. Ablonczy: i. m. (2005) 393. o. Kozma Miklós 1939. március 25-i naplófeljegyzését idézi: Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938–1941. Budapest, 1967, Akadémiai. 167. o. Vö. Ablonczy: i. m. (2005) 400. o. Ablonczy: i. m. (2005) 402–410. o. Az 1935. évi április hó 27-re összehívott Országgyűlés Felsőházának Irományai. IX. köt. Athenaeum, Budapest 1939. 408. sz. (299–300. o.) Ablonczy: i. m. (2005) 404–406. o. Karsai László: A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1920–1944. Századok, 2004/6. sz. 1287–1288. o. Ablonczy: i. m. (2005) 490. o. Uo., 410–411. o. Uo., 420–423. o. B vebben ld. Ablonczy Balázs: A kegyelmes úr napjai. Kísérlet Teleki Pál miniszterelnök határid naplójának elemzésére. Korall, 1998. szeptember. (17. sz.) 193–207. o. Ablonczy: i. m. (2005) 441. o. Uo., 438. o. Az 1940. május 3-i Minisztertanács jegyz könyve. MOL, Miniszterelnökség, Minisztertanácsi jegyz könyvek (K 27), 207. dob., 28. napirend. Az 1938. évi u.n. milliárdos beruházási program. MOL, K 269, 513. csomó, 518/1. tétel, 7. dosszié, 5. f. Ablonczy: i. m. (2005) 462. o. Barcza György: Diplomataemlékeim, 1911–1945. I–II. köt. Összeáll., szerk. Antal László. Jegyz., utószó: Bán D. András. Budapest, 1994, Európa–História. I. köt., 445–446. o. Ablonczy: i. m. (2005) 443–446. Az emlékirat elemz megjegyzésekkel ellátott teljes szövegét ld. Teleki Pál ismeretlen memoranduma az erdélyi kérdésr l, 1940. Ford. Löfler Anna. Bev., jegyz. Ablonczy Balázs. Pro Minoritate, 2004. sz–tél, 64–85. o. Ablonczy: i. m. (2005) 449. o. Uo., 453–454. o. Uo., 461. o. Vö. L. Balogh Béni: A magyar–román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés. Budapest, 2002, Pro-Print. 250–254., 278–282. o. Ablonczy: i. m. (2005) 461. o. Zeidler Miklós 107 108 109 110 111 112 113 114 115 116 117 118 119 120 121 122 123 124 125 126 146 Kitekint Az 1940. július 12-i Minisztertanács jegyz könyve. MOL, K 27, 211. dob., 30. napirend. Erdmannsdorff jelentését idézi Juhász Gyula: A második bécsi döntés. Külpolitika, 1987/5. sz. 159. o. Ablonczy: i. m. (2005) 463. o. Uo., 385. o. Uo., 465–477. o. Uo., 473. o. Uo., 473. o. Uo., 482–484. o. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936–1945. V. köt. Összeáll. Juhász Gyula. Sajtó alá rend. Juhász Gyula, Fejes Judit. Akadémiai, Budapest 1982. 498. sz. (757. o.) Diplomáciai iratok… i. m. 681. sz. (991. o.) Ablonczy: i. m. (2005) 497. o.; Barcza: i. m. I. köt. 486 o. Vö. Bán D. András: Illúziók és csalódások. NagyBritannia és Magyarország 1938–1941. Budapest, 1998, Osiris. 153. o. Ablonczy: i. m. (2005) 7. o. Uo., 9. o. Tilkovszky: i. m. (1989). o. Ablonczy: i. m. (2005) 504–508. o. Uo., 507. o. Uo., 497. o. Uo., 501. o. Uo., 137. o. 2006-ban elnyerte a kuratórium által az el z év legkiválóbb történettudományi művéért odaítélt Palládiumdíjat, a szakmai körökben pedig csupa méltató recenzió született. Ld. Pallos Lajos: Teleki Pál. (Ablonczy Balázs könyvér l.) Limes, 2005/1. sz. 111–115. o.; Romsics Ignác: Telekir l – szakszerűen. Élet és Irodalom, 2005/18. sz. 24. o.; Pritz Pál: Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Századok, 2006/2. sz. 528–532. o.; Rainer M. János: A professzori grimasz anatómiája. Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Mozgó Világ, 2005/8. sz. 108–111. o.; Keresztes Csaba: Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Korunk, 2005/8. sz. 102–104. o.; Püski Levente: Tudománytól a politikáig. Hitel, 2005/10. sz. 126–128. o.; Hornyák Árpád: Teleki Pál. Kisebbségkutatás, 2006/4. sz. 771– 773. o.; Norbert Spannenberger: Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Humanities. Sozial- und Kulturgeschichte, 2007. (http://hsozkult.geschichte.hu-berlin.de/rezensionen/2007-1-0110.) Limes 147 Szemle budapest a diktatúrák árnyékában* Ebben az évben jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor Budapest a diktatúrák árnyékában című könyve. A szerz párosnak nem ez az els közös munkája, hiszen 2008-ban az tollukból született meg az Elhallgatott múlt címet visel kötet, amely a politikai rend rség működését vette górcs alá az 1956-ot követ b három évtizedben. Mostani könyvük témája szintén a totalitárius rendszerekhez kapcsolódik, azonban sokkal szélesebb id intervallumot ölel fel, és perspektívája is igen sajátos. A mű, mint ahogy alcíme is mutatja, a f városban található, valamely 20. századi diktatórikus rendszerhez kapcsolódó titkos helyszíneket, szimbolikus tereket és emlékhelyeket kívánja bemutatni. Bár a kötetben szerepl budapesti épületek, helyszínek többsége nagy valószínűséggel ismer s a könyv olvasóközönsége számára, a szerz k arra törekedtek, hogy ezekr l a helyszínekr l is minél sokrétűbb információval szolgáljanak, illetve a kevésbé ismerteket is bemutassák. * Ungváry Krisztián – Tabajdi Gábor: Budapest a diktatúrák árnyékában. Titkos helyszínek, szimbolikus terek és emlékhelyek a fővárosban. Budapest, 2012, Jaffa Kiadó. A kötet küls megjelenése igényes. A borítón látható felrobbantott Széchenyi Lánchíd, melyet méltán tekinthetünk Budapest egyik jellegzetes szimbólumának, jól érzékelteti, hogy a totalitárius rendszerek milyen pusztítást vittek végbe az ország f városában. Az el térben lév elmosódott alak láttán pedig könnyen asszociálhatunk azokra a jórészt arctalan és névtelen személyekre, akik tevékenysége nélkül ezek a rendszerek nem maradhattak volna fenn. A könyvet kinyitva az olvasó arra számíthatna, hogy a kötet által taglalt téma sajátosságából adódóan egy komor, szürke, lehangoló bels megjelenéssel találkozik. Ez azonban nem így van. A szerz páros ugyanis a tárgyalt korszakok elkülönítésére igen élénk színekb l álló színkódolást választott. Els ránézésre úgy tűnhet, hogy ez nem feltétlenül illik a munka témájához, kés bb azonban meg lehet barátkozni e megoldással, hiszen a színek használata jelent sen megkönnyíti a könyv egyes fejezetei közötti tájékozódást. A kötetet átlapozva jó benyomást tehet ránk annak bels képvilága. A tartalomjegyzék áttekinthet , a fejezetek egymástól jól elkülöníthet ek. A tördelés és a betűméret jól megválasztott, lehet vé teszik a tartalom könnyű áttekinthet ségét, olvashatóságát. Az írásos tartalmon túl sok kép, térkép és ábra színesíti a Limes 148 munkát. Külön kiemelend a borító bels oldalán elhelyezett két Budapest-térkép, melyeken a szerz k a könyvben szerepl valamennyi látnivalót feltüntették a tárgyalt történelmi korszakok szerinti más és más színkódolással. E térképek nagy segítséget nyújtanak, ha valaki végig kívánja látogatni a kötetben szerepl helyszíneket. A mű rövid bevezet vel, illetve módszertani áttekintéssel indul. Ezek elolvasása után válik világossá számunkra, hogy a maga nemében igen rendhagyó munkát tartunk a kezünkben. A szerz k célja lényegében egy történelmi útikönyv elkészítése volt. Ennek megfelel en a kötet rövid, sok esetben lexikonszerű szócikkeket tartalmaz, melyek tömören összefoglalják az adott történelmi helyszínr l rendelkezésre álló információkat. Ebb l kifolyólag, mint arra az írók is felhívják a igyelmet, az olvasónak alapos történelmi ismeretekkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy az adott épületet vagy teret bele tudja helyezni a korszak történelmi folyamataiba, mivel a szócikkek száraz tényei ehhez sok esetben nem nyújtanak elég támpontot. A könyv összeállításánál a szerz páros els sorban olyan, a 20. század totális diktatúráival összefügg helyszíneket igyekezett kiválogatni, melyek nem szerepelnek az útikönyvekben, illetve nehezebben találhatóak meg. Igen jó ötlet, hogy a könyv megjelenésével párhuzamosan egy internetes honlapot (www.titkosbudapest.hu) is létrehoztak az írók, amely − a kötethez hasonlóan − igen igényes formában nyújt a tárgyalt helyszínekkel kapcsolatos további információkat. A könyv tartalmát a szerz k hét fejezetre osztották. Ezekb l hat (Forradalom és terror 1918−1920; Az SS, a Gestapo, a nyilasok Budapesten és a zsidóüldözés; Budapest ostroma; A szovjet megszállás és Rákosi Budapestje; Forradalom és szabadságharc 1956-ban; Kádár Budapestje) egy-egy történelmi korszak helyszíneit Szemle tárgyalja, míg a nyitófejezet Budapest három szimbolikus közterének 20. századi történetével ismerteti meg az olvasót. A hét fejezet összességében több mint száz szócikket tartalmaz, melyek segítségével közel 130 f városi helyszínt mutatnak be. E számok jól mutatják, mekkora mennyiségű információt sikerült összegyűjteniük a szerz knek. A fejezeteket a tárgyalt történelmi korszakhoz kapcsolódó köztéri szobrok és emlékművek rövid ismertetése zárja. Az els fejezet tehát három, a szerz k által szimbolikusnak tartott köztér 20. századi történetét mutatja be. A H sök tere az Osztrák−Magyar Monarchia idejében vált a nemzeti dics ség legfontosabb helyévé. A tér és az itt található szoborcsoportok kisebb változtatásokkal vészelték át az szirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság id szakát, hogy aztán a Horthy-korszakban, a trianoni békediktátum hatására a „nemzeti áldozatkészség” színhelyévé váljanak. 1945 után újabb változtatásokra került sor, majd a tér 1956-ban nyerte el mai formáját. A Felvonulási tér els sorban az itt tartott május 1-jei felvonulások és az 1956-os események következtében vált ismertté. A szócikkb l az olvasó megismerheti a Sztálin-emlékmű ürügyén lebontott Regnum Marianum-templom sorsát, a Sztálin-szobor felállításával és ledöntésével kapcsolatos történéseket, valamint a SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) székházról és az 1965-ben ide helyezett Lenin-szoborról olvashat érdekességeket. A Szabadság tér története – vélik a szerz k − remekül szemlélteti az egymást követ politikai rendszerek emlékezetpolitikai törekvéseit. A tér helyén 1897-ig az úgynevezett Újépület állt, melynek elbontása után Palóczy Antal építész tervei szerint rendezték újjá a területet. Ekkor kapta a Szabadság tér elnevezést is. A közterület két meghatározó épülete a Magyar Nemzeti Bank központi székháza, illetve az 1907ben átadott T zsdepalota, mely kés bb a Limes 149 Magyar Televíziónak adott otthont. A Szabadság téren számos emlékművet avattak fel és bontottak le az id k folyamán. Ezek közé tartozott az Ereklyés Országzászló is, amelynek ügye még ma is éles vitákat kavar. Az emlékművet 1928-ban állították fel a tér közepén, ahol folyamatosan hirdette az elcsatolt területek felett érzett nemzeti gyászt. A háború után a ma is látható szovjet h si emlékmű került a helyére. Az 1918−1920 közötti zűrzavaros id szakban számos budapesti épület adott szállást az éppen aktuális országvezetés tagjainak. Az szirózsás forradalmat követ en a Magyar Nemzeti Tanács az Astoriában rendezte be székhelyét, majd a kommunista hatalomátvétel után a direktórium tagjai költöztek ide. A fejezet további szócikkeib l megtudhatjuk, hol alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja, hol volt Szamuely Tibor és a Lenin-iúk szálláshelye, valamint azt, hogy mely épületet nevezték akkoriban „Szovjetháznak”. Horthy Miklós 1919. november 19-én vonult be Budapestre. Szűkebb törzse a Gellért Szállóba rendezkedett be, ahonnan hamarosan átköltözött a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tömbjének délkeleti épületébe. A fehérterror különítményeit, természetesen térítés nélkül, Pest jobb szállodáiban szállásolták el. A korszakot idéz emlékhelyek között egy igazi kuriózumot is megemlítenek a szerz k. A Hűvösvölgyben, a Nyéki-hegy délnyugati oldalában az 1930-as években cserkészek Nagy-Magyarországot mintázó feny erd t ültettek. Télen, a feny fák örökzöld koronájának köszönhet en, jól látszanak a történelmi Magyarország határait idéz kontúrok. A német hadsereg 1944. március 19én vonult be Magyarországra. Az idegen megszállás, a nyilas hatalomátvétel, majd az átvonuló front súlyos csapást jelentett az ország és ezzel együtt a f város lakosságára. A bevonuló német katonasággal Szemle együtt érkeztek meg hazánkba az SS, az SD és a Gestapo különítményei. E különítmények törzseinek nagy részét svábhegyi szállodákban helyezték el. Az Eichmann Svábhegye című szócikkb l pontos képet kaphatunk az itt állomásozó német csapatok szálláshelyeir l. Míg a zsidóság deportálásának koordinálásával megbízott Adolf Eichmann a Svábhegyen lakott, helyettese, Dieter Wisliceny és különítménye a Szent István parkban kapott lakást. Az SS a fentieken kívül több épületet is kisajátított a f városban. A szerz páros ezek közül az Andrássy út 114., a Dísz tér 7. és a Werb czy u. 7. számú házak történetével ismerteti meg az olvasót. A nyilasokról szóló szócikkekb l megtudhatjuk, hol lakott Szálasi Ferenc a hatalomátvétel el tt és azt követ en, milyen szerepet töltött be a Pasaréti utca 10. számú épület 1944. október 15-én, valamint azt, hogy miért vált hírhedtté az Andrássy út 60., vagyis a Hűség Háza. A magyarországi zsidóság számára ez a korszak külön megpróbáltatást jelentett. Budapesten 1944 júniusától a zsidónak min sített személyeknek úgynevezett csillagos házakban kellett lakniuk, majd a nyilas hatalomátvételt követ en a számukra kialakított gettóba kellett költözniük. Azok számára, akik úgynevezett védlevéllel rendelkeztek, a Szent István park környékén jelöltek ki „védett” házakat. A szerz k mindkét területr l igen jól használható térképet mellékeltek, jelent sen megkönynyítve a szócikkekben szerepl helyszínek felkeresését. Bár az antiszemita intézkedések már a németek bevonulása után is sorozatosak voltak, ezek bizonyos keretek között maradtak. A nyilas hatalomátvétel után azonban mindennapossá váltak a gyilkosságok. A szerz páros több ilyen esetr l is említést tesz ebben a fejezetben. Ilyen gyilkosságok helyszíne volt többek között a Maros utca 16. (melynek föltárásáról megrázó képeket is láthat az olvasó), vagy Limes 150 a Duna-part. Ez utóbbi helyszín különösképpen kiemelkedik a többi közül, hiszen a tömeggyilkosságokat nyíltan, egy működ világváros központjában hajtották végre. E vészterhes korszakra számos szobor és emlékmű emlékeztet szerte a f városban. Ezek közé tartoznak a fent említett Dunaparti gyilkosságok mementói, a szintén a Duna-parton található Mártíremlékmű, a sok helyen megtalálható úgynevezett botlókövek, vagy a nyilasok által kivégzett Bajcsy-Zsilinszky Endre szobra. A Budapest ostromáról szóló fejezetben a szerz k nem csupán az ostrom, hanem a polgári védelem látogatható helyszíneit is be kívánták mutatni. Ez utóbbiak közé tartozik a magyar állami vezetés számára a Várhegy gyomrában kialakított bombabiztos óvóhely is. Bár a létesítmény 1942-re elkészült, rendeltetésszerűen nem használták. Els lakója Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok volt, aki a IX. SS-hegyihadtest parancsnokságával költözött át ide a f város bekerítése után. Kés bb itt állították fel az I. magyar hadtest parancsnokságát is. Az óvóhely a háború után se ment feledésbe, többször átépítették, b vítették. Az alagútrendszer jelenlegi állapotát egy igen részletes ábrán tanulmányozhatja az érdekl d . Hasonlóan szemléletes rajz mutatja be a Sziklakórházat is. Az 1944-ben elkészült épület az ostrom alatt százaknak nyújtott menedéket. A háború után szintén átalakítások, felújítások során esett át. A front közeledtével komoly tervek készültek Budapest védelmére. Ezek közül a gyakorlatban azonban igen kevés valósult meg. Ilyen védelmi intézkedés volt a budai hegyekben kiépített lövészárokrendszer vagy a Ferihegy el tti harckocsiárkok. A f városért zajló véres harc több helyszínér l is olvashatunk a kötetben. A szerz k jóvoltából megelevenedik el ttünk a Citadella, az Attila úti iskola vagy a Sas-hegy elfoglalásáért folyó elkeseredett küzdelem. A fentieken kívül részletesen olvashatunk Szemle a Farkasréti temet ben, az Ördög-árok kijáratainál, illetve a Városmajorban dúló harcokról is. Ez utóbbi eseményeit térképen is nyomon követheti az olvasó. Az illusztrációként elhelyezett ismeretlen katonasírról készített fénykép segítségével képet kaphatunk a háború borzalmas valóságáról. A kötet legnagyobb terjedelmű fejezete a szovjet megszállást és a Rákosi-korszak Budapestjét mutatja be. A háború után megkezd dtek a vélt vagy valós háborús bűnösök elleni eljárások. Ezek színhelyei közül kett t, az Oktogont és a Zeneakadémiát mutatják be a szerz k. A szovjet megszállás következtében jelent sen megnövekedett a f városban tartózkodó, különféle beosztásban tevékenyked szovjet állampolgárok száma. Többségük a szovjet nagykövetség köré szervez d szovjet kolónián élt és dolgozott. A szovjet jelenlét azonban nem csak erre a területre korlátozódott. A szovjet elhárítás az úgynevezett Vidor-házban rendezkedett be, a Varázs utca épületeit pedig egészen az 1950-es évekig a szovjet hadsereg és a titkosszolgálat tisztjei használták. A kommunista diktatúra kiépítésével párhuzamosan haladt az új államhatalmi szervek f városi berendezkedése. Az olvasó megismerheti az Andrássy út 60. sz. alatti épület háború utáni sorsát, és érdekes információkat tudhat meg az úgynevezett pesti „Fehér Házról”, vagy az Akadémia utcában található pártközpontról. A fels vezetés számára külön villákat építettek a Svábhegyen. Ide költözött volna Rákosi Mátyás is, akinek lakhelyeir l, valamint a neki készített bunkerr l külön szócikkeket olvashatunk. Az állami és pártvezetés végül a Rózsadomb és a Pasarét környékén, a köznyelvben káderdűl ként emlegetett területen telepedett le. A fejezet további szócikkeit olvasva átfogó képet kaphatunk a f város Rákosi-korszakhoz köt d helyszíneir l. Megismerhetjük a kommunista elit (Gorkij Iskola) Limes 151 és a politikai nyomozók (Rendőrtiszti Főiskola) képzésének színtereit. Bepillantást nyerhetünk akár az ÁVH (ÁVH-villa), akár a Belügyminisztérium (Titkos lakások, A zugligeti Fácános BM-objektum) tevékenységébe. Három rövid szócikk révén képet kaphatunk a korszak egyházpolitikájáról is. Olvashatunk az id szak jelent sebb építkezéseir l, fejlesztéseir l, a f városban nagy számban megjelen vörös csillagokról, a felszabadítási emlékművekr l. A fejezet végén, mintegy a korszak lezárásaként, a kommunizmus áldozatainak szobraival és emlékműveivel ismertetik meg a szerz k az olvasót. Mivel az 1956-os forradalom helyszínei és Budapest köztéri szobrai kapcsán már több kötet is napvilágot látott, a szerz k mindezzel csak érint legesen kívántak foglalkozni. A vonatkozó fejezetben megismerhetjük az események f bb színtereit a Műszaki Egyetemt l a Jugoszláv nagykövetségig. Külön kiemelend a Corvin közr l szóló szócikk, mely részletesen és egy térkép segítségével igen szemléletesen mutatja be az itt zajlott harcok hevességét. A szócikkek sorát Nagy Imre és Bibó István szobrainak bemutatása zárja. A kötet utolsó fejezete a Kádár-korszakhoz kapcsolódó budapesti helyszíneket veszi sorba. A berendezked új rezsim els éveit a kíméletlen megtorlás jellemezte. Ebbe az id szakba nyerhetünk betekintést a 301-es parcelláról szóló szócikk segítségével. A rendszer szilárd támaszát a továbbra is Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg adta. A szovjet f parancsnokságot Mátyásföldön rendezték be, de emellett számos más budapesti objektum is a Vörös Hadsereg birtokában volt. Nagy szerepe volt a hatalom újbóli megszilárdításában az 1957-ben felállított Munkás rségnek is. A Kádár-rendszert, bár kisebb mértékben a Rákosi-korszaknál, szintén áthatotta a hidegháborús pszichózis. Az új háborúra való felkészülés jegyében került sor a kü- Szemle lönböz óvóhelyek, bunkerek, légvédelmi létesítmények építésére. Ezen beruházások sorába illeszthet be a szerz k által említett, még az 50-es években épített úgynevezett MÁV légvédelmi kocka vagy maga a Rákosi-bunker, illetve a Kádárkorszakban kiépített budapesti légvédelmi gyűrű, valamint a Tejút utca 12. szám alatti vezetési pont. A munkásmozgalmi panteon felépítése mintegy lezárja a megtorlás id szakát, hiszen ezt követ en már a rendszer fokozatos felpuhulása igyelhet meg. Ekkor jönnek létre az els dollárboltok, vagy szervez dik újra a Hazaias Népfront, melynek székházáról külön szócikket is olvashatunk. A „gulyáskommunizmus” kialakulása ellenére a hatalom továbbra is szoros kontroll alatt tartotta az állampolgárokat. A politikai vezetésr l vagy a bels elhárításról szóló szócikkek egy éberen rköd állam képét vetítik elénk. A befolyásos vezet k továbbra is elkülönülten, a korszak káderdűl jén laktak, s folytatódott a vezet elit következ generációjának képzése is. Mindezek ellenére elkerülhetetlen volt az ellenzéki szervez dések megjelenése. Ezekr l több szócikkben is olvashat az érdekl d . A fejezet zárásaként a szerz k felhívják a igyelmet az 1993-ban megnyílt Szoborparkra, ahol a tárgyalt korszakok egy részének néma mementói ma is megtekinthet ek. Összességében elmondható, hogy egy érdekes, színes, sokoldalú munka került ki a kutatók keze közül. Segítségével a történelem tudományában jártas olvasók tovább b víthetik tudásukat a diktatúrák Budapestjér l, a kevésbé jártasak pedig kedvet kaphatnak a f város múltjának alaposabb megismeréséhez. A kötetben szerepl rengeteg ábra, térkép és fénykép szintén nagymértékben hozzájárul a tárgyalt id szakok megértéséhez. Külön kiemelend , hogy a szerz k több szócikk esetében is megjelölték az adott helyszín internetes Limes 152 elérhet ségét, megkönnyítve azok felkeresését. A könyv pedagógiai jelent sége sem elhanyagolható, hiszen annak segítségével, akár egy osztálykirándulás során is, érdekes történelmi séták állíthatók össze a iatalabb generációk számára. A fentieket igyelembe véve, a tárgyalt műnek csupán egy „hibája” van: a négy fal között olvasva nem nyújt Szemle teljes élményt. Ahhoz, hogy megpillantsuk a száraz tények mögött húzódó komplexebb képet, ki kell mozdulnunk a szobánkból és fel kell keresnünk az említett helyszíneket, hiszen csak így szembesülhetünk a történelem valóságával. Nagy Gábor Limes 153 Szemle a népiek hetven éve Papp István legújabb könyve a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg az egyik legjelent sebb népi író, Szabó Zoltán születésének századik évfordulóján. A könyv célja a magyar népi mozgalom történetének bemutatása, újragondolása. A kiadó korábbi jelenkori magyar történelmi tárgyú témáihoz (pl. Trianon-legendák)1 hasonlóan, ismételten egy olyan témát választott, ami jelenkori magyar történelmünk szerves, meghatározó része. A könyvb l is kiderül, hogy a magyar népi mozgalom mekkora hatást gyakorolt els sorban a két világháború közötti, majd kisebb mértékben a második világháború utáni korszak közgondolkodására. Ehhez képest közel harminc éve jelent meg az utolsó áttekintés Borbándi Gyula tollából a magyar népi mozgalomról.2 Papp István kötete tehát azért is jelent s, hiánypótló vállalkozás, mert a rendszerváltozás óta ez az els átfogó összegzése a témának. A népiekkel kapcsolatban jelentek meg ugyan fontos kötetek, ezek mindegyike azonban egy-egy részterületet érintett (pl. sajtótörténeti megközelítés, népi−urbánus vita, második világháború * Papp István: A magyar népi mozgalom története, 1920−1990. Budapest, 2012, Jaffa Kiadó. utáni küzdelem). A kötetet olvasva kijelenthet , hogy egy olyan meghatározó tudományos ismeretterjeszt munkát sikerült a szerz nek letennie az asztalra, amely úgy felel meg a tudományosság kritériumainak, hogy könyve a megcélzott művelt nagyközönség, azon belül pedig a iatalabb generáció számára is olvasmányos kötetként forgatható. A népiek hét évtizedes történetének bemutatása arányos, nem találkozunk „túlírt” fejezetekkel, a népi írók legfontosabb műveit, programjait pedig közérthet en mutatja be a szerz . Papp István az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatójaként már korábban is foglalkozott a magyar népi mozgalommal. Els kötete a népi kollégiumi mozgalom történetét tekinti át,3 emellett az állambiztonság és a népi mozgalom kapcsolata is a iatal történész kutatási területéhez tartozik. A könyv nyolc fejezetet tartalmaz, felépítése kronologikus rendben mutatja be a mozgalom történetét. Rendhagyónak ebb l a szempontból az els fejezet tekinthet , itt ugyanis nemzetközi kitekintésbe ágyazva, politológiai síkon elemzi a szerz a népi mozgalom programját. Bár a népiek eszmei forrásvidékét vizsgálva Borbándi említett monográiája is felveti röviden a populista párhuzamot, Papp munkájának egyik alap- Limes 154 vet tétele a népi mozgalom populistaként való deiniálása. Fontos a gyakran pejoratívan használt populista és újpopulista fogalmak pontos elhatárolása e fejezetben. A populista mozgalmak a demokrácia kiterjesztéséért küzdöttek (pl. USA, Svájc, Finnország), míg a neopopulisták a demokrácia szűkítésének programját tűzték zászlajukra, gyakran a széls jobboldalhoz (pl. a francia Le Pen mozgalmához) sodródva. A szerz részletesen bemutatja az amerikai és argentin populista áramlatokat, s külön kitér a népiek által is ismert és példának tekintett skandináv mozgalmakra. A inn jóléti modell kapcsán megtudhatjuk, hogy a skandináv ország miként tudta az Európai Uniós csatlakozást követ en is csökkenteni a területi különbségeket a regionális fejlesztési politika felkarolásával. Azaz a populizmus több országban, így Finnországban is sikeres válaszokat tudott adni a modernizáció kihívásaira. A népi mozgalom kapcsán megfogalmazódó völkisch és narodnyik párhuzamra is kitér a szerz , jelezve, hogy miért pontatlanok, illetve félrevezet ek e jelz k a mozgalom kapcsán. Az el bbi fogalom tisztázása a népiek kapcsán azért is fontos, mert vannak munkák, ahol a völkisch és a populista jelz k szinonimaként szerepelnek, mondván, mindkét irányzat a népre hivatkozik, s mindkett nek gyakori kísér je az idegengyűlölet. Mell zve a részleteket, a népi írók történelemmel és külpolitikával foglalkozó írásait olvasva, a recenzens teljesen egyetért Papp István azon megállapításával, miszerint néhány küls vonás ellenére több a különbség mint a hasonlóság a német völkisch és a magyar népi mozgalom szemlélete között. A szerz is utal rá, hogy a német irányzat − az er szakot is legitimnek tartva − egyfajta terjeszked nacionalizmust jelentett, míg a magyar népiek esetében az integrális revízió helyett a kelet-európai népek öszszefogásának már Kossuth, Ady és Jászi Szemle által is felvetett konföderációs modellje volt a meghatározó. Ehhez hozzátehetjük, hogy a magyar népi mozgalom a trianoni határok kapcsán legfeljebb az etnikai revíziót tartotta kívánatosnak, ez viszont a Népszövetség által is hangoztatott nemzeti önrendelkezési elv érvényesítéseként is értelmezhet , tehát semmiképpen sem volt agresszív nacionalista válasz az els világháborút lezáró békerendszerre. A kelet-európai együttműködés programját a népiek közül Szabó Dezs vetette fel els ként. Az konföderációs elképzelése nyomán Féja Géza 1933-ban A beteg Közép-Európa című írásában arról ír, hogy a magyarság csak úgy kerülheti el a német gazdasági és politikai hatalomnak való alárendel dést, ha a Duna-völgyi népek felé közeledik. 1937-ben pedig a Márciusi Front megalakulásakor a Duna-konföderáció ellenzéki politikai programmá lett. Ennek kapcsán hirdette meg Kovács Imre a Dunakonföderáció című írásában a „dunai Monroe-elvet”, miszerint a Duna völgye a Duna-völgyieké. A példákat még hosszasan lehetne sorolni annak igazolására, hogy a népiek éppen a német Közép-Európa-tervek − így a völkisch-koncepció − ellenében fogalmazták meg Kelet-Európa-tervüket. Írásaikban visszatér elem a Kelet-Európát, s benne Magyarországot potenciálisan veszélyeztet német terjeszkedés bírálata. Mindeközben az is igaz, hogy a népiek közül többen a német küls veszélyt tévesen rávetítették a magyarországi németekre, bennük is alaptalanul ellenséget látva. Papp István ezt a kényes kérdést sem kerüli meg, amikor a magyarországi németek második világháború utáni kitelepítése kapcsán felidézi a Nemzeti Parasztpártnak a németek kitelepítése érdekében tett vállalhatatlan lépéseit. Külön kitér Kovács Imre Egy batyuval című cikkére. „Ez a cikk nem csupán a svábellenes politikai kampány kezdetét jelentette, hanem Kovács Imre Limes 155 pályafutásának mélypontját is” – írja találóan a történész (195. o.). A tárgyilagos megközelítés végig jellemzi a könyvet. Kovács Imre kapcsán például azt is kiemeli a szerz , hogy a parasztpárti politikus − a legtöbb népi íróhoz hasonlóan − nemcsak bírálója volt az egészségtelen birtokszerkezetnek, hanem komoly agrárpolitikai vízióval is rendelkezett a földkérdés kapcsán. A korszerűsített nagy- és kisbirtokok kombinációjára épít földbirtok-tervezet Papp szerint azért is kiemelend , mert a magyar mez gazdaságban az 1960-as, 1970-es években bekövetkezett fellendülés jobban hasonlított Kovács Imre víziójához, mint az Erdei Ferenc-féle koncepcióhoz. Ez az állítás azért lehet az agrárkutatók számára meglep és vitára ingerl , mert – ahogy erre a szerz is utal – sokan a népiek közül Erdeit tartják ma is a paraszti társadalom legjobb ismer jének. Boór Bálint báránykái címmel indul a könyv második fejezete, mely a népi írók mozgalmának szellemi el zményeit mutatja be. A címválasztás indokolt, hiszen a felsorolt el dök (Pet i Sándor, Vörösmarty Mihály, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Dezs , Bartók Béla, Kodály Zoltán és Györffy István) közül kétségkívül Szabó Dezs írásai gyakorolták a legnagyobb hatást a népiekre. Boór Bálint az erdélyi származású író 1925-ben megírt Segítség! című − szépirodalmi szempontból kevésbé jelent s − regényének f h se, akiben az író saját magát jelenítette meg. A népiekre gyakorolt hatást jelzi, hogy Veres Péter egy helyütt azt írta: „Szabó Dezső nekünk [ti. a népi íróknak – P. G.] egy kicsit az apánk is volt.” Különösen tetszett a recenzensnek, hogy a szerz milyen kiválóan összegezte Az elsodort falu szerz jének ellentmondásoktól nem mentes életművét. Szabó Dezs szerepeltetése azért is fontos e kötetben, mert Papp István kötetével szinte egy id ben jelent meg Gyurgyák János eszmetörténeti Szemle sorozatának újabb kötete,4 melyben Szabó Dezs a magyar fajvéd k prófétájaként szerepel. Papp is utal rá – éppen Gyurgyák 2001-es monográfiájára 5 hivatkozva −, hogy mennyire nehéz bármelyik politikai irányzathoz besorolni az öntörvényű Szabó Dezs t. Végigolvasva azokat a fajvéd ket (pl. Méhely Lajos, Milotay István, BajcsyZsilinszky Endre, Gömbös Gyula, Héjjas Iván), akiket Gyurgyák legújabb könyvében együtt szerepeltet Szabó Dezs vel, annyit feltétlenül érdemes jeleznünk: habár Szabó Dezs kétségtelenül hatott a fajvéd k nézeteire, összességében azonban − az egész életmű vizsgálata alapján −, a lényeget tekintve sokkal inkább indokolt Az elsodort falu szerz jét a népi táborban elhelyezni. A húszas évek els felének Szabó Dezs je még valóban leginkább a fajvéd k programjához állt a legközelebb, de a harmincas években az idegenellenesség már háttérbe szorul az írásaiban, és − többek között − a szomszédos népekkel való dunai együttműködés gondolata válik meghatározóvá esszéiben. Példa erre, hogy a „pamflet Michelangelójának” is nevezett író határozottan tiltakozott az els zsidótörvény ellen, a náci veszélyt állítva középpontba. A harmadik, negyedik és ötödik fejezet a népi mozgalom kibontakozását és intézményesülését ismerteti a második világháború végéig. A szociográiák tartalmi összegzése jól sikerült, látszik, hogy a szerz alaposan ismeri e műveket. Az összefoglalások mellett a szerz – ez az egész könyvre jellemz – kitér azokra a vitatható vélekedésekre is, amelyek a népiek kapcsán jelen voltak vagy vannak. Az asszimiláció és a polgárosodás kérdése kapcsán például kiemeli, hogy a száz éve született Szabó Zoltán mennyire Szabó Dezs és Németh László nyomdokain halad e kérdésben, szemben azzal, amit manapság gondolni szokás róla. Németh László esetében, miközben joggal marasztalja el az írót az asszimiláció kapcsán leírt gondolatai miatt, nem ok nélkül Limes 156 hangsúlyozza, hogy Némethnek a trianoni trauma meghaladásáról vallott, rendkívül el remutató nézetei (a „tejtestvérek” középeurópai összefogása) mennyire elsikkadnak az íróról szóló diskurzus során. Itt is látszik, hogy Papp, miközben történészhez méltóan els sorban megérteni akarja kora szerepl it, id nként határozott álláspontot is megfogalmaz az írók nézetei kapcsán; nemcsak bemutat, hanem értékel is. A népi írók ismertetése közben kiderül, hogy Veres Péter az az író, akit a szerz messze nem tart olyan formátumú egyéniségnek, mint a többi népi gondolkodót. Ebben kétségtelenül szerepet játszik a balmazújvárosi író zavaros faj/nemzetfogalma, valamint az 1945 után játszott szerepe. Utóbbi kapcsán Papp többször visszatér en hangsúlyozza, hogy a Nemzeti Parasztpárton belül – az eddig gondoltakkal ellentétben – a második világháborút követ en nem Veres Péter jelentette a centrumot a kommunistabarát és a kisgazdavonal között, hiszen Veres a legtöbb kérdésben a kommunistákkal értett egyet; az igazi centrumot a Papp által is nagyra értékelt Bibó István politikája jelentette. A hatodik és hetedik fejezet azt mutatja be, hogy az ún. korlátozott demokrácia id szakában a népiek, illetve pártjuk, a Nemzeti Parasztpárt miként tudta érvényesíteni a szegényparasztság érdekeit a koalíción belül, és a kiépül kommunizmusra az írók miként reagáltak. A Rákosikorszakban a népiek többféle választ adtak a zsarnokságra. Voltak, akik a hatalom részesei lettek (Erdei Ferenc, Darvas József), megint más kategóriát jelentett a „hallgató írók” csoportja (Féja Géza, Sinka István, Kodolányi János), valamint azok, akik tehetségük okán „egyéni bánásmódban” részesültek (Németh László, Illyés Gyula). Veres Péter − Szabó Pállal együtt − a „hatalommal nagyon szorosan együttműköd k” csoportjába került e tipizálás szerint. Papp szerint „erre a felkérésre – elvileg lehetett Szemle volna nemet mondani, és az elutasításnak különösen Veres esetében lett volna igen komoly súlya, ez azonban nem történt meg.” A szerz szerint azért nem, mert a balmazújvárosi író azt az illuzórikus álláspontot képviselte, miszerint a parasztság „kortól és politikai rendszert l független képvisel je.” Az ’56-os forradalom kapcsán a szerz hangsúlyozza, hogy a népiek „harmadik utas” programja a kibontakozás alapja lehetett volna. Kiderül, hogy az újraéled többpártrendszer keretei között a pártok közül a Pet i Párt konkrét elgondolásokkal rendelkezett a jöv t illet en. Az elbukó szabadságharcot követ en a népiek személyes sorsát a szerz empátiával kíséri végig. A nyolcadik fejezet a Kádár-rendszer idején kibontakozó második, ún. népnemzeti irányzatot mutatja be, eljutva a rendszerváltozásig. Lévén, hogy e második generáció tagjai közül még többen élnek, a legtöbb vitát valószínűleg a két nemzedék teljesítményének összehasonlítása generálhatja. Papp hangsúlyozza, hogy a népi mozgalom kedvez bb körülmények között (volt még paraszti társadalom, a Horthyrendszer pedig − korlátjai ellenére − nem volt diktatúra a Kádár-érával szemben) képes volt pozitív programot adni, melynek legf bb elemei az alulról építkez közösségszervezés, a földosztás és a szövetkezeti eszme voltak. A nép-nemzeti irányzathoz tartozó írókból viszont pont ez a pozitív jöv kép hiányzott. Egyetlen kérdéskör akadt, amit Fekete Gyula írásai révén sokoldalúan bemutattak, ez pedig a demográiai probléma, amely az 1981 óta tartó népességfogyás miatt máig Damoklész kardjaként lebeg a magyarság feje felett. Végezetül a „külalakra” rátérve, a kézirat könyvként való megformálása is példaszerű: kemény borító, következetesen alkalmazott tipográia és alapos bibliográia jellemzi a munkát. Egyedül az els borítón található képek kapcsán támadt hiányérze- Limes 157 tünk: a megcélzott iatal korosztály miatt érdemes lett volna feltüntetni, hogy kiket láthatunk a képeken. Összegezve: a könyvben leírt megállapítások a történészek és a múlt iránt érdekl d laikusok számára is továbbgondolásra érdemesek. Különösen szimpatikussá teszi a munkát az, hogy a szerz a bonyolult problémákról is lényegre tör en, érthet en és tárgyilagosan fejti ki Szemle álláspontját. Elmondható, hogy jelent s, nagyszabású és megkerülhetetlen kötet született ebben a témában, ami a kés bbiekben kib víthet . A jöv beni kutatás egyik lehetséges iránya annak bemutatása lehetne, hogy mi történt a népi mozgalommal a rendszerváltozást követ évek során. Péteri Gábor Jegyzetek 1 2 3 Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Budapest, 2010, Jaffa Kiadó. Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. New York, 1983, Püski Kiadó, 142−143. o. Papp István: A népi kollégiumi mozgalom története 1944-ig. Népi tehetségek gondozása, vagy tudatos elitnevelési kísérlet? Budapest, 4 5 2008, Napvilág Kiadó /Politikatörténeti Füzetek XXVI./. Gyurgyák János: Magyar fajvédők. Budapest, 2012, Osiris Kiadó. U : Zsidókérdés Magyarországon. Budapest, 2001, Osiris Kiadó. Limes 158 MEGYEI ANYAG Szemle INFORMÁCIÓK Következő számunk tartalmából: 2012/3. szám: A konzervativizmus 1989 után Közép-Európában *** El z számaink megrendelhet k a szerkeszt ség címén: 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel 2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus 2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században 2008/4–2009/1. sz.: Aktuális Balkán; 2009/2–3. sz.: Délvidék 1941–44. I–II. 2009/4. sz.: Nemzet és nacionalizmus + melléklet; 2010/1. sz.: Revízió, propaganda, kisebbségi kérdés 1938–1944; 2010/2. sz.: Nemzetiségpolitika a két világháború között; 2010/3. sz.: Ideológia és politikai gyakorlat 1989 után I.; 2010/4. sz.: Magyarország felbomlása és a Trianoni békeszerz dés… I. rész; 2011/1. sz.: Közép-Európa-tervek *** Folyóiratunk megvásárolható Komárom-esztergom megyében: a LAPKER hírlapárusítóinál budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Teleki Téka (Bródy S. utca) szlovákiában: Kultúra Könyvesbolt, Rév-Komárom *** Szerkeszt ségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jen ), vagy 06-30/747-7890, E-mail: virag47@tatabanya.hu Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu Szemlénk megrendelhet a szerkeszt ség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp. , Váci u. 19.)